| |
|
|
EGY VILÁGREND CSÔDJE
"Ha Milosevics kész tárgyalni" - olvasom a lapokból, hallom a rádióból még ma, a koszovói-jugoszláviai háború immár majdnem két hónapos fordulóján is. Ezt szorgalmazza Moszkva, Peking, ezt kérik-várják a tüntetôk Bécsben, Párizsban, Washingtonban, Brüsszelben, igen, ezt, s valójában ezt szorgalmazza a NATO is, az ENSZ is, hogy "üljenek le a felek a tárgyalóasztalhoz, s tárgyalásos úton oldják meg a válságot."
Igen, a válságot.
De mi is az a válság?
Az, hogy Milosevics katonái falvakat rombolnak szét, a lemészárolt lakosokból tömegsírokat emelnek - ha emelnek, s nem maradnak jeltelenek azok a sírok - a volt falvak szélén; mások az utakon menekülnek, hosszú sorokban kanyargóznak a pusztákon, a domboldalakon, az úttalan utakon, anyák ölükben gyermekekkel, roskatag öregek, akiket két oldalról fiatal fiúk vagy lányok támogatnak (inkább lányok, mert férfi alig akad a sorokban, azok talán gerillacsapatokba verôdve harcolnak, majd vagy már tömegsírokban fekszenek), 3-6-10 éves gyermekek bandukolnak a menekülôk között...
Egy nép él és hal így, futja a földet, veszíti el életét-hazáját teljes reménytelenségben.
Egy országrész menekül bele a kilátástalanságba, az otthontalanságba, a milosevicsi barbárság elveszi, máglyákon égeti el az okirataikat, el akarván vágni-sorompózni ezzel is a visszafele vezetô utakat, s megtartani egy tartományt, melyet egyébként már régen elvesztettek, és...
Milosevics nem akar tárgyalni, feltételeket szab arra nézve, hogy miként hajlandó mégis leülni ama képletes asztalhoz.
És az elüldözöttek, a menekülôk tovább kanyarganak-botladoznak, a határokon újabb tíz- és százezrek várakoznak, az égbôl bombák potyognak, el-eltévelyednek, pusztítják azok is a menekülôket, autóbuszok robbannak fel, itt ötven halott, ott száz halott, és...
A jugoszláv katonák, akik eleve célpontok, fiatalok, az élet kezdetén, köztük ki tudja, hány vajdasági magyar is, katonaköteles, besorozott, behívott, aki nem mert vagy nem tudott elmenekülni...
Szüntelenül potyognak a bombák, hidak, gyárak, üzemanyagtartályok, kórházak, otthonok robbannak fel...
"Pusztul az élet, atyám!"...
S Milosevics mégsem vagy még mindig nem hajlandó tárgyalni, csak ha...
És közben már Albániában, Macedóniában - és Montenegróban is - immár több mint egymillió az elmenekült!
Úristen! A két és negyedmilliós tartomány kiürül, romokban a falvak, a városok, füst és hamu az egykori otthonok helyén. És száz meg százezer sátor tele reményüket vesztô reménykedôkkel, az otthonuktól, hazájuktól megfosztottakkal! És füstölögnek a szétbombázott gyárak, kaszárnyák, kormányzósági paloták, épületek, a véletlenül eltalált követségek, beteggondozó otthonok. Halnak az ugyancsak "véletlenül" eltalált ezrek, melyekrôl még azt sem tudni, ki is találta el ôket.
A NATO növelni akarja az "igen hatásos eszköznek" minôsített bombázásokat.
A kilincset egymásnak adják a Milosevicset látogató diplomaták, az orosz és kínai és hottentotta különmegbízottak, az ENSZ-diplomaták, kezet fognak Miloseviccsel, tárgyalnak vele, hogy keressék a tárgyalásos utat, melyet nem találnak, mert Milosevics nem enged, és mert tovább kell folynia a vérnek, pusztulnia az életnek, az értékeknek, s nôni a reménytelenségnek.
Hatalmasok az áldozatok, minden elképzelést felümúlók... Ime, a pokol... Mint ahogy pokol volt Horvátországban, s majd hét éven át pokol volt Boszniában... Égô épületek, karosszékek, mosolygó vagy komoly arcú diplomaták, amint a felelôsségre nem vont felelôssel társalognak... Az utolsó európai vörös vezér még ott ül karosszékében, folytatja "példaképei" politikáját, az ötvenmillió haláláért felelôs Sztálinét, a huszadik század majd minden borzalmáért felelôs Leninét, vagy a másik "szocialistáét", az embermáglyákat emelô Hitlerét... És ama "másik fél" urai tárgyalni akarnak vele...
Ime, egy világrend csôdje! Ahol a bűnös(ök) nem bűnös(ök), hanem tárgyaló partner(ek).
És miközben a partnerek tárgyalnak, tűz és vér, elszenesedett testek, leírhatatlan szenvedések.
Gazda József
Erdélyi Napló
| |||||||||