 |
 |
 |
Bolhából elefánt
Valahol valaki mond valamit, mert miért ne mondana? Elvégre a demokráciákban mindenkinek joga van a véleményéhez, sôt annak kimondásához is, legyen az egyszerű ember, vagy jeles politikus. Mi történik ilyenkor jobb helyeken? Álltalában meghallgatják, néha rákérdeznek, s ha szükségesnek vélik, ugyanazon a jogon vitába szállnak vele. Nem így mifelénk, ahol sokan alig várják azt, hogy a számukra kevésbé "szimpatikus" valaki elszólja magát, hogy aztán a szó szoros értelmében ráronthassanak, s ha kell, ha nem,
felfessék az ördögöt a falra. Így történt ez Wesley Clark tábornokkal is, aki nem mondott sem többet, sem kevesebbet, mint azt, hogy a Versailles-i Békeszerzôdés elvei túlhaladottak. Ami egyébként - a történelem bizonyítja! - igaz is. Méghozzá éppen azon érvek alapján, amelyeket most ellentételezésként bírálói a fejéhez vágnak.
Olvasom az Adevarul fôszerkesztô helyettesének vezércikkét, amelynek már címe is azt sugallja, hogy itt valami rettenetes dolog van készülôben, hiszen Clark tábornok... bombázza Versailles-t, azaz fel akarja robbantani azt a rendet, amely a Párizs melletti palotában az elsô világégés után a nagyhatalmak akaratából létrejött. A kérdés, amelyet ugyan a kolumnista nem tesz fel, de amelyre közvetve és akaratlanul válaszol,
hogy létezik-e egyáltalán még az a rend? Mint egyértelműen kiderül, régecskén nem. Hisz ô maga veti papírra, hogy az olyan országok, mint Csehszlovákia vagy Jugoszlávia, amelyek születése éppen a Versailles-i Békszerzôdéshez kötôdtek, már rég nincsenek, egykori területeiken ma két vagy több állam született, többnyire éppen a népek önrendelkezési jogának wilsoni elve alapján. S ha ez így van, azért miért hibás az amerikai tábornok? Csak azért, mert kimondott egy igazságot, ami persze egyeseknek fáj?
Persze nem vagyunk mi annyira naívak, hogy ne tudnánk, honnan fúj a szél. De még, ha azok is lennénk, akkor sem kellene a "felhábordás" okai után sokat kutatnunk, hiszen a nacionálkommunista erôk, meg a velük egy húron pendülô sajtó helyben "felvilágosít". Versailles-jal született meg Nagy- Románia is. És most félô, hogy az elôbbiek sorsára jut, azaz föderalizálódik, darabjaira hull stb. Nyilván - vélik ugyanazok - a revizionisták ármánykodásának nyomán. A gondolatsor, a különbözô országok és nemzetek sorsának
összekapcsolása - s ezt nem akarják észrevenni - eleve téves logikán nyugszik. Mert a csehek és a szlovákok pl. semmiféle külföldi nyomásnak nem voltak kitéve, hogy békében elváljanak egymástól, és külön államban rendezkedjenek be. Ami viszont Jugoszláviát, a nagyot illeti, annak sorsából tanulni lehetne, kellene. Erjedése, bomladozása nem most, hanem sok évtizeddel ezelôtt elkezdôdött.
Akkor, amikor az alig 40 százalékot kitevô szerbek egyedüli nemzetalapítóknak kiáltották ki magukat, és másodrangú állampolgárokként kezelték az úgynevezett "kisebbségeket", közöttük többi dél-szláv testvérüket.is. Akik egyébként elsôkként fordítottak hátat Belgrádnak.
Mindezek után kérdezhetnénk, mi köze ehhez Romániának, de a sokat emlegetett Szlovákiának és Ukrajnának is, amelyek egyébként a Versailles-i Békeszerzôdés idején még nem is léteztek? Miért éppen ez a három ország az, amely meghôköl Clark tábornok kijelentésén? Nem nehéz a kérdésre megtalálni a választ. Egyik sem igazán siet a kisebbségeknek régebben vagy újabban tett ígéreteinek teljesítésével.
Románia a Gyulafehérvári Nyilatkozat kihirdetése óta adós, Szlovákia és Ukrajna csak újabban. Lehet ezt tagadni? Kérdezzük meg az észak-bukovinai területeken élô románokat, ha mások sorsa már nem érdekel annyira.
Hazatérve, mi mást mondhatnánk a felpörgött, amolyan bolhából elefánt típusú vitáról? Csak azt, hogy minden olyan intézkedés, törvény, amely jogfosztó a kisebbségek tekintetében, nem az államot erôsíti, hanem inkább gyengíti. Vajon nem éppen ezt akarják azok, akik a kisebbségek jogainak tagadásával kelnek és fekszenek nap, mint nap? Amint azt tette Milosevic is tíz éven át. Hogy ezzel szétverje nemcsak Jugoszláviát, de még szűkebb pátriáját, Szerbiát is. Románia, ha politikai társadalma bölcsebb lesz, semmiképpen nem juthat erre a sorsra. - Romániai Magyar Szó
GYARMATH JÁNOS
| |||||||||