 |
 |
 |
Koszovóban megszületett a nemzetközi jog
A nemzetközi jog tudományában hosszú idôn át vitatott kérdés volt: valódi jog-e a nemzetközi jog, vagy inkább a jogfilozófiához tartozik? A jog klasszikus definíciója ugyanis így hangzik: "A jog a legerôsebb társadalmi hatalom akarata, melyet szükség esetén fizikai kényszerrel is érvényre juttat." Régi, nagy tekintélyű nemzetközi jogi professzorom, dr. Buza László szerint az olyan törvény, mely mögött nem áll szankció, "nem jog, hanem jámbor óhaj". A nemzetközi szerzôdések mögött pedig nem állt szankció, mert az államok szuverenitásukra hivatkozva annyit tartottak meg belôlük, amennyit akartak. Persze egy nemzet civilizációs fokát mindig az mutatta, mennyire tartotta be önként vállalt kötelezettségeit, de a magánjogban sem a civilizált emberekkel szemben van szükség szankciókra, hanem a szélhámosokkal szemben, s azokkal van baj a nemzetközi jogban is.
Nem egészen tisztázott, mit is jelent az államok szuverenitása. Elvben: a szuverenitás azt jelenti, hogy semmiféle külsô hatalom nem kényszerítheti az államot akarata ellen való cselekvésre. Ô tehát a maga területén a legerôsebb társadalmi hatalom. Az ô akarata a jog.
De van a szuverenitásnak egy másik vetülete is. Érvényes kötelezettséget csakis szuverén állam vállalhat magára. (Analógiája ennek a magánjogi cselekvôképesség: akinek nincs teljes értékű cselekvôképessége, pl. kiskorú vagy gyámság alá vetett, az nem köthet érvényes szerzôdést.) Nemzetközi szerzôdéseket csak szuverén államok köthetnek, azokat viszont teljes felelôsséggel kötik az általuk aláírt szerzôdések és más nemzetközi szabályok, charták, közösen megalkotott és szabályosan elfogadott határozatok. Éppen az adja meg egy állam szuverén méltóságát, hogy képes vállalni kötelezettségeket és be is tudja tartani és tartatni azokat.
Elméletben. Mert gyakorlatban bizony nekünk nem kell bôvebben bizonygatni, hogy egyes államok nyugodtan vállalnak bármilyen kemény kötelezettségeket tudván, hogy nincs olyan felettük álló hatalom, mely azok betartását kikényszeríthetné... A nemzetközi közösség legfeljebb csúnyákat fog rájuk mondani egy darabig, azután majd abbahagyja.
Ez változott meg Koszovóban.
Jugoszlávia ugyanis a szokott módon aláírt minden kisebbségvédelmi szerzôdést, amilyenek szép számmal születtek az utóbbi években. Miért ne? Úgysem ér az semmit. Legutóbb aláírta még a Párizsban megkötött egyezményt is csapatai kivonásáról Koszovóból, s másnap már küldte is a fegyvereseket nyugodtan délnek. Akinek nem tetszik, szóljon.
És akkor jött a meglepetés. Talán az egész történelemben elôször, de az utolsó kétszáz évben mindenképpen premierként, a nemzetközi hatalom fizikai szankciót alkalmaz egy szuverén állammal szemben egy kisebbség védelmében, hogy azzal kényszerítse ki az általa önként vállalt, tehát számára is érvényes nemzetközi szerzôdést.
Ezzel vált a nemzetközi jog "jámbor óhaj" helyett valóban joggá Európában.
Még nem lehet tudni, mi lesz a szankció eredménye. Jugoszlávia úgy viselkedik, mint a bűnbandák szokták, ha megszorulnak: ellenáll s visszalô, ha tud. Leginkább azzal, hogy cinikusan a NATO nyakába szabadít pár ezer menekültet, bánjon el velük, ha óhajtotta. A primitív közvélemény pedig, mely tapsol, ha az államon belüli bűnözôket lelövik és halálos ítéletet óhajt ellenük, nem érti, hogy lehet ezt egy bűnözô állammal szemben is megtenni.
Ha a nemzetközi szankció megbukik Koszovó esetében, az nem a szuverenitás gyôzelme lesz, hanem a gengszterizmusé, és nevetségessé tesz minden nemzetközi szerzôdést és határozatot. De ha rá tudja kényszeríteni Jugoszláviára az általa is, szuverén módon, tehát önként vállalt, reá mindenképpen érvényes akaratát, akkor megszületett az államok felett érvényesülô legerôsebb társadalmi hatalom, a nemzetközi közösség, és a nemzetközi jog valóban joggá lesz, amit éppen úgy, mint az államon belüli jog esetében, a legerôsebb hatalom, ha kell, fizikai erôvel is kikényszeríthet. S többé nem lehet majd felelôtlen propagandaszempontból aláírni olyan kötelezettségeket, melyeket az aláírónak eszébe sem jut betartani.
Ez pedig egészen új fejezetet nyit meg a jogtörténetben, sôt talán a világtörténelemben.
Azért azt is érdemes megfigyelni, kinek milyen joga van Koszovóhoz. Különös, egyáltalán nem jellemzô a Balkánra, de ennek a vad vidéknek a népessége évezredek alatt nem változott. A rómaiak Kr. e. 146-ban hódítják meg Dardania néven, lakóit illíreknek mondják, római, majd bizánci uralom alatt marad zavartalanul Kr. u. 811-ig. Akkor a bolgárok uralma alá kerül az egész Balkánnal együtt, és Simeon bolgár cár oda, Ohridába helyezi székhelyét, de nem telepít oda bolgárokat. Bizánc rövid idôre visszafoglalja, de újra bolgár uralom alatt áll, összesen 330 évig. Miután a törökök meghódítják a Kelet-Római (Bizánci) Birodalom balkáni tartományait és megtörik a bolgárokat is, Koszovó 1341-tôl harminc évig a szerb despoták uralma alá kerül, de a szerb betelepedés elmarad.
1371-ben Koszovó török uralom alá kerül 542 évig. Ez az uralom nagyon megfelel az ôslakos albánoknak. Elfogadják Mohamed hitét, és a török birodalom leghűségesebb népévé lesznek. Vitéz katonák, az oszmán birodalom igen sok magas rangú vezére kerül ki közülük. De se török, de szláv betelepedés nem történik vad hegyeik közé.
1690-re az európai felszabadító hadsereg Szkopljéig nyomul, de amikor kénytelen a Balkánt feladni, az ipeki szerb pátriárka vezetésével kb. 200 ezer szerb bemenekül Dél-Magyarországra, jórészt a mai Koszovó északi peremérôl és az attól északra fekvô szerb vidékekrôl, "addig, míg vissza nem mehetnek felszabadított hazájukba". A bizánci népek sajátos logikája szerint ez lett a szerbek "történelmi joga" mind ahhoz a (késôbb Tito marsall által kijelölt) Koszovóhoz, ahonnan elmenekültek, mind Dél-Magyarországhoz, ahová bemenekültek.
1912-ben a bolgárok fellázadnak a törökök ellen és nagyon súlyos, véres háborúban felszabadítják majdnem az egész Balkánt, Koszovót is. De a következô évben szimpatikus szomszédaik, a görögök, szerbek és románok körkörösen megtámadják a török háborúban kimerült bolgárokat és amit lehet, elvesznek tôlük. A görögök az Égei-tenger mellékét, a szerbek Macedóniát és Koszovót, a románok a Cadrilatert. Igy kerül a majdnem teljesen albán Koszovó szerb uralom alá, ez a szerbek újabb "történelmi joga" erre a területre. Szeretnék ôk elfoglalni Boszniát is, de mivel nyilvánvaló, hogy Szerbia Oroszország elôretolt bástyája, az Osztrák-Magyar Monarchia azt elôbb megszállja, majd annektálja és vállalja a nehéz feladatot, önálló kultúrája szerint civilizálni és Európa részévé tenni Boszniát, Hercegovinát és Dalmáciát. Ez súlyosan sérti az orosz imperialista törekvéseket, ezért Szerbia felhasználásával (lásd a szarajevói merényletet) kirobbantják a világháborút, a monarchia szétverésére és a Balkán meghódítására. A naiv nyugati politikusok beveszik a szláv egység meséjét, és megalkotják Jugoszláviát, ami bizánci típusú szerb rémuralmat jelent a térség számtalan kis népe felett, melyeket efelôl meg sem kérdeztek, melyeknek csak egy része lelkesedik a nagy szláv egységért, de késlekedve jönnek rá, hogy cseberbôl vederbe estek. A második világháborúban szét is hull Jugoszlávia. A koszovóiak azonnal a megszálló olaszok mellé állnak, s ezt utólag véres megtorlás követi. De a nyugati hatalmak újra visszaállítják a délszláv államszövetséget - ismét az érdekeltek megkérdezése nélkül. Tito zseniális hintapolitikája még úgy-ahogy összetartja, meghúzva, teljesen önkényesen, a belsô határokat a nemzetiségek között. Ezek azok a határok, melyeket ma is olyan féltô gonddal ôriznek a nyugati politikusok, hogy még ma sem engedik meg, hogy a boszniai szerbek Szerbiához, a horvátok Horvátországhoz csatlakozzanak. A tehetetlenség ereje folytán Tito halála után még tíz évig fennmaradt Jugoszlávia, akkor aztán minden nem érdekelt tiltakozása ellenére szerves darabjaira hullott. A legtávolabb élô, legeurópaibb szlovének egy ugrással elűzik a megszálló szerbeket és ügyes kis mintaállamot alakítanak ki. A horvátoknak már kemény harcokat kell vívni a szerbekkel. Boszniában elszabadul a pokol, a szerbek évezredes jellemvonása, az embertelen kegyetlenség végre teljesen felülkerekedik, s kíméletlen népirtással meghódítják Bosznia kétharmadát. Ezt a hódítást végül Európa is helyben hagyja, de ott megállítja.
*
Koszovónak nincs szerencséje. Tito annak idején nem szövetséges államként, hanem autonóm tartományként kezelte (akárcsak a Vajdaságot), azért az európai hatalmak nem hajlandók elismerni ugyanazt az önrendelkezési jogát, amit azonnal megadtak az egykor mesterségesen összetákolt Macedóniának, amit a marsall véletlenül államnak nevezett.
A sokfelôl kivert szerbek legalább a megmaradt hatalmi területükön megpróbálnak kedvük szerint való "rendet" teremteni és a kilencven százalékban egységes ôslakosságú Koszovót is, mint Bácskát, végleg szerbbé tenni. De ezek kemény legények.
És így jutottunk oda, ahol most állunk.
Varga László
| |||||||||