 |
 |
 |
Nem nekünk kell Koszovó
Eddig még hitegettük magunkat, mert hitegettek minket. De ez az újabb goromba hivatalos válasz egyértelművé teszi, hogy csak megtűrt magyarként van mit keresnünk a „háromszínű hazafiság" kétszínű Romániájában, ahol elismerten haladó hagyományaink számára sincs kegyelem.
Az RMDSZ partnere, a kormány igazságügyi minisztere adta meg a félreérthetetlen választ Dávid Ibolyának, a magyar igazságügyi tárca vezetôjének, aki kérte, hogy az 1848–49-es szabadságharc és forradalom 150. évfordulója tiszteletére az aradi vértanúk emlékműve — melyet 1989 óta egy katonai raktárban tartanak — a helyére kerüljön végre. Valeriu Stoica román igazságügyi miniszter válasza a kormány (ne álltassuk magunkat: minden jó román és minden román kormány és közigazgatás!) egyértelmű álláspontját fejezte ki, amikor az aradi polgármesteri hivatal képviselôivel egyetértésben, balkáni „udvariassággal" mindannyiunk, az összmagyarság tudomására hozta, hogy „nem érkezett még el az idô az emlékmű helyreállítására", s Stoica úr a legjobb megoldásként az emlékművet visszaállítás helyett a magyar államnak adományozza.
Hagyjuk most a kérdés formális jogi részét. (Ôurasága és a román hatalom kinek a nevében rendelkezik olyan dolgok felett, amikhez nincs köze, mint egyetemes örökséget sem vállalja ôket? Sorolhatnók vég nélkül, hogy mi mindennek „nem érkezett még el az ideje" az idült állapotokat és szokásokat demokráciának hazudó Romániában.) Nézzük azonban a történelmi idôt: ez a cinikus válasz és magatartás cáfolat mind a jószomszédi viszonyra, mind az egyesült Európában tervezett békés együttélés valamennyi elvére, normájára — és életképességére.
Koszovó idején nagyon merész, már-már provokatív kihívásként hat. Képzeljük el, hogy azt mondják a lenézett, megalázott s elűzött albánoknak: visszatérhettek szülôföldetekre, de saját(os) értékeitek és hagyományaitok nélkül! Emlékeiteket tartsátok „otthon" Albániában!...
Aki ismeri az erdélyi szabadságharc múlt századi történetét, annak nem szükséges a „jó alkalom, hogy közös történelmünket" protokollárisan a román nacionalizmus épp kéznél lévô képviselôivel átgondolja. (A RÁADÁS sok mindent megvilágít.)
Kár, hogy a román válaszok és a mi alkalmazkodó készségünk történetévé kezd válni az utóbbi tíz esztendô is. Ez nem csupán az RMDSZ félénk, védekezô politikájára vonatkozik. Megfelelô erkölcsi szintű, határozott válaszokat és lépéseket a magyar kormány részérôl sem olvasunk, legfeljebb álmodunk ilyenekrôl. A magukkal eltelt „gyôztes" szerbek jelenleg nincsenek olyan helyzetben, hogy ehhez fogható arcátlan ajánlatokat tegyenek az albánoknak. Mi nem akarunk az albán kisebbség helyzetébe kerülni, hogy — ne adj’ isten — ugyanezt román „testvéreikrôl" is el lehessen mondani.
*
Ráadás. 1849. január elején, miután Bem felszabadította Erdély északi részét, az ellenforradalmi császári csapatok árnyékában a Torda, Medgyes, Szeben és Déva között elterülô vidék civil lakossága a magyargyűlölô román prefektusok szabad prédájává vált. A szászsebesi alprefektus lándzsás martalócainak támadása (ôk csak megsarcolták, nem pusztították el a város magyar lakosságát) szelíd nyitánya volt a Zalatnán, Nagyenyeden és környékén Axente Sever vezetésével véghezvitt gyújtogatásnak és öldöklésnek.
*
„…Nemegyei János bányatanácsos volt a nemzetôrség parancsnoka, idôsebb, elszánt komoly férfiú, ki nem akarta elhinni, hogy Zalathnát, hol a kincstárnak annyi félteni valója van, a katonai kormány prédára bocsássa... A kisenyedi és gyulafehérvári gyilkolások hírére megerôsödött benne a hit, hogy itt csak a szilárd elhatározás mentheti meg a magyarságot s az ô keze alatt levô kincstári vagyont, melyért felelôs.
S ezért, midôn Dobra Péter (Petre), ki Janku által tribunná (elöljáró) neveztetvén ki, a környék románságát Zalathna alá vezette, feltételeket izent be Nemegyeinek, hogy a nemzeti zászlót vegyék be az épületekrôl, fegyverüket tegyék le és adják át a kiküldendô osztrák katonáknak, mindkét feltétel teljesítését megtagadta. A város román polgársága színbôl a magyarsághoz csatlakozott s az ôrködésre közösen ajánlkozott, azonban ez csak arra volt jó, hogy oltalmuk alatt Dobra bandája belopózhassék a városba... A 6–7000 fegyveres azonban a 250 magyar nemzetôr szeme láttára nem mert még ekkor erôszakoskodni, csak fenyegetôzött. Azonban az éj beálltával megkezdôdött a rablás és gyújtogatás. (...) Körülbelül ezer magyar, aggok, nôk, gyermekek összeszedelôzködve kivonultak a városból, melyet aztán a románok teljesen kiraboltak és elhamvasztottak. A menekülôk Petrosán felé tartottak, de a románok a hegyekben megelôzték ôket s a szoros utat elállották... Az erélyesebb férfiak, mint Farkas László százados, azt sürgették, hogy inkább egy lábig hulljanak el, de próbáljanak utat törni maguknak; a nôk azonban rimánkodtak, hogy ne ingereljék a románokat az ellenállással, s adják meg magukat. Végre Nemegyei szerzôdést kötött, hogy átadják fegyvereiket s ennek fejében ôket Gyulafehérvárra bekísérik, bántalmazás nélkül. Délután 4 órakor érkezik a menet Preszáka falu határára, hol a magyarokat egy tarlóra vezették s ott rájuk parancsoltak, hogy feküdjenek mind le. Aki fel mer állni, lelövik. E fenyegetést tettleg be is váltották. Az éhen-szomjan levô foglyok a kis tarlón összezsúfolva a sárban hevertek, s most már körülbelül tudták, mi vár rájuk.
Éjféltájt megjött Dobra Zalathnáról, néhány lovas kíséretében, s kiadta a jelszót, hogy az ottlevô 800 magyart le kell gyilkolni... Elôször csak kirabolták ôket, egész meztelenre tépve le róluk a ruhát, majd reggel felé elkezdették lövöldözni ôket, fejszékkel, baltákkal, dorongokkal agyonverni, lándzsákkal és nyársakkal agyonszúrkálni. Leírhatatlanul rémes jelenet keletkezett erre. A fegyvertelenek védekeztek, ahogy lehetett, de egyre-egyre 4–5 fegyveres is esett, kik vadállati kínzásokkal ölték meg a védteleneket. Némely magyar férfi, nô és gyermek húsz-harminc sebet is kapott s még élt; mások a fájdalomtól megtébolyodva, meztelenül futkostak, a hörgés, a sikoltás, rémes kiáltozás a fegyverek ropogásával vegyült s mindaddig tartott, amíg a szerencsétlenek mozogni bírtak. (...)
E gyilkolás által feltüzelve, a résztvett románok most a szomszéd falvakba özönlenek. Legközelebb érik Boros-Bocsárdot, hol az enyedi tanároknak és egyháznak szôlôi voltak s hol szüretelés céljából ekkor Péterfi László, a nagyhírű nagyenyedi tanár is tartózkodott. A hatvan éves úriembert megtalálván, elkezdették verni és lándzsákkal szurkálni, majd saját udvarára hurcolván, egy bivalyával összefogták járomba s arra akarták kényszeríteni, hogy húzza azt. A románság ott röhögött az öreg tanár körül s boldog volt, aki üthetett rajta egyet. Késôbb csizmáit lehúzták lábáról és töviseken akarták táncoltatni. Péterfi férfiasan várta a halált, melyet nemsokára meg is kapott, miután kínzóinak kedvét nem akarta tölteni. Áts János, a ref. lelkész a maga életét nem akarta megmenteni, mert tudta, hogy azt úgyis hiába akarná megváltani, s csak négy éves kis unokájáért könyörgött, egy véka ezüst pénzt ígérve a gyilkosoknak a gyermek életéért; a gyilkosok a pénzt elvették s aztán elôbb a gyermeket ölték meg nagyapja szemeláttára, aztán az öreg papot magát. Körülbelül hatvan magyar embert gyilkoltak itt le, azaz a falu egész magyar lakosságát.
Egyidejűleg ment ki a rendelet Magyar-Igenre, hogy a fogoly magyarokat le kell gyilkolni. Töltött fegyverekkel állottak a pince elé, hol a napok óta sanyargatott magyarok voltak, s kihívták ôket egyenként. A kilépôt lelôtték... Ily módon gyilkoltak meg 187 férfit; a nôk és gyermekek egy része életben maradt. (...) Sárd község magyarságát a magyar-igeniekkel egy napon irtották ki. A fôhóhér itt Rus(z)án nevű tribun volt, kinek találékony esze új nemét találta ki a kegyetlenkedésnek... Legmeghatóbb volt itt a Sárdi család tragikus sorsa. Sárdi Józsefet már leverték a földre, midôn ifjú neje ráborult, hogy testével fedezze vergôdô férjét a dárdaszúrások ellen. A hűséges hitvest ott ölték meg férje testén, majd elôhozván gyermekeit, legyilkolták s rádobták a két halottra, végül a 80 éves agg Sárdi Lászlót ölték meg, miután Sárdi Lászlóné ennyi gyilkosság láttára szörnyet halt. (...) A szomszédos Diód község magyarjai már ekkor alig voltak 24-en, ezeket október 28-án összefogdosták, köztük Kiss Gergely és Gál László földbirtokosokat, feleségükkel és gyermekeikkel, a gyulafejérvári vár sáncárkaiba hurcolták, hol a falakról lenézô katonák szemeláttára kínozták ôket naponkint. (...) A legszörnyebb vérengzést és dúlást azért mégis Nagy-Enyeden, Alsó-Fehér megye székvárosában vitték végbe 1849. január 8-án éjjeltôl kezdve január 12-ig... A mostani kollégiummal szemben levô mészgödörben körülbelül 800 ártatlanul legyilkolt szerencsétlen csontjai porladnak, s ez csak azon egyének életét jelenti, kiket ott helyben öltek meg...
Nagy-Enyed elpusztításának munkája Axent(y)e S(z)ever prefekt és Prodán Simon tribun átkos nevéhez fűzôdik. (...) Prodán ugyan papi esküjével állott jót arról, hogy amíg ô Enyeden lesz, a város lakói biztonságban lesznek, azonban január 6-án Axent(y)e mégis beküldte embereit, hogy 15 ezer fôbôl álló serege számára ott lakást készítsenek. (...) Nagy sötét tömeg volt ez, mely eddigi szokása ellenére, csöndesen és félelmesen haladt elôre. A legelsô házakat mindjárt felgyújtották...
Az elsô lövöldözésekre Viskóczy Henrik minoritarendű házfônök, a tisztes öreg pap, elhagyta a zárdát és Prodánhoz sietett a korcsmába, felelôsségre vonva ôt az ígéret megszegéséért. Prodán káromkodva kötött kardot és kiment az utcára — rendet csinálni. Viskóczy most már haza indult, azonban a szemközt jövô csorda megrohanta az aggastyánt, s fején és teste egyéb részén hét lôsebet ejtettek, két ujját (a rajta levô gyűrűkért) levágták, lándzsákkal oldalát átszúrták, majd az aléltan összeroskadót teljesen levetkôztetvén, a fagyon otthagyták. (...)
A gyilkolás megkezdôdvén, ezzel egyidejűleg folyt a rablás is. Az utcára kifutó magyarokat azonnal ledöfték vagy lelôtték, tekintet nélkül korukra és nemükre. Az üzleteket feltörték és kirabolták; a magánlakásokat szintén, a benn talált egyéneket legyilkolva. A kirabolt házak padlóját szurkos pemetékkel kenték meg s aztán felgyújtották. Az egész város elpusztítása tehát tervszerűen folyt, szándékos gonoszsággal. (...) A minorita zárdában pár száz ember vonta meg magát, gondolván, hogy a szent hely a babonás oláhokat visszariasztja a gonoszságoktól. Reped(j)e nevű román pap, ki szintén tribun volt, vezette oda csapatját s betörvén az ajtókat, egymásután hurcoltatta ki onnan az embereket és gyilkoltatta le. A kiirtott gyermekek közül megrázó a kis Zsigmond Elek sorsa, Enyed legtekintélyesebb családjai egyikének sarjadéka, kit a gyilkosok, midôn az utcán sírva kereste szüleit, két lábánál fogva úgy vágták az egyik ház falához, hogy koponyája kétfelé hasadt és egész agyveleje kiloccsant. A hullák összeszedésekor úgy találták meg a ház elôtt, melyre agyveleje ráfagyott. (...)
Az emberéleten kívül tömérdek vagyon pusztult el még Nagy-Enyeden, különösen pótolhatatlan irodalmi és művészeti kincsek, melyeket a Bethlen-fôiskola fölprédálásával és elpusztításával okoztak a vad csordák. Az ephesusi Diana-templom s az alexandriai könyvtár fölgyújtásához sorakozik azon barbarizmus, mit a dúló románok a Bethlen-fôiskola nagybecsű könyvtárának, kézirattárának s az erdélyi ref. püspöki hivatal levéltárának megsemmisítésével végeztek. A kollégium könyvtárából a könyveket ledobálták az utcára, ott rajtuk tapostak, lándzsákkal tépték, vágták a könyveket, s végül felgyújtották... Ugyancsak a püspöki lak pincéjében Antal János püspök összes borát, körülbelül 30–40 000 frt értékben, fölprédálták, a hordókat beütötték s elfolyatták tartalmát. Még szerencsének mondható, hogy annyi sok bor volt Enyeden s a rablók aránylag elég hamar lerészegedtek, s ezért pár száz embert részegségük miatt nem bírtak megölni. Egyedül Alsó-Fehér megye vesztesége magyar születésű emberéletben 5000 lélekre rúghat, az anyagi kárt lehet tízmillió forintra becsülni..."
(Kacziány Géza: Magyar vértanúk könyve: Alsó-Fehér megyei tömegmészárlás — részlet)
Basta idejébôl maradt fenn ilyen elborzasztó tudósítás. Ez esetben egy megfogyatkozott közösség emlékezete járult hozzá a részletek hű rekonstruálásához.
Játsszunk még egy kis egyenlôséget?! Ha ezek az áldozatok románok lettek volna, vajon hány emlékművük lenne azóta? – Szabadság 990617
Lászlóffy Csaba
| |||||||||