1998. október 7-én a francia miniszterelnök, Lionel Jospin szándéknyilatkozatot tett közzé, miszerint 1999 elején a Francia Köztársaság aláírja azt a Nyelvi Chartát, amely biztosítja a kisebbségi és regionális nyelvek használatának jogát. Váratlan fordulat a közép-európai szemlélõ számára. Mint az közismert, Franciaország az 1789-es forradalom óta a határai között csakis a francia nyelvet ismerte el mint hivatalos nyelvet. A 6 millió breton, a baszkok, az elzásziak, a katalánok, a korzikaiak, az okszitánok két évszázadon keresztül nem gondolhattak arra, hogy anyanyelvüket hivatalosan használhassák, oktatási és kulturális intézményekkel rendelkezzenek. A megkésett nemzetállamiság bûvöletébe révült közép- és kelet-európai posztszocialista országok világában szinte hihetetlen a hír, és el is hallgatják, hogy 1998. decemberében Franciaország több nagyvárosában ezrek tüntettek a regionális nyelvek elismeréséért." A nem oktatott nyelv – meggyilkolt nyelv" - kiáltották a tüntetõk. A történelmi Bretagne-ban Louis le Pensec szenátor, volt miniszter bejelentette, hogy a régió szocialista párti politikusai "a regionális nyelvek iskolai oktatásának bevezetésére, sõt ilyen nyelvû televízió- és rádiómûsorok indítására javaslatot terjesztenek elõ a Nemzetgyûlésben". Hadd fûzzem ehhez hozzá egy cambridge-i egyetemi tanár, Don Cupitt megállapítását: "A XX. század végére… nyilvánvalóvá vált, hogy a gyors kulturális globalizáció alaposan kikezdheti õsi gondolkodásmódunkat, érzelmi és világszemléleti sémáinkat. Az Észak- Írországban, a Boszniában vagy az Izraelben–Palesztinában történtek alaposan meggyõzhetnek minden épeszû embert arról, hogy jókora luxus lenne ragaszkodni a régi törzsi, etnocentrikus és vallási megrögzöttségeinkhez. Ezek ugyanis mind a gyûlölködés melegágyai. Úgy egyesítenek, hogy megosztanak, úgy kötnek egyeseket testvéri kötelékbe, hogy agressziójukat kifelé, a démonizált másik felé terelik. Õrültség lenne megõrizni azt a szótárat, amelynek szócikkei: az eretnek, a hitehagyott, a pogány, a hitetlen, az Isten ellensége, a piszkos külföldi. Túlságosan összeszûkült már a világ, hogy efféle szavakat használjunk… A régi életforma, mely helyben és idõben, földben és atyafiságban, kizárólagos nemzeti és vallási hovatartozásokban gyökerezett, nagyrészt már a múlté". Úgy gondolom, a fentiek az ezredfordulónak egy olyan jelenségére mutatnak rá, amely elõl nem lehet kitérni. A emberek nagy többsége számára elsõsorban a szokások, a tradíciók az irányadóak, s a hihetetlen gyorsasággal változó világban joggal érzik kényelmetlenül magukat. Mindenesetre, mi itt Közép- és Kelet-Európában szinte mindannyian így vagyunk. Az okok között az 90-es évek elejétõl adott új történelmi helyzetben úgy tûnik, jelentõs részint a politikai elitek invenció- és stratégianélkülisége, részint szerepfelfogásuk lassú változása. Jelentõs ok továbbá, hogy bár a közép- és kelet-európai országokban mára a jogi struktúrák többé-kevésbé kialakultak, de az állam civilizatorikus szerepe éppen az emberi jogokat, a kisebbségi jogokat tekintve csak kevéssé érvényesül. Holott a globalizálódás és az új kapitalizmus körülményei között csak alkotó szellemû, alternatív értékrendek megfogalmazásával, új szerepfelfogással volna ellensúlyozható az a szociális és kulturális elkeseredettség, amelyet éppen azok a folyamatok váltottak ki, melyek a 90-es évektõl jelentek meg nemcsak Közép- és Kelet- Európában, de szinte mindenhol a világban. Ha egy ország, egy társadalom nem tud megfelelõ választ adni a globalizált, információs társadalom sajátosságaiból származó új jelenségekre, társadalmi feszültségekre, kihívásokra, azaz nem tud váltani a felgyorsult idõ ritmusának megfelelõen, akkor elvesztegeti azt a lehetõséget, amelyet az új történelmi helyzet magában rejt, és annak csak negatív következményeit szenvedi. Úgy tûnik, hogy ennek az idõnek az elvesztegetése Közép- és Kelet-Európa országaiban különbözõ mértékû. Ugyanakkor az is látszik, hogy minél tovább halogatják az egyes országok az elkerülhetetlen lépéseket – tulajdonátalakítás, intézményi átalakítás, hatalommegosztás –, a helyzet annál reménytelenebb. Elég, ha csak a volt Jugoszláviára vagy Ukrajnára pillantunk. Csehország, Lengyelország, Románia, Szlovákia és Magyarország felváltva kacérkodik a lehetõségek felhasználásával és eljátszásával. Igaz, követhetõ minta nincs, s az átalakulás feltételeit nem csupán az egyes országok szabják meg. Ugyanakkor ma már világosan látszik, hogy jelentõsek a különbségek az említett országok között is. Míg például Romániában a "módosítsunk imitt-amott a lényeges részeken, ám anélkül, hogy bármi megváltoznék" Caragiale-i megfogalmazása érvényesül, addig Magyarországon máig nehezen barátkoznak meg a szereplõk azzal a ténnyel, hogy a politika nem a történelmi igazságszolgáltatás terepe. A több mint négy évtizeden át tartó nagy és szerencsétlen társadalmi kísérletek után elszegényedett térség lakossága, a korszerûtlen infrastruktúra és szociális feszültségek mellett nehezen viseli azt a jelenséget, hogy a 90-es évek elejétõl a sokszor átgondolatlanul vezényelt új társadalmi és gazdasági folyamatok során, a térségbe érkezõ, tõkét mozgató tényezõk másképpen viselkednek hazájukban, mint ahogyan a posztszocialista országokban jelennek meg. Tehetik. Hiszen a nyugat- európai országokban is kiszolgáltatott helyzetben vannak a munkavállalók, de annak mértéke s a munkanélküliség nagysága nem akkora, min a tulajdonváltás folyamatában munkanélkülivé vált, konvertálható tudással nem rendelkezõ, szociális háló nélkül maradt tömegeké Közép- és Kelet-Európában, amelyeknek egy része tovább süllyedt ezekben az években, s még kiszolgáltatottabb helyzetbe került. A közép- és kelet-európai országok kormányai ebben a helyzetben igen szûk lehetõségek között mozognak. A felkészületlenségbõl és a tõke természetébõl következõ jelenségek különbözõ módon érintik a társadalom különbözõ csoportjait. A munkanélküliség kezelése, az infláció lassítása, illetve megállítása, az európai integrációnak való megfelelés több alternatív lépésben elõregondolkodó, folyamatos egyensúlyozást követelnek a kormányoktól. Magyarországnak köztudottan mindezen kihívások mellett szem elõtt kell tartania a környezõ országokban élõ magyar közösségek helyzetét is. A magyar kisebbségpolitika 1990 óta – négy évtized bolsevik típusú berendezkedése után – folyamatosan abból a ténybõl indul ki, hogy a többségi elvre építve nem lehet a kisebbségi kérdést kezelni. Ugyanis, ha csak a többség joga eldönteni, hogy mi "jó" a kisebbségnek – az nyelvüktõl, kultúrájuktól, gazdasági lehetõségeiktõl megfosztott, a közösségekben rejlõ potenciális erõket elfojtó, frusztrált "áldozatszerepbe" beletört közösségeket eredményez. Ezeknek a közösségeknek kiszolgáltatott helyzetük mellett az állam "gondoskodó kegyére" kell hagyatkozniuk, ami az egyébként is szegény országoknak a legdrágább megoldás. Míg, ha használhatják nyelvüket, valamint a helyi és központi hatalom közötti hatalommegosztás természetes következményeként intézményekkel és egzisztenciális lehetõségekkel rendelkeznek, akkor a kisebbség–többség együttmûködõ, plurális, ha úgy tetszik: konszenzusos demokráciában az ország gazdasági erejét növelik, politikai megítélését pozitívan befolyásolják. Ezzel elkerülhetõ, hogy a kérdéskör a szélsõséges gondolkodás eszközévé váljék. Természetesen az adott politikai eliteknek nem elég szavakban nyilatkozniuk sem ez ügyben ("a kisebbségeknek messze több joguk van Jugoszláviában"; "a kisebbségeknek messze több joguk van Romániában"; "messze több joguk van Szlovákiában" – szoktuk hallani), nem elég az államigazgatás, a közigazgatás modernizációjáról beszélni, s néhány amerikanizált, technicizált elemet más adottságokkal és elõzményekkel rendelkezõ politikai kultúrákból átvenni, vagy éppen a francia mintára, modellre hivatkozni. A közigazgatás ugyanis egy ország "idegrendszere". Akkor is az, ha jól mûködik, és akkor is, ha a kézivezérlés eszköze. Az erõsen centralizált állam meghosszabbított karjaként az ágazati miniszterek, a különbözõ szintû közigazgatási intézmények és az apparátusokban dolgozó emberek a folyamatos igazodás állapotában jogkövetõ magatartást követnek. Csak éppen nem hatékonyak. Természetesen az ügyiratforgalom mérhetõen, látványosan nõ, de az ügyek nem intézõdnek el. Amikor bárki – akár miniszteri szinten is – ötletszerûen felállítható, lecserélhetõ (hiszen a "fölöttes én-je" a miniszterelnök kegyétõl és megítélésétõl függ), akkor az erõsen hierachizált közigazgatásban, az ágazati politikában gondolkodó és manipuláló hatalom leszorítja a kreativitást. Ez a berendezkedés nem ad kompetenciát és felelõsséget, csak végrehajtást követel, azt is mechanikusan. Minden szereplõ egy kis újraelosztó. Kis pénzt, kis lehetõséget, kis információt oszt, illetve tart vissza. Ez adja a hatalmát, a fontosságát. Ez a berendezkedés mindenkinek rossz. A hierarchia szereplõinek is és azoknak is, akikért a rendszernek mûködnie kellene, de többszörösen rossz a kisebbségi helyzetben lévõknek. Közben lehet hangoztatni nemzetmentõ, népszolgálati képviseletet, s gyakorolni az önmagáért való szimbolikus cselekvések sorát, a "mi-" és "õk"-re tagolása a társadalomnak nem ad esélyt egy új közöségi érzés alapjainak kialakításához. Ráadásul drága, és nem képes megfelelni annak a feladatnak, hogy ennek az "idegrendszernek", ezeknek az "idegpályáknak" kellene megteremteni a korszerû, hatékony gazdálkodás, az oktatás, a kultúra, az egészségügy mûködésének, de még a külföldi tõke fogadásának a feltételeit is. Adókedvezményekre van szükség, hosszú távú fejlesztéseket elõsegítõ infrastrukturális beruházásokra, amelyek majd munkahelyteremtést eredményeznek. Nem érzelmekre, hanem rációra alapozott politikai döntések hosszú sorára. A patriakális család- és nemzetállam retorikája kitöltheti ugyan átmenetileg a szociális és kulturális elkeseredettségbõl eredõ ûrt, de nem lehet eredményes hosszú távú stratégia egyetlen olyan ország esetében sem, amely euro-atlanti integrációban komolyan gondolkodik. Elég itt arra utalni, hogy Románia miért is nem került be a NATO- bõvítés elsõ körébe. A globalizációs folyamatok – közismert tény – a nemzetállam kompetenciáját szûkítik. A problémák jelentõs köre nem kezelhetõ a továbbikban csupán az egyes országokon belüli állami-politikai eszközökkel. Lehet ugyan az állam redisztribúciós szerepét növelni, erõs, központosított hatalmat teremteni, de az eddigi tapasztalatok szerint a "beavatkozó" állam gyenge és óhatatlanul korrupt. Amikor egy országban a többségi elv érvényesül, etnikai alapon kívánja a pillanatnyi hatalom megválaszolni a kor kihívásait, és nyíltan vagy bevallatlanul is nemzetállamban gondolkodik, nemzetállami reflexekkel reagál, akkor biztos, hogy nem tudja kezelni a felgyülemlett problémákat. Az autentikus cselekvési lehtõségektõl való megfosztottság, a kisebbség–többség egymásra mutogatása nem visz elõre. Lehet, hogy segíti a hatalomnak megfelelõ uralmi szerkezet változatlanságát vagy kiterjesztését, lehet, hogy erõsebb kormányt, de nem erõsebb országot teremt. Franciaország nagy és szilárd ország. A globalizációból adódó problémákat, úgy látszik, mégsem saját nemzetállami hagyományainak jegyében, hanem a regionalizmusban, a különbözõ nyelvû és kultúrájú közösségek jogainak elismerésében rejlõ lehetõségek felé való elmozdulásban, az államigazgatás modernizációjában, a kompetenciák és felelõsség megosztásában, az együttmûködés feltételeinek kialakításában látja. Célszerû volna odafigyelni.
TÖRZSÖK ERIKA
Romániai Magyar Szó...Erdély - február. 1999