| |
|
|
Középeurópa-politika kellene
Az elôírt nyelvtani szabályokkal ellentétben Közép-Európa helyett
Középeurópát írtam. Kötôjellel írva csak helyzeti meghatározás. Együtt
írva geopolitikai fogalom, kifejezése annak, hogy a megjelölt
földrajzi táj olyan képlet, aminek jelentôsége, szerepe van, vagy kell
legyen a történelemben. Ennek értelmében nyelvtanilag helyes az
egybeírt változat is, amikor a szóbanforgó térség politikai-gazdasági
egyediségérôl szólunk. A politikai-gazdasági irodalomban az egybeírt
változat dívott kezdettôl fogva, és ez csak abban az irányzatban szűnt
meg, amelyben már szóba sem jöhetett valamiféle középeurópai
összefogás ‹ vagyis a szovjet megszállás idején. Jelen írásban
visszatekintünk, és elôretekintünk Középeurópára.
Középeurópa, mint politikai-gazdasági realitás, állami keretben soha
nem jött létre ‹ hacsak nem számítjuk Nagy Lajos birodalmát ‹, de
benne volt a dolgok menetében, a történelem logikájában az 1867 utáni
helyzetben. Anglia és Franciaország érzékeny elôre tekintéssel,
félelemmel és aggódással figyelte a 19-ik század negyedik negyedében
Németország gazdasági fellendülését és annak nyomán kiteljesedhetô
középeurópai gazdasági egység veszélyeit. Mindkét világháború oka ide
vezethetô vissza. Erre utal a két európai háború utáni rendezés is:
Németországot a gyôztes szövetségesek elvonták Közép-Európából, keleti
területeinek elvesztésével is nyugatabbra került, gazdaságilag és
politikailag integrálódott abba a szövetségbe, amit ma
Nyugat-Európának nevezünk. Ebben a felállásban már nem jöhet létre
Friedlich Naumann álma, az a Mitteleurópa, amelynek vezetô hatalma
Németország.
Naumann könyvét 1916-ban adták ki elsô ízben Londonban, bizonyára a
háborús erôfeszítés igazolásául, hogy az angol értelmiség (amelynek
egy tekintélyes része és az írek egésze céltalannak látta a háborút a
németekkel) egyetértését a háborús kabinet elnyerje. Naumann
munkájának angolnyelvű kiadványához nem kisebb, mint a nagynevű
történész közgazdász Professzor Sir William James Ashley írt elôszót.
Így kezdi: Friedrich Naumann is probably the most widely read
political writer in Germany... His work on Mitteleuropa, here
translated, is far and away the most important book that has appeared
in Germany since the world-conflict began. It expresses, wit a
contagious enthusiasm, aspiration already deeply rooted in many German
mind: it makes out of them a systematic scheme, commenced by eloquence
and buttressed by historical and economic learning. If, as I believe
to be the case, the idea of an organised and close-knit Central Europe
as one of the world-Powers of the future has by this time come to be
the dominating thought in German politics, Naumannës book has
undoubtedly done much for its diffusion.
Ezt a részt eredetiben kellett adni, érezni lehet belôle a felhívást a
kitartásra, igazolást a háborús erôkifejtésre. Félelmetes kép: egy új
világhatalom készül fellépni, ami veszélyezteti az angol
világhatalmat. A neves professzor elvétette megjósolni, hogy az új
világhatalom az óceán másik oldalán jön létre, amely Nagy Britanniát
úgy segíti gyôzelemhez, hogy a második menetben gyarmatairól is
hazazavarja. No de nem errôl van szó. Ashley véleménye szerint a
németek létrehoznának egy lazán kapcsolódó támadó és védekezô katonai
és gazdasági federációt, amely a Német Birodalom és a Kettôs Monarchia
között jönne létre. Úgy gondolja, ez a szövetség kiterjesztené
hatalmát a balkáni államokra és Törökországra, de magához vonzaná a
független Romániát, Görögországot, a skandináviai királyságokat és
Hollandiát. Megemlíti ugyan, hogy a terv szerint a csatlakozó államok
megtartanák teljes függetlenségüket. Magyarországról így szól Ashley:
Magyar Hungary nem szereti a német befolyást, de még kevésbbé szeretné
elveszíteni jelenlegi politikai uralmát (predominance) a határain
belüli szláv népfajok fölött; ezért, mintsemhogy elveszítse elônyös
helyzetét, hajlana elfogadni, bár savanyú ábrázattal, a Németország
által javasolt feltételeket.
Még csak annyit, a neves professzor volt egyik szerzôje a híres
Ashley‹Keynes Memorandum-nak, amely már 1916-ban javasolta a Központi
Hatalmakra kivetendô súlyos jóvátételt, amivel sújtanák a veszteseket
jövedelmük növekedô arányában, amely fedezné a szövetségesek összes
háborús veszteségeinek és kiadásainak teljes összegét. Lloyd George
írja (The Truth about the Peace Treaties, 1938), a szöveghűség
érdekében ismét angol eredetiben idézve: To the minds of City
financiers and of all burdened taxpayers, the Keynes‹Ashley plan of
payment by instalments growing with the growt of Germanyës wealth,
opened a vista of an expanding annual tribute which would ultimately
cover the war taxes. The prospect of keeping the German workers of all
ranks in a condition of servitude for 40 years did not dim the
prophetic vision or abate the extortinate zeal of these twin
economists. Nem lehet vitás, hogy a jóvátétel megfogalmazói késztették
‹ közvetett módon ‹ a német szavazók súlyos többségét demokratikus
választáson, 1933-ban arra a pártra szavazni, amely párt megígérte a
német népnek, hogy véget vet a megaláztatásnak.
A monarchia mint partner
Mielôtt rátérnénk a mai helyzetre és a németek nélküli Középeurópa
lehetôségeire, szükséges mélyebben viszatekinteni, amibôl kitűnik,
hogy a “német˛ Középeurópa-terv, ami miatt ‹ persze áttételesen
értelmezve ‹ két világháborút szenvedett a világ, milyen reális
erôként mérlegelte a monarchiát. Arra akarunk rámutatni, hogy a
rohamos fejlôdésnek indult Osztrák‹Magyar Birodalom partnerként jelent
meg a német tervekben, és az ugyancsak robbanásszerűen fejlôdô
iparhatalom-Németország félelemként jelent meg az angol világbirodalom
politikai köreiben. Miért lett a monarchia ennyire kívánatos illetve
veszélyes? Gróf Bethlen István magyar miniszterelnök írása vezet el
minket ennek megértéséhez:
“A Habsburgok egészen 1867-ig abban is keresték a monarchia területén
uralmuk hivatását, hogy egész birodalmukból egy egységes és
osztrák-német vezetés alatt álló, lehetôleg németnyelvű kormányzattal
bíró államot csináljanak. A magyar nemzet ezen tendenciának
több-kevesebb sikerrel mindig ellentállott, és ez volt az oka 400 éves
küzdelmének a Habsburgok ellen, de 1867-ig nem volt ereje hozzá, hogy
ez említett törekvést letörje. A Habsburg-uralom alatt álló összes
népek közül hosszú ideig egyedül a magyar volt tehát az, amely ezen
tradíciók ellen komolyan vette fel a küzdelmet, és neki sikerült is
végre 1867-ben, amikor Königgrätznél a porosz-osztrák hegemónia
kérdése Poroszország javára dôlt el, a monarchiában addig uralkodott
eszmékben gyökeres változást elôidéznie. E vereség, valamint az, hogy
az olasz provinciák elvesztése után Ausztria a német egységbôl
kimaradt, vonta maga után, hogy Ausztria‹Magyarország politikája
számára új feladatok adódtak.
Ennek az új feladatnak megfelelt abban az idôben az a politikai
konstrukció, amely a dualizmus neve alatt ismeretes. A dualizmus
tulajdonképpen elismerése volt annak a geográfiai, históriai,
politikai és gazdasági öncélú egységnek, amelyet Szent István
birodalma, a területén lakó sokféle népelem ellenére, ezer év óta a
Dunamedencében a magyar nemzet vezetése mellett mindig reprezentált és
amely politikai egység most harmóniában az Ausztriában vezetô
szereppel bíró osztrák-németséggel volt hivatva az egész birodalom
öncélú életét berendezni és irányítani.
A dualizmus abból a feltevésbôl indult volna ki, hogy a többi népfajok
nemzeti igényei a kisebbségi jogok kiépítése révén kielégíthetôk, vagy
ha szükségesnek mutatkoznék, oly lokális autonómiák létesítésével,
amilyent a horvátok Szent István birodalmának keretében már amúgyis
régóta élveztek, vagy végre azzal, hogy a tartományi kormányzat az
osztrák koronatatományokban fokozatosan az illetô tartományt
többségben lakó nép kezébe adatik át, mint például a galíciai
tartományé a lengyeleknek. A monarchia ezen a téren fokozatos fejlôdés
elôtt állott. És ez az evolúció a kisebbségi jogvédelem rendszerén
túlmenve, a helyi nemzeti autonómiák kialakulásához, és végre a
dualizmus megtartása mellett is a föderalizmus bizonyos megvalósítása
felé vezetett volna. Ezt a fejlôdést azonban különbözô körülmények
hátráltatták és késleltették.˛
Amit Bethlen István itt elmondott, azt szerves történelmi fejlôdésnek
nevezzük. A szentistváni birodalmi eszme sok hasonlatosságot mutat
azzal az angol történelmi gyakorlattal, hogy elfogadják az idôk
szavát, békés átmenettel engednek utat a forradalmi változásoknak,
befogadják az új szerkezeteket, de arra vigyáznak, hogy a
hagyományokon, a régi alkotmányon, a közjogi renden ne történjen
szakadás. Erre utalt Bethlen István, és ezt érezzük mi, magyarok,
amikor nagy méltánytalanságnak tartjuk a sorsunkat feldúló nagyhatalmi
rendezést, mert a Dunamedencében soha nem tombolt a nemzeti gyűlölet
úgy mint Trianon óta. Ilyen átrendezésre nincs történelmi indok, ez
nem a fejlôdésnek utat engedô operáció volt, ellenkezôleg a történelem
szerves fejlôdésének erôszakos megzavarása, megbénítása, és
gyűlöletnek, háborúskodásnak, nemzetirtásnak, állandósítása. De
nemcsak a béke szűnt meg tartósan, de megállt a fejlôdés is.
Meghiúsult ‹ amit Bethlen István felvázolt ‹ a birodalom népeinek erôs
keretet adó, ugyanakkor a nemzeti identitásokat megôrzô,
önkormányzatot biztosító nagyhatalom kifejlôdése. Középeurópában
jöhetett volna létre az a fellendülés, amely Amerikába költözött a
huszadik században.
Magyar tragédia
Az elsô világháború célja Középeurópa létrejöttének megakadályozása
volt. Vagyis megakadályozása annak a feltételezett tervnek, hogy
Németország és az Osztrák‹Magyar Monarchia valamilyen egyesülésébôl a
francia és az angol hatalmi érdekek károsodhatnak. A háborús tervekben
‹ mint tudjuk ‹ a pánszláv terv, Magyarország feldarabolása, csak az
utolsó háborús esztendôben jutott érvényre. Létrehoztak valamilyen
ábrándos szláv tervasztalon megálmodott, szláv néptöredékekbôl
összeálló nemzetállamokat, megajándékozva hadizsákmány területekkel,
magyar jóvátétellel, hogy életképesek legyenek. Ugyanezért kellett
Magyarországnak jóvátételt fizetni, ellenôrzötten fegyverkezési
tilalom alatt maradni 1938-ig.
Ezeket az államokat nemcsak zsákmánnyal tették gazdaggá, de
kereskedelmi kapcsolatokkal, kedvezményekkel, kölcsönökkel,
hadianyaggal és minden egyéb lehetôséggel életben tartották.
Életképtelenségüket bizonyítja, hogy amint a nagyhatalmi támogatás
megszűnt, szétestek alkotó elemeikre. Csehszlovákia, Jugoszlávia nincs
többé, Románia még egyben van, de kornyadozik. Minderre mi magyarok
70‹80 évet vártunk, mi magunk is zsugorodtunk és lankadtunk ezalatt,
meg is feledkeztünk az ôsi feladatról.
Magyar hivatástudat
Németh László egy 1935-ben írt nemzetpolitikai tanulmányában
(Kisebbségi sors) arra figyelmeztet, ne ábrándozzunk azon körülmények
között semmiféle federációról, szövetségrôl szomszédainkkal: “Jaj
nekünk, ha ezekbe a külpolitikai orientációkba vetjük reményünket, s
ezek vonják el figyelmünket a magyar hivatás problémájáról... Az
európai határsorompók egyelôre elég jól be vannak verve, s a mi
kedvünkért nem kezdik tologatni ôket. Ha majd meglazulnak, legyen
gondunk rá, hogy kifele s ne befele jöjjenek... A kevesebb joga az
élethez az, hogy különb. A kisebbség jogosítványa, ha elit tud lenni.
A nemesek kevesebben voltak a hűbéri államban, mint a parasztok, de
senkisem mondhatta rájuk, hogy fölöslegesek. A kis nép vagy nemesség
tud lenni a népek közt, vagy lökik, amíg elkallódik. A holland mint a
polgárosodás új nemessége tört fel a tizenhetedik században, a zsidó
mint a kapitalizmushoz illô elit lett országok fölötti
világhatalmasság. Évszázadokon át a magyar is elit volt a Balkán és a
Dunamedence népei közt; afféle viszonylagos elit persze, bocskoros
nemes a mezítlábasok közt, de mégiscsak összetartó a hordák közt. Az
utóbbi száz évben a mezítlábasok cipôt húztak, s mi viszonylagos
elôkelôségünkbôl meglehetôsen kipottyantunk. Rokontalan, semmibevett,
elhagyott nép lett belôlünk; elôjogainkat hiába emlegetjük, ha
nyilvánvaló kiválóságunk nem parancsol többé. Az elit, azzal hogy van,
uralkodik. Mi abból, hogy mennyire nem uralkodunk, azt is érezhetjük,
hogy mennyire nem vagyunk elit. Harmincmillió magyar ‹ mondták apáink.
De harmincmillióan mi egyhamar nem leszünk. Vagy a tízmilliónak kell
tehát harmincmilliót érnie, vagy a tízmillióra sincs szükség többet. A
magyarság elôtt egy választás van: meghalni vagy kovász népnek lenni!˛
Ne mondja senki a mai Magyarországon, hogy gondolkodóink legjobbjai
nem figyelmeztettek minket jó korán. Igaz, közben tatárjárás jött
Magyarországra és Batu kán csak 45 év múlva iszkolt haza, kufárjai
ezalatt megmérgezték a magyar lelket, a magyar gondolkodást, de azért
a könyvekben konzervált gondolatokat ‹ mint a fent idézetteket ‹ most
már elô lehet venni és azokkal megerôsödve körül kell tekinteni: mit
lehet itt elvégezni a magyar fennmaradás érdekében. Elsôsorban fel
kell mérni helyzetünket.
Mi volt ez a nagy háború? Véres vihar, azt követte szennyes árvíz.
Hosszú évtizedek után az álló pocsolyát hirtelen beszívta a föld,
felszívta a nap. A kék égbolt alatt széttekintô magyar egészen más
világot lát maga körül, mint amit Németh László látott, idézett
mondatai megírásának idején. Amit akkor mondott: bizakodás, remény és
biztatás volt. Jövôbe tekintés. Pedig a kisantant gyűrű mindennapos
fenyegtés volt, és azt is látta az akkori politikai helyzetbôl, hogy
Európára és hazájára ez a helyzet új veszélyeket és megpróbáltatásokat
hoz. Ma nincs kisantant, bár vannak szemtelen szomszédok. Ma nincs
háborús feszültség, ami van, az nem minket nyomorgat. Most már nem
kell nyomorbadöntô jóvátételt fizetni szomszédainknak. Nem mi vagyunk
a legszegényebbek, a legelesettebbek, a legárvábbak a térségben. Ma
nem kiváltságos államok veszik körül Magyarországot, a mindenhonnan
kitagadottat, hanem Magyarországon keresztül szólítják meg azokat akik
korábban a nyakunkat szorongatták nagyhatalmi buzdítás mellett.
Ma már nincsen ott a kisantant gyűrű mögötti nagyantant, amely szabad
kezet adott a magyarirtásra, bár a határok véglegesítésének
szándékával a következmények még jelen vannak. Ma már nem fenyegeti
Angliát, Franciaországot a német Mitteleurópa-terv, jó ideig
Közép-Európát sem fenyegeti a nagyszláv birodalom. Széttekintenek-e
hát a magyar fiatalok? Érzékelik-e, hogy most, a nyitott határokon nem
szétszéledni kell, hanem érvényesíteni azt a sok lehetôséget, amit a
történelem kiszámíthatatlan fordulata, helyreálló erôforrásai
nyújtanak?
Magyar jövôépítés
Hol van hát Bethlen István koncepciója, hol van Németh László intése?
Most végre egyenlô esélyekkel küzdünk egyenlô akadályokkal szemben
szomszédain sorában, és azt látjuk, hogy ôk ebben az új helyzetben
elveszítették tájékozódó képességüket. És azt látjuk, hogy különbek
vagyunk, mint szomszédaink, akik, miként az elkényeztetett gyerekek,
nem állják meg helyüket az életben. Azt látjuk, hogy ôk még valahol a
19-ik század elején járnak, amikor mindennek a forrása a nemzeti
kebeldagadás volt. Még nem tudják, hogy munkából is lehet jólétet
teremteni, nemcsak területhódításból és zsákmányból. Ez még a
Meciárok, Iliescuk, Milosevicsek világa, és nem mutatkoznak jobbnak és
másnak ezek ellenzékei sem.
Most kell a magyar kitartás és a diplomáciában olyan politikát
folytatni, amiben a mostani sorsunkat irányító hatalmak rájönnek arra,
hogy a határok rossz helyen vannak, hogy a Kárpátmedencének, mint
külön életegységnek saját természeti törvényei vannak, amelyek
érvényesültek 1918-ig, és amelyek újra érvényesülése a záloga a
békének és a haladásnak ebben a térségben. Ettôl függ: lesz-e
Középeurópa Közép-Európában!
Csapó Endre
megjelent az Ausztáliai "Magyar Élet" okt 9.számában
| |||||||||