| |
|
|
Éveleji látóhatár
Most már ‹ január közepén ‹ nem lehet vita tárgya: benne vagyunk az új
évezredben, az új évszázadban. A 2000-ik év bô alkalmat adott a
visszatekintésre, ez meg is történt a magyar sajtóban világszerte.
Rámutattunk ebben a kerekszámú évben, hogy a magyarság története
mintha igazodna a nagy évszámokhoz.
Az ezredik év meghozta a döntést, hogy az Árpád-alapította magyar
állam a nyugati latin kultúrkört választotta önmaga részére ‹ azért,
hogy a környezetétôl eltérô és így megóvható legyen. Mi volt a
környezete? A germán, a szláv és a bizánci kultúrkör. Így lehetett,
így kellett önálló birodalmat alkotni annak érdekében, hogy kivédje a
magyar állam közvetlen környezetének hódító szándékait.
Ami pedig a szentistváni magyar államot illeti ‹ Európa még csak most
érleli a nemzetiségi, kisebbségi türelem gondolatát. Errôl többet
kellene szólnunk Nyugaton, ahol kerek egyszáz évvel ezelôtt határozták
el a nemzetiségi türelem államának felosztását nemzetállamok
létesítése érdekében. Most, száz évre rá, egyre nagyobb gondot okoz ez
a beavatkozás az élet természetes rendjébe, de a régi bűnök és
reflexek nem engedik a bűnbánatot és a jóvátételt. Errôl is többet
kellene szólni Nyugaton.
Mi magyarok szeretnénk eltemetni a huszadik évszázadot, annak minden
keservét, megaláztatását, pusztítását, gyalázatát. Ha e század rontása
nem tör ránk, ma valóban harmincmilliós Magyarország virulna az
Európa-világhatalom közepén. Közép-Európa tönkretétele Európa
hanyatlását idézte elô. A gyarmattartó Európából a század közepére
külhatalmak gyarmata lett. Ez nekünk, magyaroknak rendkívüli méretű
veszteséget okozott: nemcsak az ország újra megcsonkítását, nemcsak
ötvenéves lemaradást, nemcsak két nagy emigráció vérveszteségét, de a
nemzet elitjének kiirtását egy ôrült eszme ürügyén, a társadalom
szétrombolását, a faluközösségek szétverését, a lelkek megrontását,
erkölcsi züllesztést, eszmék, ideálok rombolását, a politika, a
társadalomszervezés, a vallás, az irodalom, a tudományok kisajátítását
és megrontását ‹ egyszóval a bolsevizálást.
Most, tízmilliós csonkaországból kell tizenötmilliós kárpátmedencei
nemzet részére jövôt alakítani. Ez ma életkérdés, ha nem sikerül, az
új évszázad második felére csak rezervátum-nép marad a magyar a
kárpáti teknô alján.
Azt mondják, visszatérhetünk Európába.
De fel kell tenni a kérdést, van-e még
földrajzi fogalmakon túli Európa? Van-e még közös szellemi-kulturális
hagyományokon alapuló Európa? Működnek-e még a görög és a római
civilizáció, a keresztény középkor, a reformáció‹ellenreformáció, a
reneszánsz, a humanizmus, az újkori felvilágosodás erôvonalai ‹
amelyben résztvett Magyarország is Mátyás udvartartásával, az erdélyi
fejedelmek állampolitikájával, a magyar márciusi ifjak polgári
forradalmával, a magyar nemzetiségi türelem államfilozófiájával, a
Szentkorona-tan mindig korszerű fenntartásával? Teremnek-e még kincsei
az egykori európai művelôdésnek, művészeteknek, irodalomnak? Ezeket
kapjuk-e most, amikor beléphetünk a szerencsések táborába, aminek
Európai Unió nevet adtak? Vagy csak a nyomuló, kizsákmányoló tôkét, a
magyar iparágakat felvásárló monopóliumokat kapjuk, meg azt a
politikai, irodalmi és üzleti intézményrendszert, amely legszívesebben
a hazai bolsevistákkal üzletel, szövetkezik?
Amit eddig kaptunk, az a nagy nemzetközi pénzintézetek diktatúrája.
Bolsevista örökség az is, amivel az ország tartozik, meg amit kamatok
fejében évrôl-évre kiizzad annak reménye nélkül, hogy valaha is
megszabadul ettôl, de ennek az adósságnak átkaként jött be a mi saját
bolsevistáink nyugati elvtársainak, úzlettársainak felvásárló hada.
Együtt fosztották ki Magyarországot és alapították meg a folyamatos
kizsákmányolás intézményeit. Alig van olyan újság, folyóirat, ami
magyar vállalkozás. Külföldi nagy cégek vásároltak fel mindent és
közös jelenség volt, hogy megtartották a régi rendszer kedvelt íróit,
szerkesztôit. Valakiknek nagyon fontos a tájékoztatás kézbentartása,
nehogy hódításellenes hangulat lépjen fel az országban. Ebbôl a
környezetbôl származik a magyarellenesség, a nemzetellenesség a mai
tájékoztató iparban, amelynek nyilvánvaló célja megakadályozni azt,
hogy az ország a maga ura legyen, hogy a maga önös érdekű életét élje.
Errôl szólt Nemeskürty István 1992-ben (Magyar Nemzet július 16),
felvetve a kérdést:
“Mi az, hogy nemzet? Mi az, hogy magyar? A válasz egyszerű: magyar az,
aki magát annak vallja. Magyar nemzet: a magyarok összessége. Kérdés
viszont, sôt súlyos probléma, hogy miért erôsödött fel mégis a
magyarság fogalmának megvetése, kipellengérezése, egyszóval mindaz,
amirôl azt hittük, hogy csupán a nemzetköziség jelszavával elnyomó
szovjethatalom sajátossága volt? Kétségtelen és nem tagadható, hogy
sok magyar ‹ aki ezt a nyelvet beszéli, ezen a nyelven fejezi ki magát
és ennek az országnak a polgára ‹ idegenkedve, sôt ellenszenvvel
takint a »magyar« és a »nemzet« fogalmakra. Aki magát magyarnak
vallja, arra könnyen rásütik a nacionalizmus bélyegét.“
A belsô bomlasztás
elkövetôi kint is gyalázatoskodnak naponta, vezetô nyugati
napilapokban.
Egészen friss példaként: egy Eörsi István nevű tollforgató írását
közli a Frankfurter Allgemeine Zeitung “Állami csatamezôk“ fôcímmel,
amelynek célja ‹ a szerzô megfogalmazásában ‹, hogy felhívja a
külföldi közvélemény figyelmét a magyarországi belpolitikai
állapotokra, “Orbán és alvezérei“ monolitikus hatalmi eszközökkel
történö politizálására. Mivel ma már belpolitikai eszközökkel nem
lehet arra kényszeríteni a magyar kormányt, hogy tartsa be az európai
normákat, a törvénytelenség mai magyar állapotai között nem lehet
leváltani ‹ a választásokig ‹ a szélsôjobbal egyre inkább szövetkezô
kormánykoalíciót, a hatalomba és a gazdasági életbe belenôtt
“banditákat“. A szerzô úgy véli, hogy csak a nemzetközi nyilvánosság
erejével lehet “nácitlanítani és maffióztalanítani“ a magyar
belpolitikát. Eörsi István szerint Orbánék céljaik elérése érdekében
egyre szűkítik a parlament jogkörét, rendôri védelmet nyújtanak a
kormánypárt vezetô köreiben tért nyert kriminalitásnak, amit a legföbb
ügyész is támogat. A független bíróságokkal a költségvetés mostohaként
bánik, a kormány csak a koalíció-párti önkormányzatokat támogatja.
Ilyen és hasonló szövegű magyarellenes és országellenes hajszát űznek
jól átmentett bolsevistáink, kihasználva azt a Nyugaton is dívó
aránytalanságot, művi torzítást, hogy mindent, ami a nemzetközi
nyomulásnak ellenállhat, nácinak, fasisztának bélyegeznek, és a
nemzeti érdekeket szolgáló kormány rászolgál a “bandita“ elnevezésre.
Az is az elmúlt huszadik század karaktertorzulása, hogy náci-bélyeg
van egy helyi, rövid életű reakciós irányzatra emlékezôen, de a közel
száz éve világméretű, és itt-ott ma is tomboló kommunizmust csak
közlekedési kihágásért marasztalják el.
Az Európai Unió még nem Európa. Az EU csak egy szervezet, amit az
amerikai politikai zsenialitás azért hozott léte, mert benne van a
történelem logikájában, hogy az létrejön elôbb-utóbb. Jó megelôzni ‹
birtokon belül. Amerika üzleti vállalkozás. Amerika háborúi,
diplomáciája is üzleti vállalkozás. Az amerikai diplomácia törekvése
olyan egységbe foglalni Európát, amely biztosítja az amerikai tôke
jelenlétét és felügyeletét Európában. Lehetôleg a hadseregét is.
Amerika még nem kötötte meg a békeszerzôdést Németországgal (ami az
amerikai haderô hazarendelését vonta volna maga után), elkenték a
formalitást. Afféle Varsói Szerzôdésként van NATO. Ma már
természetesnek veszi a világ, hogy Amerika a világ rendezô hatalma.
Elviselhetôbb, mint a Szovjetunió volt, és ennek örülni kell. Másként
élte meg Magyarország is szövetségesként Jugoszlávia megdorgálását,
mint annak idején Csehszlovákia megrendszabályozását. A lényegen sokat
enyhít a mód.
Mindamellett nem jó kimaradni az Európai Unióból, de nem is lehet.
Végülis valamiféle egységesülésnek lennie kell, ezt az élet amúgy is
magával hozná, és idôvel az alapozásban elkövetett illetéktelenséget
és torzulásokat kinôheti ez a szervezet.
Árpád Magyarországa sem maradhatott ki az akkori európai közösségbôl,
de annak olyan részévé vált ‹ mert erôt képezett ‹ amivel számolni
kellett. Mai arányainkkal az egykori magyar birodalom súlyát már
érzékelni sem lehet, de a mögöttünk álló ezeréves kultúrállamiság
mégis arra kötelez, hogy ne fogadjunk el olyan besorolást és olyan
szintezést, amit a 19‹20-ik században létrejött államoknak szánnak.
1918-ban a legmegalázóbb az volt a magyarságra, hogy a gyôztesek a
Monarchia “felszabadított“ népeinek egyedi “állami státust“ adtak,
amit nemzeti bizottságok kérhettek. Így került Károlyi Mihály
Belgrádba ‹ nem mint az ezeréves magyar királyság képviselôje, hanem ‹
mint államiságot kérvényezô, addig államot nem alkotó nép törzsfônöke.
Horthy Magyarországa ezt nem fogadta el.
Ma sem
lehetünk megelégedve olyan államisággal, amelynek takarója alól a
nemzet egyharmada kilóg. Soha nem lehetünk megelégedve olyan
szemlélettel, amely megköveteli Magyarországtól három millió magyar
megtagadását, jogfosztottságának érzéketlen tudomásulvételét a “béke
és jószomszédi viszony“ érdekében. Ezt követelik ma is a nyugati
hatalmak, és ez a szemlélet érvényesül az Európai Unióban is. Ezt a
helyzetet két háború gyűlöletben és gyôztesi gôgben fogant ítélete
hozta létre.
Az ok már nincs jelen, de következményei megmaradtak. Ez
elfogadhatatlan.
Vegyük Erdély esetét. Nem tartozhat Magyarországhoz, mert milliós nem
magyar tömegei vannak. De ilyen alapon miért tartozhat Romániához úgy,
ahogy odaítélték milliós magyar tömegekkel, magyar városokkal együtt?
Súlyosítva azzal, hogy a balkáni nemzetállami gyűlölet pokolvilágát
teremtették meg a bukarestiek. A szlávbolsevista megszállás alatt
errôl nem lehetett szólni. De most miért hallgatunk? Meg vagyunk
hatódva a szerencsétôl, hogy bekerülünk az EU-ba? Amibe beveszik a
fajgyűlölô, magyarüldözô Szlovákiát is, Romániát is, Szerbiát is a
hadizsákmány magyar városokkal, falvakkal együtt? Mi állítja meg a
magyarüldözést majd az EU-n belül?
A nemzetállam-koncepció újkeletű államszervezô elv. Magyarország
egyike azon ôsi, Európa létrejöttekor megalakult államoknak, amelyek
önmagában a nemzetben gyökerezô államalkotói géniuszból, tehát nem
idegen minták, idegen hatalmak nyomán jöttek létre. Magyarországot
1920-ban tönkretették, az ezerötvenéves magyar államiságot 1948-ban
megszüntették a köztársaság parlamenti deklarálásával. Ezt nem szabad
véglegesnek elfogadni. Vannak dolgok, amikhez ragaszkodni kell ‹ az
élet megtartása érdekében. A magyarság ahhoz túlságosan kis létszámú,
hogy könnyen átvészeljen rákényszerített rendszereket. Kína kibírja a
marxizmust, Németország túléli az USA-korszakot, Magyarországnak a
globalizmus kellô korlátozás nélkül végzetes lehet.
Nemzetek az internacionalista világban című tanulmányában Molnár Tamás
írja az alábbiakat:
“Ha megfigyeljük a nemzetállam fejlôdését a középkor óta,
észrevesszük, hogy a (centralizáló) királyi hatalom egymás után
monopolizálta az igazságosztást, a pénzverést, a kiparcellázott
(olaszoknak, szíreknek, zsidóknak, Hanza-városoknak átengedett)
kereskedelmet, a hadsereget, a vallást (cuius regio, eius religio), a
tanítást. Egyiket sem teljesen, mert létezett ellenállás, voltak
nyomásgyakorló csoportok, nemesi rendek, végül polgárság. Kétséges,
vajon lehetne-e ilyen hatalommegosztás a globális birodalomban. Már
tapasztalhatjuk, hogyan csúsznak át ezek a kormányzási területek a
világkormány hatáskörébe: közös pénz, közös jogszolgáltatás (Hágában),
közös hadsereg (NATO), közös gazdaság (világvállalatok), közös kultúra
a médiákon keresztül. Ami még felosztatlan maradt, arra is sor kerül.
Ez a kialakuló totális rezsim ‹ és milyen címen is támadna ellene
kritika, más vélemény, ellenakció? ‹ teljesen eltávolítaná a népet és
a mindenható bürokráciát. Egyéni boldogság helyett megszületne
életszükségletként a permanens odafigyelés, mint az orwelli 1984-ben
hálószobánkra irányított lehallgatókészülék, amely minden
mozdulatunkat regisztrálná, így irányítaná. A szuperadminisztráció
mindenre kiterjedne, követve a »közakaratot«, a hivatalosan kikiáltott
politika örökkévalóságát. Az úgynevezett globális érdekű állam lenne
automatikusan a legfôbb jó, rajta kívül csak egy terra incognita, a
sötétség, a rossz létezne. Oda menekülni sem lenne szabad, hiszen az
abszolút jót (utópia) az ember nem hagyja el az abszolút rosszért (a
szabadság kérdésessé vált földnyelvéért). Nevezzük az utópiát ideális
államnak, örök békének, nyílt társadalomnak vagy globalizmusnak ‹ a
valóság ugyanaz lenne: a gépiesen garantált állapot, alternatíva
nélküli örök szellemi dermedtség. A fentiek nem fantasztikus leírások,
hanem emberi természetünkbôl fakadó állandó kísértések: adott egy ‹
feltételezett ‹ globális érdek, fokozatosan kiszámított racionális
kivitelezés megfelelô és szünet nélküli propagandával megerôsítve;
adjunk ehhez a technológiában rejtôzködô központosított erôt; keverjük
az egészbe az állandóan adagolt érzelmi világot; és ott áll elôttünk a
gépesített társadalom, fogoly polgárával, a gépemberrel. Elsô látásra
ez örvendetes hír, a történelem lezárása, az örök béke. Így még
intelligens egyének is meghódíthatók, akik például hivataluk
magaslatáról kedvezôen nyilatkoznak egy »tudományosan megalapozott
társadalomról«. Nem veszik észre, hogy ilyenformán kizárják azt, ami
nem tudományos: az etikát, a szépet, az érzelemvilágot, a mitikus
gondolkodást, a költészetet, a hazaszeretetet, mindazt, ami az embert
emberré teszi. Szemünkre vethetik: mindez létezik a nemzetállamban is!
Igen ám, de mérsékelt arányban, kevesebb centralizáló hatékonysággal ‹
és nem utolsósorban történelmi tudattal, a múlttal való
összehasonlítás erejével. Mindezt a »globális megoldás« eltörölné,
egyszerre megsemmisítené, kizárná tudatunkból. Mit nyerhetnénk egy
hatalmasra felfújt léggömbtôl?“
A kép komor,
lehangoló. Maga a francia forradalomban fogant kommunista világállam
Keleten megbukott kísérletének nyugati reintegrációja. A nyugati
bolsevizmus. A rokonság a budapesti lapokból kiolvasható. Ahogy a
költô, Palágyi Lajos érzékeltette már 1919-ben: “Magyar, ki honát
megveti, és mindent, ami nemzeti, mindegyre szid, mindegyre mar: óh az
még nem nemzetközi, csak rossz magyar!“ A “rossz magyarok“ nehéz
félévszázadot követtek el a magyar nemzeten, bűneikhez nincs
arányosítható büntetés, gyakorlatilag annyi sem. Az kívánjuk, hogy az
elkövetkezô idôk nemzetközisége ne a rossz magyarok nemzetközisége
legyen.
Lassan kikerekedik az Európai Unió központi hatalmi szerve. Nizzában a
múlt hónapban három napon át folyt a vita, melyik államnak mennyi
szavazat jár. Nagyban-egészben az államok lakossági száma határozza
meg a beleszólás mértékét. Lesz tehát egy új nagyhatalmi fórum,
amelyen belül feléledhet a kaisantant-világ, négy szomszédunknak
(Szlovákia, Ukrajna, Románia, Szerbia) hatszor-hétszer annyi szava
lesz a döntésekben, mint Magyarországnak.
De ennek az éremnek is van másik oldala. Magyarország a gazdasági
felemelkedés útján van, és a jelenlegi kormányzata biztosíték arra,
hogy a térség legsikeresebb országa lesz. A magyar nép teherbíró
képessége megmutatkozott az elsô világháború után is, a második
világháború után is, és ma is. Kibírja, túléli mai vérszopóit is.
Van már az országnak olyan államelnöke is, aki bizakodást önt a magyar
lelkekbe. Mádl Ferenc szólt így újévi üzenetében:
“Egyre jobb az ország biztonsága, a gazdasági helyzet évrôl évre
javul, a kétéves költségvetés minden ágazatban emeli a fizetéseket, a
nyugdíjasok és a családok helyzete is egyre kedvezôbb. Amikor tehát a
sajtó a néha eldurvuló politikai vitákról tudósít, akkor az ebbôl
kirajzolódó kép nem maga az ország, nem a tényleges valóság. A valóság
a különbözô gazdasági, társadalmi folyamatokban végbemenô változások
jegyében az emberek mindennapi cselekvése. Azért is szeretek részt
venni a millenniumi ünnepségeken és más formában találkozni az
emberekkel és a vidékkel is, mert így lehet meglátni ezt a valóságot,
ilyenkor lehet érezni, hogy valami történik Magyarországon.“
A nemzeti célokat szolgáló kormányzat munkája és a millenniumi
ünnepségek nagy mértékben emelték a nemzeti érzést Magyarországon. Ezt
kell még fokozni ahhoz, hogy az ország népe önbizalmát visszanyerje és
testvérének tekintse a határokon kívülre száműzötteket is. Beszélnek a
határok átmeneti szigorításáról, majd megszűnésérôl is. Mindkét
esetben össze kell kapaszkodnia a nemzetnek. A Kárpát-medencén belüli
határok nyolvan éve korlátozzák annak gazdasági egységét. Ezt a
korlátot kell így, vagy úgy, vagy amúgy eltakarítani. Legyen a magyar
vállalkozók jelszója: Fel az ezeréves Kárpátokra!
Csapó Endre (Ausztrália)
a HUNSOR Ausztráliai tudósítója, a Magyar Élet főszerkesztője
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Csapó Endre korábbi cikkei:
• A Világszövetség sarokba állítása
• “Kis ország is mondhat érdekeset“
• Gyôzött a Balkán Romániában
• Pro Transilvania - Önálló Erdély
• Cser Ferenc interjú: Gyökerek - írta Csapó Endre
• Honnan ered a felemás világ?
• Elnökválasztás - a döntetlen eldöntése
• Pozsonyban is szakad a cérna
• Veszélyes lakoma Bukarestben
• MVSZ rendkívüli küldöttgyűlés lesz dec. 1-én
• A választások elôszele
• Ünneplések nyomában
• Középeurópa-politika kellene
• Fogy a magyar! kit érdekel?
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
| |||||||||