 |
 |
 |
A feledékeny Európa
(A regionális együttműködés szerepe az új stabilitási rendszer kialakításában)Tisztelt hallgatóság!
A nagy fogadkozások évszázadát búcsúztatjuk. Ebben a száz esztendôben Európa, sôt a világ sorsának irányítói többször is megfogadták, hogy: soha többé! Soha többé, mondták az elsô világháború befejezésekor. Soha többé, mondták Auschwitz szörnyűségeinek hallatán. Soha többé, mondták a Hirosimáról készült filmfelvételek láttán. Soha többé, mondták a kommunizmus bukásakor. Soha többé, mondták néhány év múltán a boszniai háború végén. Soha többé, mondják most megint Koszovó után. Soha többé tömegsírokat, soha többé tarkólövést, gázt, taposóaknát, falhoz vert csecsemôt, megcsúfolt asszonyt, leágyúzott otthont, elűzött embereket! Soha többé nemzeti gyűlöletet, képletesen vagy valóságosan kivágott nyelveket, soha többé ilyen tragédiát!
Soha többé!
Hányszor hangzott el ez a fogadkozás ebben az évszázadban?
És hányszor volt foganatja?
Ezt az évszázadot nem egy tanulékony emberiség, hanem egy feledékeny emberiség szenvedte végig. Jó lenne az évszázaddal együtt elbúcsúztatni a feledékenység korát, a be nem váltott ígéretek és a megszegett fogadalmak korszakát! Fog-e sikerülni ez? Azt gondolom, hogy azért gyűltünk össze ma is, hogy ezt a kérdést megválaszoljuk, nem úgy, hogy újabb ígéreteket teszünk, hanem hogy kinyilvánítjuk: lejárt a fogadkozások ideje, és most már illene cselekedni is.
Az együttműködésrôl kellene beszélnem, illetve arról, hogy az együttműködésnek milyen szerepe van egy új stabilitási rendszer kialakításában. Én azt gondolom, hogy ez a megfogalmazás tulajdonképpen tautológia. Az együttműködést ugyanis más szóval stabilitásnak hívják. A stabilitási rendszert pedig másképpen együttműködési rendszernek is lehetne nevezni. Együttműködni pedig azok szoktak igazán, akik egymásra vannak utalva. Elsô kérdésem: egymásra vagyunk-e utalva itt ebben a térségben? A válaszom: igen, egymásra vagyunk utalva. Második kérdésem: igazán együttműködünk-e mi itt, ebben a térségben. A válaszom: nem, egyelôre senki sem állíthatja tiszta lelkiismerettel, hogy van köztünk igazi együttműködés.
Szívesen próbálnék most errôl egy általános körképet megfesteni, de azt hiszem, tôlem leginkább azt várja el mindenki – és ez így van rendjén –, hogy arról beszéljek, van-e Koszovó elôtti és Koszovó utáni Európa, vagy csak egy feledékeny földrész fiai vagyunk mindannyian. Errôl szólnék tehát, talán kissé el is kalandozva témánktól, de még azelôtt néhány általános megállapítást engedjenek meg nekem. Meggyôzôdésem, hogy a térség országai 1989 után több súlyos hibát is elkövettek, vagy talán azt is mondhatnám, hogy több csapdába is belesétáltak gyanútlanul. Nehéz szemrehányást tenni azon eliteknek, amelyek semmiféle politikai tapasztalattal nem rendelkezhettek, de ma már legalább azt ki kell mondani, hogy hiba volt a régió államait a kezdeményezés, a helyzetteremtés, a megoldáskeresés lehetôségétôl megfosztani azáltal, hogy az integráció rendkívül összetett eszméjét egyszerűen az alkalmazkodás képességévé fokozták le ebben a különös vizsgarendszerben a vizsgáztatók, sôt maguk a vizsgázók is. Néha az az érzésem, hogy például az egymással való együttműködési képességükrôl ezen országoknak nem is kellett számot adniuk, illetve az errôl való számadás oly rendkívül formális aktusokban merült ki, mint a placebó-hatású alapszerzôdések.
Márpedig a nagyon beteg szervezetet a placebó- gyógyszerek lélektanával nem lehet talpra állítani. Mint ahogy nem lehet talpra állítani olyan receptek segítségével sem, amelyek nem ezen betegségek gyógyítására készültek.
Ezeknek az országoknak ebben a tíz esztendôben rá kellett volna jönniük arra, hogy segítô szándék van ugyan tôlünk nyugatabbra, de betegségükre nincsen feltétlenül gyógyszer is. Ezt a gyógyszert nekik kellene megkeresni, mégcsak nem is külön-külön, hanem együtt. Együttműködve. Stabilitást teremtve.
Belenéztem a statisztikákba, és ezekbôl is kiderül az, hogy amit sajnos, egyébként is tudunk: Magyarország és Románia gazdasági kapcsolatai jól fejlôdtek ugyan ezekben az években, de ez egyelôre csak annyit jelent, hogy Magyarország például ebben a pillanatban a romániai beruházók között számszerint a 7. helyen áll, összeg szerint pedig a 14. helyen, amivel, szerintem – ha a két ország hosszútávú egymásra utaltságát tekintem – egyáltalán nincsen mit dicsekedni, sem egyik, sem másik oldalon. Az az igazság, persze, hogy az utóbbi években a kapcsolatok jelentôsen gazdagodtak, de azért nem hallgathatom el, hogy képtelen helyzetnek tartom, amikor Románia nyugati kapujánál úgymond, van olyan 140 kilométeres határszakasz – Szatmárnémeti és Nagyvárad között –, ahol még mindig nincsen egyetlen nemzetközi határátkelôhely sem. Mint ahogy az Erdélyt átszelô autósztrádáról is sok az óhaj és a sóhaj, de nem tudni pontosan, mikor lesz belôle valami. Van-e Romániának a Magyarországgal való együttműködésre jól kidolgozott stratégiája?
Van-e Magyarországnak a Romániával való együttműködésre ugyanilyen jól körvonalazott elképzelése? Milyen szerepük van ebben a határmenti régióknak, és milyen szerepe van az erdélyi magyarságnak?
Rövid elôadásom akkor hangzik el egyébként, amikor a román sajtó egy része ismét tele van néhány politikus ostobábbnál ostobább nyilakozataival. Hogyan beszéljünk mi az együtműködésrôl – vagy egyáltalán mirôl is kellene beszélnünk –, ha azt olvasom a Cotidianul című napilapban fôcímként kiemelve: "Radu Timofte azt állítja, hogy Kovászna megyében három honvédegység tevékenykedik, egy negyedik pedig most készülôdik Budapesten" ("Radu Timofte sus]ine ca trei unita]i de honvezi ac]ioneaza în jude]ul Covasna, iar o a patra se pregateste la Budapesta"). Radu Timofte természetesen nem költô, nem is filmrendezô, hanem a szenátus honvédelmi bizottságának alelnöke, a legnagyob ellenzéki párt jeles tagja. De idézhetném ugyanezen párt alelnökének, Adrian Nastasénak az agyrémeit is ebben a témában.
Íme, ezzel már vissza is kanyarodtunk oda, ahonnan elindultunk. Az etnikai kérdéshez. Bármit is mondanánk ugyanis a regionális és szubregionális vagy határmenti együttműködésrôl, egy dolog számomra világos: a térségbeli együttműködés – vagyis a stabilitás – sarkköve az etnikai kérdés. El lehet ezt hallgatni, lehet mellébeszélni, lehet szép álmokat szövögetni, hogy a jólét majd mindent megold, de csak fokozzuk a lappangó feszültségeket. Ideje lenne már ehelyett leülni mindenféle közös asztalokhoz, és valóban megbeszélni közös dolgainkat. A Romániai Magyar Demokrata Szövetséget többen bírálták belülrôl is azért, hogy kormányzásra vállalkozott. Mi az együttműködésre vállalkoztunk ezáltal, és állítom ma is, hogy nincs más út – kormányban vagy kormányon kívül –, mint keresni az együttműködést, keresni azokat a partnereket, akikkel lehet is, érdemes is együttműködni. Ezekben az években tapasztalhattuk, hogy ez rendkívül nehéz, de azt is láthattuk, hogy mégsem lehetetlen.
Van-e hát Koszovó utáni helyzet? Meg kell teremteni egy ilyen helyzetet, és a térség országaival együtt kell ezt megteremteni!
Mit jelent ez?
Nem kellene elfelejtenünk, hogy az egyszerű újságolvasó is tudta már évekkel ezelôtt: Koszovóban elôbb-utóbb baj lesz. Mégsem tett senki semmit ellene. Vagy azért, mert nem tudott, vagy azért, mert nem akart. Hát akkor legalább ezt a kollektív bűnt el kellene ismernie Európának s a nemzetközi közösségnek is. El kellene ismerni, hogy komoly etnikai problémák megoldására sem az EBESZ, sem az Európa Tanács mostanáig nem volt alkalmas. Mindenki tudta, hogy Koszovóban mi következik, és mindenki eltakarta a szemét és a fülét.
Világpolitikai fordulatnak – történelmi fordulatnak – tartom, hogy a NATO egy nemzeti közösség érdekében beavatkozott Szerbiában. Nem kellene most ezt ismét eljelentékteleníteni azzal, hogy a kisebbségjogi kérdésekben marad minden a régiben.
A világnak tudomásul kell vennie, hogy ebben a térségben nemcsak egy rossz jugoszláv modellje van az etnikai viszonyok kezelésének, hanem van egy másik modell is: a magyar modell. A Kárpát-medencei kisebbségi magyar közösségek megoldási modellje. Ezek a közösségek ugyanis kivétel nélkül politikai eszközökkel keresik a megoldásokat. Ahhoz viszont, hogy ezeket a megoldásokat meg is találják, segítségre van szükségük. Saját országuk többségének részérôl, Magyarország részérôl, a nemzetközi közösség részérôl. Felvidéki, kárpátaljai, vajdasági, horvátországi, erdélyi magyarok ugyanúgy békés eszközökkel próbálnak helyzetükön változtatni. De ez nem azért van, hogy Európa nyugodtan aludjék, hanem azért, hogy végre méltányolja ezt az erôfeszítést.
Hogyan?
Európai érvényű kisebbségi ajánlások helyett európai érvényű kisebbségi törvénykezésre van most szükség.
A mostaniaknál sokszorosan szigorúbb ellenôrzési mechanizmusokra van most szükség, és nem atyáskodó fejcsóválásra vagy olyan nyilatkozatokra, amelyektôl a kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad.
A Nemzetközi Valutaalap vagy a Világbank például nem ajánlásokat szokott tenni, hanem kötelezô feltételeket tárgyal le partnereivel, számokban, tényekben, törvénycikkelyekben. Ha ez a pénzügyekben lehetséges, miért ne lenne lehetséges etnikai-kisebbségi jogok esetében is?
És itt érkeztünk el a lényeghez. Az általános normák, bármilyen konkrétak is lesznek, és bármennyire is szigorúan ellenôrzik ôket, nem elegendôek. A Nemzetközi Valutaalap vagy a Világbank is más-más feltételeket szab meg minden egyes országban, mégha az alapelvek azonosak is,és nem húzza ezeket az országokat egy kaptafára, hanem a konkrét gazdasági helyzet függvényében tárgyal.
Ugyanilyen minta szerint kellene sorra venni a térség országait is, és külön-külön megkeresni a megfelelô etnikai megoldásokat. Ma már nemcsak az Európai Unió, hanem a NATO is alkalmaz politikai kritériumokat, tehát a megoldáskeresésnek adottak a feltételei.
Ehhez viszont mégiscsak fel kellene újítani az Európai Stabilitási egyezmény koncepcióját, illetve a mostani Dél-Kelet-Európai Stabilitási Paktum tervezetét ki kellene terjeszteni az egész térségre.
Fel kell adni a saját kisebbségeikre acsarkodó nemzetállamok eszméjét, szét kell oszlatni a saját kisebbségeiket megfigyelô titkosszolgálatok lidércnyomását, és ki kell alakítani egy másfajta, egy együttműködô, tehát stabil Közép-Kelet-Európát. Mindenki tudja, hogy ez a térség tele van megoldatlan etnikai problémákkal.
Mindenki tudja, hogy ezek a problémák maguktól nem fognak megoldódni, legfennebb csak súlyosbodni fognak.
Nem szabad hát megengednünk, hogy Koszovó után a világ ismét megnyugtassa önmagát, és ismét halogatni kezdje a konklúziók megfogalmazását!
Fogjanak össze ezek az országok, kössék meg a maguk Stabilitási Paktumát, kezdeményezzenek ôk maguk egy ilyen együttműködést az etnikai béke érdekében!
MARKÓ BÉLA - az RMDSZ szövetségi elnöke
Tusnádfürdô, 1999. július 24.
| |||||||||