| |
|
|
Honnan ered a felemás világ?
Amióta a politikai liberalizmus befészkelte magát a magyar politikába,
azóta két oldal acsarkodik egymásra, és ellentéteik egyre növekednek.
“Zátonyra futott még eddig minden ország, melynek vezetôi jobban
szerették, és inkább követték egyszer elfogadott nézeteiket, mint az
ország érdekeit; ahol nem az adott viszonyok, hanem bizonyos elvek
képezték a kiindulást, és nem a haza érdeke, hanem bizonyos elvek
érvényesítése volt a cél“ ‹ írja Asbóth János Conservativ politika
című könyvében (Légrády Testvérek Budapest, 1875). Történelmünk
mögöttünk lévô félévszázada igazolja ezt az ötnegyedszázados
megállapítást. A szocializmus nevében üldözte a magyarországi állam
saját polgárait, akik elôtt azért zárta le a határokat, nehogy
elszökjenek a büntetés elôl. A szocializmus elve szerint a haladás
forradalma töri az utat az osztálynélküli társadalom felé, és aki nem
forradalmár, az reakciós, és aki reakciós az a nép ellensége. 1956-ban
megmutatkozott, a szocialista forradalmárok és “nép ellenségeinek“
aránya. A nemzetellenes réteget elsodorta a nép haragja. Majd itt
állunk négy évtizeddel késôbb egy olyan parlamenttel, olyan politikai
pártokkal, amelyek mögött a szavazók száma azt mutatja, hogy az ország
lakosságának fele a nemzetellenes elvek híve lett.
Hogy jutottunk el ide, honnan ered ez a szomorú állapot? Asbóth János
alábbi gondolatai talán eligazítást nyújtanak:
“Hogy megmutassuk, minô democraták tudunk lenni, nem csak erkölcsi
súlyában, tekintélyében és öntudatában ástuk alá, hanem anyagi létében
is úgy megingattuk azt az osztályt, mely a magyarságnak zömét,
történelmi és gyakorlati, anyagi és értelmi fôtámaszát képezi, hogy ma
is még súlyosan küzd az anyagi létnek kérdésével; csináltunk az
általános szavazatjogot megközelítô oly cenzust, mely alsóházunkat
megnyitotta a magyar ellenes izgatóknak, a politikai kalandoroknak és
a szellemi csôcseléknek, és közel voltunk hozzá, hogy megnyissuk
ezeknek a felsôházat is, melyet sikerült minden esetre annyira
aláásnunk, hogy az egészséges törvényhozás szembeszökô kárára,
hivatásának hatállyal eleget tenni képtelenné vált... A kereskedelmi
szabadság felvilágosodott elvének feláldoztuk a magyar ipart a
Smith-féle »laissez faire« theoriának feláldoztuk a magyar
kereskedelmet, »a tôke szabad associátiója“ nagyszerű modern
eszméjének határtalan naivitással hódolva beczipeltük hazánkba a
corruptiót és a krachot... Így áldoztuk fel a magyar érdeket minden
téren gyámoltalan ideológok, lelketlen izgatók és hiú szájhôsök által
importált idegen eszméknek... Itt az idô nem megtagadni a
szabadelvűséget, hanem elkerülni kárhozatos tévedéseit; itt az idô nem
azt kérdeni, mit kíván a doctrina, mit a theoria, mit a
sablon-liberalizmus, hanem kérdeni és döntônek tekinteni: mit kíván a
magyar érdek? Itt az idô annyival is inkább erôs kézben
összpontosítani és a nagy czélra öntudatosan, rendszeresen és
egységesen vezényelni a nemzet minden erôit, minél kevésbé engedik meg
viszonyaink az úgyis megviselt és megfogyott erôk szétforgácsolását.“
A liberalizmus
nemcsak ablakot nyitott a 19-ik század elején, de oly tágra nyitotta,
hogy azon keresztül bejöttek a rágcsáló rovarok is, meg a vihar, amely
összetörte a berendezést. Amíg a kapitalizmus csak az ipari forradalom
hajtószíja volt, és amíg a liberalizmus csak a polgári társadalom
kiépütésének szellemtára volt, mindaddig az emberi haladást szolgálta.
De amikor már nem fért meg a társadalom klasszikus alapjaival,
szembehelyezkedett az egyházzal és az állammal, tehát az akkori
társadalom rendjével, már nem a helyét kereste a társadalomban, ami
növekvô erejét megillette, hanem szerepe kizárólagosságát.
Hegel megfogalmazásában: “az államnak nem lehet más vallása, csak a
saját magáé, melynek a lényege az, hogy tökéletesen tudatában van
hatalmának és megvédi a szuverénitását, amely a társadalmi közösség
abszolút hatalma; ez a közösség organikus egész, mely önmagából meríti
saját döntéseinek vezérelvét“.
Errôl írja Molnár Tamás amerikai magyar filozófus (A liberális
hegemónia, Gondolat Budapest 1993): “Bizonyos, hogy a hegeliánus
baloldal ezekbôl és ehhez hasonló eszmefuttatásokból vezette le
totalitárius állásfoglalásának igazolását... Hegel teoretikus volt,
nem úgy mint Marx, aki több realizmussal mérlegelte az erôviszonyokat
és az események súlyát. Megértette például, hogy az államnak és
rendjeinek ‹ köztük az egyháznak ‹ a kiiktatása vezette be Nyugaton a
nagy bomlasztót, a pénzt, mely a civil társadalom alapeleme. A
gyógymód csak drasztikus lehet: el kell törölni a pénzt a
magántulajdon államosítása révén. Elôször jön a polgári forradalom,
majd ezután a végsô, a proletárforradalom, és az fogja tökéletesen
megvalósítani ezt a célkitűzést.“ A svindler Marxból a szélsôséges
plutokrata hataloméhes kapitalista elit propagandája alkotott
filozófiust, elveibôl világméretű filozófiát, politikai irányzatot,
végül világuralmat csinált. Azóta már tudhatja az emberiség, hogy
osztálynélküli társadalom nincs, hogy vezetôk nélküli társadalom
nincs, hogy eszmék és elvek egyeduralma nem létezik, hogy a társadalom
nem alakítható át kiagyalt elméletekkel. Mit nyújtott Marx a
plutokrata elitnek, avagy ezek mit tettek a marxi elmélettel? Egy
hamis történelmi mechanizmust: Megszervezték a tôkeellenes politikai
pártokat és szakszervezeteket, a munkásság oltalmazóiként szerepelve
vezették a társadalom alsó rétegeit az országon belüli vezetô réteg
ellen, majd amikor szadisták és lumpen elemek alkalmazásával
forradalom vagy háború árán a nemzet elit rétegét leszorították,
meggyilkolták, bevezették a proletárdiktatúrát. Ott volt azután igazán
osztálytársadalom, kegyetlen nagyurak világa.
Másfél évszázadon át masíroztak Marx katonái és professzorai és most,
kenyéradó gazdájuk egy másik szövegkönyvet nyomott az elméletgyártók
markába. Csodálatos átlényegülô-képességükkel nem süllyedtek el
szégyenükben, hanem felvették a vérdíjat és tovább hirdetik a
szocializmust ‹ immár nem egyetlen üdvözítô párt vezetôiként ‹, mintha
mi sem történt volna. Ja persze, annak nyugati változatát. Mert most
egyszerre minden jó és szép, ami nyugaton van. A kommunista
miniszterelnökbôl londoni bankár lesz, majd tíz év múlva hazajön
szocialistaként amnéziás hazájába ‹ miniszterelnök jelöltnek.
Nincs is ezen csodálkoznivaló, hiszen a felsô szinteken ‹ ahogy Orwell
is megírta ‹ megvolt mindig a kapcsolat kapitalisták és kommunisták
között. A állam szerepe köti össze ôket azzal együtt is, hogy a
liberális filozófia az államot minél kisebbre zsugorítaná, míg a
kommunista filozófia az államot teszi mindenhatóvá, a javaknak és a
jogoknak birtokosaként oszt érdemek szerint luxus életet vagy cellát,
kötelet. A sorrend adja meg az együvé tartozás logikáját: amíg az
állam Plútosz útjában van, addig liberális, államellenes, de amikor
már szétrágta a nemzet államát, saját államának totális hatalmat
igényel.
Ha bajba kerül a mindenható állam, akkor vissza lehet lépni a polgári
többpárt-rendszerhez, lehet tovább játszani liberalistát,
szocialistát.
Ma Magyarországon ugyanaz a szocialista grémium szervezkedik a polgári
állam ellen, nagyhangon a szegények, elnyomottak, kizsákmányoltak
védelmére kelve, amelynek tagjai a kádári idôk kizsákmányólói voltak
az egypártdiktatúrában, akik a Horn-kormány idején a nagytôkések
elôírta Bokros-csomaggal megnövelték a szegények milliós táborát.
1998-ban el sem képzelték, hogy kiesnek a kormányhatalomból, hiszen a
külföldet is maguk mögött érezték kiszolgáló érdemeik okán, meg a
híriparnak is kedvencei voltak.
Károkozók
Egy interjúban Kövér László, a Fidesz elnöke, a tôle megszokott nyers
ôszinteséggel válaszolt a Népszabadság kérdezôjének (2000 július 2)
egy számonkérô kérdésére, hogy miért állította az MSZP-rôl és
SZDSZ-rôl, hogy több kárt okoztak az országnak, mint a belvizek, az
árvizek, a koszovói háború és az agyhártyagyulladás együttvéve. Kövér
így válaszolt: “Az elôzô kormánypártokat, de különösen az MSZP-t
sokkolta a választások elvesztése. Parlamenti folyosói pletykák
alapján Horn Gyula 1998 tavaszán egészen bizonyos volt abban, hogy a
szocialisták gyôznek. Szerinte csak az volt kérdéses, hogy az MSZP
abszolúz vagy kétharmados többséget szerez-e. Az Orbán-kormány
megalakulása után kiderült, hogy a kormány az általa legfontosabbnak
tartott intézkedéseket ígéretéhez híven végrehajtja, az MSZP és az
SZDSZ azt kezdte sulykolni, hogy az ország mindennapi élete kifordult
a sarkából. A gazdaság jó állapota ellenére a szocialisták és a
szabaddemokraták, valamint értelmiségi holdudvaruk 1999 elején Vörös
Rébék módjára károgtak. Ez forintban számolva is tetemes kárt okozott
az országnak. Most pedig ugyanezek azt követelik, hogy a kormány
osztogasson többet, mert úgymond nem indokolt a megszorító
politika... Annál jobban nem lehet megosztani a magyar társadalmat a
tudati dimenziókban, mint Békesi László és az a magát omnipotensnek
tekintô értelmiségi kör tette, amely az MSZP és az SZDSZ holdudvarát
összegubancolta, s amely kijelentette magáról, hogy ô az egyedüli
letéteményese az európaiságnak, a civilizációnak, és amely az egy elit
koncepcióját fogalmazta meg brutális egyszerűséggel és nyíltsággal. Az
1990 elôttrôl származó, akkor monopol-, késôbb hegemón pozícióban lévô
értelmiségi‹vállalkozói‹kormányzó elit egyedül magát minôsíti a
kormányzásra, az ország irányítására feljogosítottnak, képesnek. Mi
nem állítottuk sohasem, hogy csak egy elit létezik. Éppen azért
küzdöttünk 1995 után, hogy bizonyítsuk, létezik egy másik elit is.“
Kövér László ezzel az utolsóként említett mondatával beletalált a
huszadik századi politikai gyakorlat elfajzottságába. Nyugaton,
elsôsorban Amerikában, két párt vetélkedik a hatalomért ‹ használt
nevüktôl függetlenül ‹, egyik liberális-, a másik szocialista párt.
Egy harmadik nem kerülhet fel a pályára a hatalomba jutás esélyével.
Ez a minta magyarországi gyakorlatban úgy kellene működjön, hogy a
liberálisok (SZDSZ) pártja és a szocialisták (MSZP) pártja képeznék,
töltenék be a mezônyt mint kormány és ellenzék, ahogy mondják,
váltógazdálkodásban. Ennek nyugaton is tapsolnának. Csakhogy ‹ miként
Kövér László kimondta ‹ van itt egy másik elit is, és ‹ ezt már mi
tesszük hozzá ‹: amely nem hamisan, hanem valóságosan ellentéte a
bolsevistautód lib-szoc elitnek. Pedig a liberálisok jól indultak,
hangos antikommunista jelszavakat hangoztatva kezdetben, de 1994-re
annyira megkívánták a kormányhatalmat, hogy koalícióra léptek a
szocialistákkal. Elhagyták a kijelölt félpályát, ott létrejött az
ellenoldal.
Innen származnak az SZDSZ mai problémái. A szürkeállományos kemény mag
(szögediesen köménymag) hiába bizakodott szellemi fölényében, nem
tudta felfalni a koalíciós partnert, vele bukott négy évi közös
kormányzás után ‹ szavazatokban lesoványodva. Mindamellett nagy
ambíciókat melengetnek, most hogy Demszky Gábort jelölik pártelnöknek.
A fôvárosnál sikeres Demszky legfôbb igyekezete, hogy pártját a közép
felé tolja, vagyis új politikai arculatot akar kialakítani. A Fidesz
és az MSZP között helyezkednének el, ezektôl egyenlô távolságra. A
Fidesz tolódjon jobbra, az MSZP maradjon a balszélen. Közöttük ‹ ahogy
a Magyar Nemzet elemzôje gondolja:
“Demszky nem egy alternatív, a kormányéval radikálisan ütközô
programot hirdet meg, és nem egyszerűen csak az MSZP-vel való
koalíciós együttműködéstôl félti pártját, hanem az SZDSZ-tôl egyébként
megszokott politikai világképet vázolja fel: az SZDSZ a
felvilágosodás, az européer értékek pártja, míg a Fidesz és az MSZP
egy »áporodott« konzervativizmust képvisel. Ez tökéletesen megfelel a
»magyar ugar« és a »haladó erôk« bô száz éve ismert kettôsségének,
amely alapján az SZDSZ a Jót képviseli a Rosszal szemben.“ Mindezek
tetejébe a feladat az Orbán-kormány leváltása. Ez mind szép, kell is
hogy legyen egy új elnöknek fantáziája, de a tények makacs dolgok,
hirtelen nagy párttá kellene válni, amikor éppen az 5 százalékos
küszöb átlépése is kérdéses. Ha csoda nem is történik, de szerencse
mégis, az SZDSZ mai állagával visszakerül az ország házába. Vagy
visszavágódik az MSZP-hez, akár kormányt vagy ellenzéket erôsítendô,
és akkor véglegesen ottmarad a baloldalon, vagy közelít a Fideszhez,
megindulva azon az úton, aminek a végén az amerikai modell délibábja
áll: ôk lennének a váltópárt az MSZP ellenében. Ehhez persze az
kellene, hogy a jelenlegi kormánypártok és a MIÉP kiszoruljon a szélsô
sorba vagy egészen ki.
A politikai sakktáblán
elképzelhetô egy másik kombináció is: ha a Kisgazda Párt és az MDF
annyira meggyengül, hogy a Fidesz kényszerhelyzetében partnerül
választja az SZDSZ-t, nehogy utóbbi az MSZP-vel kormányt alakítson. Ha
figyeljük a média manôvereit, ez a spekuláció ‹ persze csak a törekvés
szintjén ‹ nem is látszik lehetetlennek. A kisgazdapárt elleni
sajtóhajsza és a Fidesz állandó rászorítása arra, hogy tagadja a
MIÉP-pel való “titkos“ egyetértést ‹ erôsíti ezt a feltételezést. No
de ha sikerül is a kisgazdákat, MDF-et elsorvasztani, ezek szavazói
attól még nem az SZDSZ táborát növelik, hanem a Fideszét vagy inkább a
MIÉP-ét.
A baloldal térvesztése lassú, de biztos folyamat. Mozgás csak a
jobboldalon belül várható. Az SZDSZ-es nagyképűség mögött a feladat a
legnagyobb baj elhárítása. Az pedig a sorvadás. Az MSZP-vel eltöltött
kormánykoalíció sokat ártott az SZDSZ-nek. Azért kellett most Demszkyt
elôvenni, mert Kuncze Gábor is meg Magyar Bálint is már csak az
MSZP-vel való szövetségben látja a kormányzásba visszakerülés
lehetôségét. Demszky párthívei jól látják, ha nem változik a párt
politikája, ha nem nyomul a közép felé, akkor végzetesen az MSZP-nek
lesz a segédcsapata. Ettôl menekülnek ‹ elôre. Csakhogy, mi van ott?
Egy olyan Fidesz, amely ma már tisztázta ideológiai alapállását,
kilépett a Liberális Internacionáléból és politikájával elkötelezte
magát a nemzeti érdekek mellett. Demszky, pártjára nézve veszedelmes
játékba kezdett, megjelenik az “Orbánt leváltani képes sikeres és
rutinos politikus“, aki majd ‹ a nyugati gyakorlat mintájára ‹ a
választási hadjárat televíziós vitáiban legyôzi Orbánt, és ez a
mutatvány meggyôzi az MSZP-t, hogy saját pályázóikat félretéve ôt
teszik meg közös és egyetlen miniszterelnökjelöltté. Lehet-e követni
ekkora önbizalmat? Avagy az SZDSZ-nek már csak ilyen esélye van?
Az MSZP még nem tart ott, hogy miniszterelnök-jelöltje lehetne, mert
most a legnagyobb gond a pártban a pártelnöki tisztség betöltése, ami
ennek a hónapnak a végén megrendezendô pártkongresszuson dôl el.
Németh Miklós ‹ egykori kommunista miniszterelnök majd londoni
kapitalista bankfôtisztviselô ‹ másfél évvel ezelôtti visszatérése
Magyarországra mindenkiben azt az érzést keltette, hogy a levitézlett
Horn és a jelenlegi pártelnök Kovács László mellôzésével az MSZP
Németh Miklóst fogja indítani 2002-ben Orbán Viktor ellenében. Azóta
megdôlni látszik ez a terv abban az acsarkodásban, amit ez a három
szocialista vezér művel egymás ellen.
Most, hogy közeledik a tisztújító kongresszus, amelynek pártelnököt
kell választania, a borsodi szervezet kezdeményezte, hogy válasszanak
ugyakkor miniszterelnök-jelöltet is. Maradjunk egyelôre a pártelnöki
választás kérdésénél, mert a miniszterelnök-helyettes kijelölése függ
annak eredményétôl. November 16-i jelentés szerint Kovács László, az
MSZP jelenlegi első embere az egyedüli jelölt a szocialista pártelnöki
posztra, az elnökhelyettesi tisztségre pedig Szili Katalin és Nagy
Sándor pályázik. A másik hír: ‹ “Ha Kovács László marad az MSZP
elnöke, nem történik meg a mindenki által várt megújulás“ ‹ jelentette
ki Németh Miklós. A politikus szerint a párt vezetôsége csak személyi
kérdésekrôl akar és akart vele tárgyalni, míg ô tartalmiakról. Kovács
László pártelnök jórészt visszautasította az exkormányfô állításait.
Németh Miklós hangsúlyozta, hogy segíteni jött az MSZP-nek és nem
személyi kérdések, pozíciók foglalkoztatják. Cáfolta, hogy sürgette
volna, a párt novemberben válasszon miniszterelnök-jelöltet. Azt
állította egy televíziós műsoron: rásütötték, hogy ôt csak a
miniszterelnökség érdekli, holott ô mindössze segíteni akar, de
hangoztatta, ha Kovács elnök marad, akkor a megújulás, amit a párt
hirdet, nem fog létrejönni. Némethnek a párt megújításával kapcsolatos
megjegyzésre Kovács azt mondta: ezzel összefüggô véleményét Németh
Miklósnak fogja kifejteni. Mindebbôl az látszik, hogy Németh nem
találja meg a számítását, hogy Kovács bizonyult ügyesebbnek. A
döntéshozók többsége ma, a választások elôtt másfél évvel már azt az
elvet támogatja, hogy más-más személyek vegyenek részt a párt-,
illetve a frakcióvezetésben. Ennek felel meg Kovács bejelentése, hogy
pártelnöki megválasztása esetén nem vállalja a párt képviselôi
frakcióvezetését.
Hogyan viszonyul vajon ez a feladatmegosztási elv a
miniszterelnök-jelölti feladatkörhöz ‹ hiszen az is egész embert
kíván. A találgatások közül kiiktathatjuk annak fennforgását, hogy
megegyezés történt: én leszek a pártelnök, te leszel a
kormányfôjelölt. A pártelnökség a miniszterelnökség elôszobája.
A pártelnökség-jelölésben most hoppon maradt Németh sürgôsen
kijelentette, hogy a novemberi pártkongresszuson nem kíván az MSZP
miniszterelnök-jelöltje lenni. Azok után lehet találgatni, hogy sem
pártelnök, sem kormányfôjelölt nem akar lenni, mi a fészkes fülemüle
csalta ôt haza. Tény azonban, hogy van tábora a párton belül, és azt
Kovácsnak is tudomásul kell venni. Elmúltak azok az idôk, amikor rá
lehetett uszítani az ÁVH-t a hatalom körül vetélkedô elvtársakra, meg
az is furcsán hangzana ha ezt a Némethet kapitalista ügynökséggel
vádolnák, noha ezúttal bizonyítani is lehetne.
A baloldalon
a legokosabbnak tartott politikai próféta, Lengyel László már korábban
foglalkozott az MSZP gondjaival (Népszabadság, 2000 július 8), melynek
során az alábbi képet vázolta fel:
“Az MSZP még mindig nem tisztította meg magát, nem vonta vissza
korrupció-gyanús politikusait az elôtérbôl. Az MSZP-nek sok vezére van
és nincs vezére. A szocialisták nem találták meg Orbán Viktor
kihívóját, illetve bizonytalanok, hogy megtalálták-e. A Kovács László
‹ Néneth Miklós ‹ Horn Gyula párharc lehetetlenné teszi az MSZP
választási és kormányzati felkészülését. A helyzet az 1989 ôszi
állapotokra emlékeztet, amikor Pozsgay‹Nyers‹Németh‹Horn négyesnek
belsô ellentéteikkel sikerült tönkretenniük az új párt megalakulását,
illetve az MSZP lábraállását. Az MSZP-politikusokról egyre inkább az a
kép alakul ki, hogy nem ügyük van, hanem karrierjük. A korrekt, de a
hatalmat nem két kézzel markoló Kovács László az 1989-es Nyers
helyzetébe sodródik, miként Németh is visszatalál régi szerepéhez.“
“Ha a vezetô, a miniszterelnök-jelölt szerepét nem osztják ki az ôsz
folyamán, akkor esélyeik jelentôsen lecsökkennek, hiszen ettôl függ,
hogy lesz-e a vezetônek csapata, a csapatnak stratégiája, programmja,
önálló gondolata, arculata. A 2002-es választások 2000 ôszén dôlnek
el, a szocialista »elôválasztásokon«. Valószínűleg a vezetô szerepére
Kovács László a legalkalmasabb, ha nem is a mai Kovács László, hanem
az, akit egy csapat 2002-re felépít. Kádár János és Horn Gyula pártját
csak ô lehet képes európaizálni és szociáldemokratizálni, mert neki
van a legkevesebb elkötelezettsége a korábbi idôszakról. Ha Kovács
vetélytársaival szemben elbukik, vagy az MSZP szokása szerint képtelen
a döntésre, és elodázza, akkor megmarad a régi párt, amely talán
gyôzhet a jobboldallal szemben, de jövôje igen bizonytalan.“
Lengyel László beavatott ember, tudja hogy milyen feladatot kapott az
exbolsevista párt, el kell foglalni az egykor elérendô felemás világ
váltópárt-rendszerében a szocialista (amerikai helyi megnevezéssel
liberális, Nyugat-Európában szociáldemokrata) teljes baloldali
mezônyt. Csakhogy, mire levetkôzi ez a párt a pufajkás, népellenes,
bolsevista múltat, addigra kihalnak hűséges szavazói. Magyarországon a
nemzeti elkötelezettségű pártoké a jövô.
Csapó Endre (Ausztrália)
a HUNSOR Ausztráliai tudósítója, a Magyar Élet főszerkesztője
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Csapó Endre korábbi cikkei:
• Elnökválasztás - a döntetlen eldöntése
• Pozsonyban is szakad a cérna
• Veszélyes lakoma Bukarestben
• MVSZ rendkívüli küldöttgyűlés lesz dec. 1-én
• A választások elôszele
• Ünneplések nyomában
• Középeurópa-politika kellene
• Fogy a magyar! kit érdekel?
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
| |||||||||