Március 4-én töltötte volna be ötvenkilencedik életévét. Abban a kökösi faházban született, amelyet a nagyapa épített a családra jellemző szorgalommal, kitartással. A munkatisztelet és az ezermesteri sokoldalúság szülői hagyatékát a fiú és az unoka is örökölte, gyümölcsöztette. Az almák nem estek messze az öreg fától: szépen termett az új hajtás, s a legújabb ág – költői lélek – is gazdag szüretet ígér.

Sándorral hetedik osztályt végzett diákokként találkoztunk először a kökösi állomáson. Ez volt az első stáció. Felvételizni indultunk a marosvásárhelyi Művészeti Középiskolába. Minden vakáció a székely körvonaton búcsúztatott és hozott össze ismét bennünket. Mivel a legtávolabb laktunk a székely fővárostól, mellénk ültek fel sorra a vonatra osztálytársaink. Hatan érkeztünk mindig ugyanazzal a vonattal. Négy év után változott a vasúti célpont: Kolozsvár lett a harmadik stáció. A Ion Andreescu Képzőművészeti Akadémiára utazgattunk heten hat éven át, heten a székelyföldiek közül.

Akkor más volt a helyzet Kolozsváron is. Az intézet tanári kara többnyire magyarokból állt, s a magyar tagozat szakmailag a bukarestivel vetekedett. Pösö Miklóssy Gábor mester tanítványa volt a festészet szakon. A grafikán Andrássy Zoltán és Feszt László volt a katedrafőnök.

Kis megálló volt a főiskola elvégzése után a nagyváradi katonáskodás, amely baráti és bajtársi mivoltunkat tovább edzette. A leszerelés után ki-ki a maga „repartíciójával” ide, oda és amoda szóródott. Sándor barátomat Brassóba vezette sorsa. Rajztanárként, majd az Astra irodalmi folyóirat grafikai szerkesztőjeként tevékenykedett. Szorgalmának köszönhetően rövid idő alatt komoly sikereket ért el. Korán összeházasodott szaktársával, Miklóssy Máriával. E megemlékezés írója Nagyszebenben lett rajztanár, de az ott töltött négy év alatt is tartottuk a kapcsolatot. A tartományi közös tárlatok is alkalmat nyújtottak erre. 1968-ban, a megyésítéssel járó változásoknak és a kulturális megpezsdülésnek köszönhetően lehetőség nyílt a közeledésre. Pösö örömmel hívott Brassóba az Új Idő hetilap akkor kinevezett főszerkesztője – Albert Sándor – kérésére, aki rövid próbaidő után alkalmazott. A szerkesztőségi életben is sok minden megváltozott abban az időben. Átmenetileg liberális szelek fújdogáltak. Fiatal munkatársak érkeztek, és neves írók is bedolgoztak a fellendülő lapba, így Plugor is gyakori munkatársa volt a lapnak. A művészet terén is rendkívül termékeny évek következtek számára.

A politikai-gazdasági megszorítások fokozódásával és a nemzeti önérzet erősödésével a nagy forradalmi lendületet fokozatosan lecsillapították. 1970-ben Sándor szerkesztői beosztását megszüntették a román lapnál. Következő stációja így Sepsiszentgyörgy lett, mivel a nagyobb megbecsülés és a szülőföld melegebb légköre vonzotta oda. Már Király Károly Kovászna megyei titkársága idején műtermet kapott, s keményen munkához látott. Rajzai, festményei gyarapodásával sikereit is halmozta. Díjakkal jutalmazták munkáját. A Gyárfás Jenő emlékház gondnokaként, a Tamási Áron Színház díszlet- és jelmeztervezőjeként és a Székely Nemzeti Múzeum képzőművészeti részlegének felelőseként is megállta a helyét.

Plugor Sándor témaköre nem a világmindenség, hanem annak zsugorított mása: a szülőföld. Úgy kötődött a szülőföldhöz, Kököshöz – az első és utolsó stációhoz –, mint Nagy Imre a zsögödi rögökhöz. Művészete azonban nem volt földhözkötött, csupán kifejezőeszközeinek gazdag tárházát találta meg ebben a mikrovilágban. Vallomásaiban sokszor hangsúlyozta: „Megtaláltam itt eget-földet, erdőt-mezőt, növényt-állatot, az évszakokat, az embersorsokat, a tragikumot, de az életembe gyakran belecseppenő örömet is.”