Veszélyes lakoma Bukarestben
2000. október. 31., Magyar Élet, Ausztrália, HUNSOR.nu

Hosszú kanala legyen annak, aki az ördöggel lakomázik (Közmondás) Tôkés László írja a Bihari Naplóban: “Elkezdôdött a választási kampány. Ez a politikai téren felfokozott idôszak nagy veszélyeket jelent a magyarság, illetve érdekvédelmi és közképviseleti szervezetünk, az RMDSZ számára“. A Romániai Magyarok Demokratikus Szövetsége egy nagy történelmi pillanat nagyszerű terméke. 1989 december 23-án már szervezôdött a Kolozsvári Magyar Demokrata Társaság ‹ ez is része volt a romániai forradalomnak. Ugyanezen a napon jelentette be Ion Iliescu, a Nemzeti Megmentés Bizottságának a tagja, hogy ôrizetbe vették Nicolae Ceausescut. Ugyanakkor felhívást intézett egy magyar csoport a bukaresti televízió adásában a Romániai Magyarok Demokratikus Szövetsége (RMDSZ) megalakítására. Alig két hét alatt Temesvártól Sepsiszentgyörgyig, Szatmárnémetitôl Resicáig megalakultak a helyi, körzeti és megyei szervezetek. Szinte hihetetlen ‹ olvassuk a korabeli jelentésben ‹, hogy azokban az örömmámoros, reményekkel teli napokban igen rövid idô alatt 200 ezer tagot mondhatott magáénak az a kisebbség, amely a megelôzô negyven év alatt majdnem mindenét elveszítette, s a végén már életét is veszélyeztetve látta. Már a forradalom utáni elsô évben világossá vált, hogy a nagyszerű kezdeményezés ‹ amely önbizalmat adott a romániai magyaroknak követeléseik bátor elôadására ‹ nagyon kevés eredményt tudott elérni: a romániai nagy változásban sok minden változatlan maradt, ezek egyike a magyarok jogaival, követeléseivel szembeni merev elutasítás. Ez annak ellenére történik, hogy az 1990 májusi választásokon politikai pártként indult az RMDSZ, ezzel Románia második politikai tényezôje, a legnagyobb ellenzéki politikai erô lett a sok pártra forgácsolt román politikai térségen. Azonban ennek a számszerűen kifejezhetô erônek Romániában nagyon kevés kifejtési lehetôsége van. Csodálatos, hogy egyetlen szervezetben tud tömörülni és megmaradni a romániai magyarság, azonban ennek az egységnek áraként az eredmény nagyon kevés. Sütô András már 1992-ben (jún. 5. Magyar Nemzet) a megalkuvókról panaszkodik: “Sajnos közéleti személyiségek is arra a következtetésre jutottak, hogy a romániai magyarság vezetô köreiben is eluralkodott a türelmetlenség, holott csak türelemmel juthatunk eredményre. Csakhogy az a fajta türelem elfogadhatatlan, ami évtizedekben vagy éppenséggel évszázadokban méri a mi jogaink eljövetelének idejét... Gyakran látom a hátraarcot, megtorpanást, sôt értelmetlen önfeladást is... Egységes, a romániai magyarság minden erkölcsi, politikai, gazdasági erejét összefogó küzdelem nélkül reménytelen valamit is kiharcolnunk alapvetô jogainkból. Itt, a lét vagy nemlét kérdésének periódusában ehhez igazított politikai küzdelmi formák szükségesek.“ Az ellenzéki helyzet Romániában a magyarok részére azzal a sajátossággal jár, hogy a magyar párt törekvéseit nemcsak a kormánypártok, hanem annak ellenzéki pártjaival szemben is kellene érvényesíteni. Már ebbôl az idôbôl származik az az ellentét a romániai magyarok körében, amely a politikai szerepet, a politikai párton keresztül gyakorolt képviseletet helyesli illetve ellenzi. Még erôsebben kidomborodik a vita azután, hogy az 1997-es romániai általános választások eredményeként, Ion Iliescuval szemben egy új, nemkommunista pártcsoport tudott kormányra kerülni ‹ de csak úgy, hogy a magyar párt is hozzájuk csatlakozott, a magyarok pártja helyet kapott a bukaresti kormányban. A Demokratikus Konvenció nevű csoportnak legerôsebb pártja a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt. Ez a párt adta a miniszterelnököt. Régi képzôdmény, a második világháború alatt, a bolsevista diktatúra bevezetéséig az a hírhedett Juliu Maniu volt a vezetôje, akinek nevéhez a csíkszentdomokosi és szárazajtai baltás tömegvérengzés, a magyarellenes pogromok tapadnak. Ennek az 1997-ben hivatalba lépô új kormánynak és az új köztársasági elnöknek Emil Constantinescu-nak jó fogadtatása volt Nyugaton, elôre látható volt, hogy a kormányzatban kisebbségi részt vállalt magyar párt törekvéseivel szemben elutasító lesz. A román nacionalizmust, amely önmaguk meghatározó ideológiája is, nyilván nem fogják háttérbe szorítani, nem fogja a diktatúra idején elrabolt magyar közösségi javakat, ingatlanokat (Bolyai Egyetem, egyházi iskolák, közösségi és egyházi művelôdési intézmények) visszaadni, vagy lemondani a következetes asszimilációs politikáról. Mindezen elôre látható veszélyek ellenére a magyar párt elvállalta a kormányszerepet, aminek az ára a magyar autonómia követelésérôl való lemondás volt. Két diplomáciai hiba pecsételte meg az erdélyi magyarság sorsát az elmúlt évtizedben. Az egyik az alapszerzôdés megkötése volt, amit a Tisztelt(?) Ház 1996 december 10-én törvénybe iktatott szégyenteljes 80 százalékos többséggel, a másik az RMDSZ bevitele a bukaresti kormányba. Mindkettôt nagy örömmel fogadták Nyugaton. Ez a két körülmény helyzetbe hozta az RMDSZ-e belül az elvtelen megalkuvókat, a kollaboránsok csoportját. Az alapszerzôdésbôl “csak“ a biztosíték hiányzik, így annak még az esélye is, hogy abból akármit is végrehajtanak. A kormánypozíció ‹ amit ugyancsak feltételek és garanciák nélkül fogadtak el a magyarok ‹ pedig csak arra volt jó, hogy a Nyugat azt mondja: mit akartok, hisz bent vagytok a kormányban. Clinton elnök Romániát követendô példának ajánlja a kisebbségi kérdés megoldása terén elért eredményeiért. Valóban eredményes a román politika. Hova sikkadt az autonómia követelése? Ez a legizgalmasabb kérdés ma Erdélyben. 1991 ôszén, a bukaresti kormányválság idején helyi népszavazást kezdeményezett az RMDSZ nemzeti érzést támogató platformja, az Erdélyi Magyar Kezdeményezés (EMK) az etnikai alapú székelyföldi autonómia kérdésérôl. A kezdeményezést az RMDSZ akkor illetékes döntéshozó testülete, a Küldöttek Országos Tanácsa többségi szavazással elfogadta. Az RMDSZ vezetôsége a tervet elgáncsolta. Ezek egyike Domokos Géza volt, Iliescu kebelbarátja ‹ együtt jártak Moszkvában pártfôiskolára ‹, társai Tokay György, Verestóy Attila. Velük szemben az EMK platform szívósan küzdött annak érdekében, hogy az RMDSZ ismét programjává tegye az autonómiát. Végre az 1995. évi kolozsvári RMDSZ kongresszuson sikerült a szövetség programjába illeszteni az önrendelkezés gyakorlati megvalósításának három alakját: a személyi elvű, az önkormányzati és a területi autonómia követelését. A program további sorsára Katona Ádám fôiskolai tanár, az EMK alapító elnöke igy emlékezik vissza. “Mintegy öt esztendôvel ezelôtt mindegyik utódállamban napirendre került ennek a három autonómia-formának a követelése. A felvidéki és a romániai magyarság politikai képviselôi azonban a kormányba való belépésük során lemondtak az önrendelkezés, nevezetesen a háromszintű autonómia szorgalmazásáról. A kisantant országainak jelenlegi kormányai Pozsonytól Bukarestig, a szlovák meg a román úgynevezett demokrata vagy liberális politikai elit ‹ tehát nemcsak a nyíltan nacionalista vagy éppen fasiszta szlovák és román politikusok ‹ elsôrendű követelésként fogalmazták meg a koalícióba tartó magyar pártok, esetünkben az RMDSZ részére az autonómia-igényekrôl való lemondást a kormányzati részvétel feltételeként. Amíg azonban a felvidéki magyarság vezetôi ezt a szlovák igényt nyilvánosságra is hozták, addig a Markó Béla vezette RMDSZ titkos paktumban mondott le az önrendelkezés követelésérôl. Amikor platformunk tagjai, illetve Tôkés László püspök, az RMDSZ tiszteletbeli elnöke és a velünk rokonszenvezô Csapó József szenátor idônként fölvetik az autonómia követelésének igényét, az RMDSZ jelenlegi vezetôsége, Markó Béla szövetségi elnök és köre, igencsak ideges lesz, és többnyire választ sem ad.“ Gyôri Béla riportjában olvassuk az alábbiakat: “Románia népe államelnököt választ és pártokra voksol. Néztük a választási plakátokat. Magyarlakta vidéken kielégítôen sok az RMDSZ reklámja. Népesebb társaságban ültünk és tájékozódtunk. Valaki szóba hozta; szegény Frundának nem gyűlt össze elegendô aláírás még az elnökjelöléshez. Ugyanebben a társaságban négy évvel ezelôtt Frundát nem szegénynek minôsítették, hanem román kollaboránsnak. Ugyanebben a társaságban Iliescut négy évvel ezelôtt vörös kommunista-fasiszta diktátornak minôsítették, most meg belenyugvással mondják; ô lesz az államelnök. Különös lélektani helyzet alakult ki Erdélyben. Nem általánosítok, bár sok tapasztalat és sok jel felhatalmazna erre. Kiteljesedô az apátia, a politikai apátia az erdélyi magyarság körében. Az RMDSZ politikai ténykedésével már nem is foglalkoznak az emberek. Az RMDSZ Bukarestbe jár, ôk meg a földön élnek. Az RMDSZ vezetôi reálpolitikára hivatkoznak és azt bizonygatják, nôtt az erdélyi magyarság biztonságérzete az elmúlt négy évben. A kormányzásban való részvételük eredményeket hozott. Hogy mit, azt nem mondják meg. Frunda Györgyöt, az RMDSZ elnökjelöltjét hazatértemkor láttam és hallottam a Duna Televízióban. Az interjúban is megismételte; a romániai magyarság vagyon- és életbiztonsága, jogbiztonsága nagyra nôtt a koalíciós kormányzás idején. Nem igaz! Éppen a létbizonytalanság nôtt nagyra. Nôtt a magyarok életbiztonsága Romániában? Meghurcolt magyarországi papoktól nem hallottam olyan keserű mondatot, mint most az utamon egy fiatal református lelkésztôl. Mi, magyar papok vagy meghasonlunk, vagy szembetűnünk és végünk... Tehát közeleg a választás. Még fogadni sem kell, Iliescu a gyôztes. Mi a zárókép? A szalonképesebb, »európaibb« Constantinescu-érában semmit nem javult a magyarság helyzete. Semmiben nem lett jobb. A románok a magyar autonómiáról hallani sem akarnak. Kézdivásárhely, Gábor Áron városa székely város. Valamirevaló munkát, vezetô tisztséget csak román kaphat. Csak román kaphat, mint Zentán és Szabadkán csak szerb. Hogyan gondolják Markó Béláék, hogy magyar érdekeket lehet képviselni Bukarestben? Talán lehet, de a kormányban semmiképpen sem. Mert minden kormány mindenkor a többséget képviseli. Ez a kormány ‹ alakuljon bármilyen cégér alatt ‹ azon dolgozik éjjel és nappal, tehetségesen, hogy még a magyar nyomokat is eltüntessék Erdélybôl. A nagy, egységesülô Európából fegyelmezetten menetelnek román papok, román apácák és román katonák szerte a Székelyföldön 2000 ôszén is. Mirôl beszélnek hát markóbélák...?“ Iliescu pártja magasan vezet ‹ cím alatt írja a Magyar Nemzet tudósítója Wagner T. István október 3-án Romániából az alábbiakat: “A szeptember utolsó harmadában végzett közvéleménykutató felmérés a Szociális Demokrácia Romániai Pártját (PDSR) jelöli meg éllovasként 38 százalékos eséllyel, az alakulat elnökjelöltje, Ion Iliescu az elsô helyen áll 35 százalékkal. A pártpreferenciák terén a Román Demokrata Konvenció 2000 (CDR 2000) elnevezésű jobbközép választási koalíció áll 14,6 százalékkal, a harmadik helyen az agresszív kormánypolitikájáról ismert Demokrata Párt (PD) szerepel 12,1 százalékkal, majd a szélsôséges nacionalista Nagy-Románia Párt (PRM) 10,5, illetve a régi Konvencióból kilépett Nemzeti Liberális Párt (PNL) 9,8 százalékkal. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség a felmérés szerint az igen jónak számító 7,5 százalékos eredményt érné el, ha most lennének a parlamenti választások, az ötszázalékos küszöböt pedig mögötte már csupán a Szövetség Romániáért (APR) nevű balos alakulat lépné át. Az elnökjelöltek sorában Iliescu mögött a második helyen stagnál a függetlenként induló, de a CDR 2000 által támogatott jelenlegi miniszterelnök, Mugur Isarescu. Ebben az összesítésben szintén tapasztalható az extrém elôretörése, hiszen a nagy-romániás vezér Corneliu Vadim Tudor immár 13 százalékos eredményével megelôzi a PNL jelöltjét, Theodor Stolojant, aki 12,1 százalékra esett vissza. A PD elsô embere, Petre Roman külügyminiszter az elnökjelöltek sorában az ötödik 9,3 százalékkal, az RMDSZ által indítandó Frunda György pedig 6 százalékkal a következô. A legnagyobbat az APR vezetôje, Teodor Meleacanu zuhant ezen a listán, hiszen a tavasszal mért 15 százalékhoz képest most a szerény 6 százalékon áll. A PDSR gyôzelme a parlamenti választásokon nem kérdéses, és ‹ az utóbbi napok megnyilatkozásai alapján ‹ már az sem, hogy a PNL gyakorlatilag feltételek nélkül hajlandó lesz koalícióra lépni Iliescu alakulatával. Theodor Stolojan, akit a liberálisok indítanak az elnökválasztáson, tisztában van azzal, hogy a második fordulóba sincs esélye bejutni, de közben igen ügyesen készíti elô a talajt pártja kormányszerepléséhez. A politikus ‹ aki Iliescu elsô, 1990-ben kezdôdött államfôsködése idején már volt miniszterelnök ‹ nemrég erdélyi körutat bonyolított le, melynek során egyértelművé tette, hogy pártja mindenképpen ki akarja venni a részét az ország irányításából. Elismerte ugyan, hogy a PDSR még mindig nem teljesen »szalonképes« a Nyugat elôtt, de ‹ mint mondta ‹ mivel mindenképpen megnyeri a választást, ezért kell mellé egy européer alakulat is. Ezen több mint pragmatikus álláspont jegyében gyôzködi a kulisszák mögött a PNL az RMDSZ-t is arról, hogy hagyjon fel a túlzott aggályoskodással, és legalább titokban már most biccentsen rá a PDSR koalíciós ajánlatára.“ Most tehát a nagy kérdés: belép-e a magyar párt az Iliescu-vezette párt kormánykoalíciójába, azok után hogy a kevésbé bolsevista-nacionalistának megismert jelenlegi kormánypárt koalíciójában kitartott négy éven keresztül a nullánál nem sokkal több eredménnyel, meg annak ellenére, hogy a magyar ügy külföldi megítélése a kormányzati szerep miatt káros következtetések eredményezett? Egy internet levél éppen errôl szólt a minap. “Az október 7.-i HVG-ben olvasott Frunda György államelnökjelölttel készített interjúban elhangzottakra szeretnék reagálni, mivel egy különvélemény talán jobban hozzájárulhat a tisztánlátáshoz. A Frunda úr által említett »magyar kérdés« felvállalását illetôen, pontosabban a megoldására tett »erôfeszítések« a román külpolitika egyik legfontosabb sikertörténete. Nincs az a kormányzati román politikus, aki egy nyílvános szereplés repertoárjából kihagyná az erdélyi magyarság helyzetének rendezésére kidolgozott »román modellt« és amelynek a csodájára járnak még Amerikából is. Az igazság az, hogy a magyarkérdés rendezése mindössze abból állt, hogy beemelték az RMDSZ-t a kormányba, és ez lett talán a legjobban működô propagandaeszköz, amelyhez hű csatlós volt az RMDSZ csúcsvezetôsége is. Tehát a probléma ott van, hogy a tényleges magyarkérdés rendezését maga az RMDSZ nem vállalja fel. A Frunda- programban megtalálhatjuk mindazon elképzeléseket, amelyeket az elmúlt négy év alatt kormányzati tényzôként nem tudott megvalósítani a szervezet, ezek megvalósítása bármilyen választási szövetség esetén is kétséges. A baj az, hogy ezen kérdések megvalósításához magán az RMDSz-en belül se volt politikai akarat, pl. autonómia, egyetem, egyházi ingatlanok visszaszolgáltatása stb. A program legfontosabb pillére a hatalomban maradás mindenáron. Amennyiben a PDSR megnyeri a választásokat, a koalícióba való belépés szinte biztos. Ez lesz a legmélyebb pont, ahova a Szövetség lesüllyedhet, és ez fogja majd okozni a szakadást, a vesztét. Az Iliescuékkal való szövetségrôl maga Frunda úr is elôszeretettel nyilatkozik. Nem is csoda, hiszen eddig is szoros kapcsolatokat ápolt vele, emlékezzünk csak a neptuni botrányra. Iliescunak valóban szüksége van az RMDSZ-re, de csakis az ország külföldi megítélése szempontjából. Semmi több. Kissé különös lenne, hogy a marosvásárhelyi vérengzés egyik kirobbantója egyik napról a másikra magyarbaráttá vedlik... S hogy jobban hangsúlyozza-e Frunda a programjában az autonómia fontosságát, mint Tôkés, az eléggé kétséges, ugyanis el nem tudom képzelni hogyan beszélhet valaki önrendelkezésrôl, demokráciáról, amikor maga is részese annak a Szövetségen belül kialakult egyfajta totális diktatúrának, bolsevik magatartásnak, amely ide juttatta az RMDSZ-t. Szövetségünk legújabb története csak sikertörténetekrôl szól. igaz, hogy belefulladtunk a koalícióba, alapprogramjainkból nem értünk el semmit, de azért »sikeresek voltunk«. A júniusi községi választásokon igaz, hogy nem ment el közel 700,000 magyar szavazni, elvesztettük Marosvásárhelyt és még sok mást, de azért itt is, úgymond »sikeresek voltunk«. Ha most novemberben épp, hogy bejutunk a parlamentbe, megint himnuszokat hallunk majd Markótól, amelyben dicsôíti a zseniális pártvezetôséget. Az RMDSZ-nek nincs jövôképe, nincs Erdély stratégiája. Vezetôink egyetlen alternatívája a pozicíóban maradás minden áron. Szakács Árpád, Köröstárkány (Bihar megye).“ Az autonómia kérdését elhanyagoló RMDSZ vezetôséggel szemben a szervezeten belül erôsödik az ellenvélemény, már csak azért is, mert a jelenlegi magyar kormány álláspontja az, hogy csak abban az esetben támogathatja a határon túliak autonómia igényét, ha ottani saját szervezetük ezt kifejezetten programjukká teszik és ehhez kérik a támogatást. Ezért történik az, hogy a vajdasági magyar szervezetek autonómia törekvéseit támogatja a magyar kormány, de a felvidéki és erdélyi autonómia törekvéseket nem, miután legális szervezetük programjában és követelései közt az nem szerepel. A Magyar Távirati Iroda közleményébôl tudjuk, hogy Orbán Viktor magyar miniszterelnök a Domino Fórum nevű szlovák kritikai hetilapnak adott exkluzív interjújában kitért a határon túli magyar kisebbség autonómia-felvetéseire is, amelynek során ezeket mondta: “Nem tartom az autonómiát a kisebbségi kérdés megoldása nélkülözhetetlen feltételének. A megoldás elveit és feltételeit véleményem szerint maguknak a kisebbségeknek kell meghatározniuk, nem pedig Budapestnek. Hogy a szlovákiai, vagy a romániai magyarok autonómiát akarnak-e és milyent, ezt maguknak kell eldönteniük. Nem Budapest, hanem ők tudják, hogy mire van szükségük. A magyar kormány csak azt mondja, hogy az autonómia a nyugat-európai civilizáció elfogadott intézményeinek egyike, ezért nincs arra okunk, hogy kizárjuk az autonómiát, mint a megoldás egyik lehetőségét. Legalább ugyanilyen hangsúllyal azt is tudatosítani kell, hogy Magyarország nagyon intenzív együttműködést és gazdasági kapcsolatokat akar kiépíteni a szomszédaival". A magyar kormány részérôl ez így nagyon kényelmes álláspont. Érthetô, hogy a szomszédokkal kiépítendô “nagyon intenzív együttműködés és gazdasági kapcsolat“ ‹ ha megvalósul ‹ sokat javíthat az ott élô magyarok helyzetén. Ennek a kiépítése folyamatában az autonómiák budapesti szorgalmazása valóban tehertétel, különösen akkor, ha az érdekeltek nem is kérik. Ilyen látószögbôl a mulasztásért valóban nem Budapestet kell elmarasztalni. A kérdésnek azonban van egy másik vetülete is. A magyar nép állagának megtartása a Kárpát-medence egészében összmagyar feladat, mert a végek magyarságának gyors asszimilációja a törzsország helyzetét is végzetesen gyöngíti. Lehet, hogy az autonómia a kisebbségi kérdés megoldásának nem nélkülözhetetlen feltétele, de nagyon jól tudjuk, hogy jobb (!) megoldás híján kell elôvenni ezt is és még más feladatokat is, például az említett együttműködést és gazdasági kapcsolatokat. Mi több, a magyarság fennmaradásának alapfeltétele, hogy gazdasági és kulturális létezésének piaca és égboltja az egész Kárpát-medence legyen. És ha ennek elérése menetében hasznosan gyakorolható az autonómia, akkor a magyar kormánynak igenis feladata, kötelessége az egész magyar településterületre alkalmazható egységes autonómiarendszerért kiállni, és miután “az autonómia a nyugat-európai civilizáció elfogadott intézményeinek egyike“, azt, mint az európai normák egyikét, meg kell követelnie a szomszéd államoktól a térség békéje, stabilitása és a jó kapcsolatok érdekében. Találkozás a kormánnyal A magyarság sorsának irányításában a kormányfeladatok között jelenleg a külpolitika a legfontosabb, és mert a jelenlegi kormánypolitika meghatározó személyisége a látogató államtitkár itt Ausztráliában, személyén keresztül a magyar kormánnyal találkoztunk. Ez kitűnik az alábbi beszélgetésbôl is, amelyben Csapó Endre kérdéseire válaszol dr. Németh Zsolt. ‹ Az egypárt-diktatúra megszűntét követô magyar kormányok nem a határok rendezésében látják a megoldást, hanem a határon túliak szülôföldjükön való magyarként megmaradását elôsegítô támogatás nyújtásában. Ennek ellenében dolgozik egyrészt a megnövekedett elvándorlás, másrészt a megnövekedett asszimiláció. A Magyarországra irányuló elvándorlás bár nem érinti az összmagyarság létszámát, de mert mindig a színe-java válik mobillá, az otthonmaradottak ellenállását gyengíti. Az asszimilációról tudjuk, hogy megállíthatatlan, a magyarüldözés reménybeli megszűntével akár felgyorsuló ütemet vehet. Ezért kérdezzük: van-e a magyar kormánynak távlati terve az egész Kárpát-medence magyarsága állagának megtartására, pusztulásának megállítására, gyarapodására? ‹ A magyar kormánynak a kormányprogramban megfogalmazódtak azok az alapelvei amik az úgynevezett nemzetpolitikának alapját képezik. Ennek az elsô pontja az, hogy a határon túl élô magyarság ‹ értem ez alatt a határon túl, de a Kárpát-medencében élô magyar nemzeti közösségeket ‹ szülôföldön való maradását kívánja szolgálni. Ez az elsô kérdés, amit el kell dönteni, hiszen a második világháború után példának okáért Németország úgy döntött, hogy minden németet Németországba hazatelepít. És ennek a végrehajtása megkezdôdött és kb. a rendszerváltozás idejére ezt be is fejezték, addigra ürült ki gyakorlatilag példának okáért Erdélybôl a szászság, akiket egyébként Ceasusescutól kemény német márkáért vásárolt meg a Német Szövetségi Köztársaság. A magyar kormánynak tehát nem az a stratégiája, hogy kiürítse a határon túli területeket, hanem a szülôföldön való maradásnak és gyarapodásnak a programját hirdeti meg. E program megvalósításának az útjában azonban számos akadály van. Elôször is az asszimiláció. Hiszen az, hogy a szomszédos országokban aazimilálódnak a magyarok, az mindenféleképpen ellene hat annak, hogy a határon túli magyarok a szülôföldön gyarapodjanak, sokasodjanak és erôsödjenek. A másik probléma az elvándorlás, amely részben Magyarországra irányul, részben pedig tovább, mind a mai napig. Sajnos azt tapasztaljuk, hogy a rosszabbnál is van rosszabb, nevezetesen, hogy nem Magyarországra költöznek át, hanem szétszóródnak a világba. A harmadik probléma, ami ennek az elvándorlásnak illetve beolvadásnak a súlyosságát fokozza, az az, hogy nem csupán arról van szó, hogy a határon túli magyarok elmennek, hanem hogy mely rétegek hagyják el a határon túli magyarokat. Tehát ennek van egy struktúrális problémája is, az értelmiség hajlamos hamarabb elvándorolni, mint a népi dolgozó tömegek. Ezért különösen nagy hangsúlyt kell fektetni mind a három kérdésnek a kezelésére a szülôföld-stratégiának a keretében. Az elsô lépés, amit a magyar kormány meghirdetett és már meg is tett, hogy létrehozta a határon túli magyarok és a magyar kormány, továbbá a magyar parlamenti pártoknak a politikai egyeztetô fórumát, a Magyar Állandó Értekezletet. Ezt eredetileg 1996-ban hívta össze az akkori nemzeti ellenzék ösztönzésére az akkori kormány ‹ megijedtek a saját árnyékuktól és egyszeri esemény maradt az úgynevezett magyar‹magyar csúcs. Ezért a 98-as kormányprogramban a kormány meghirdette, hogy intézményesíti ezt a magyar‹magyar csúcsot, és így jött létre a Magyar Állandó Értekezlet. Ez a Magyar Állandó Értekezlet évente összeülô politikai konzultatív fórum a már elôbb említett tényzôk részvételével, és működtet szakbizottságokat is, amely szakbizottságok a gazdasággal, a szociális ügyekkel, az egészségüggyel, a kultúrával, az oktatásüggyel, az európai integráció kérdésével foglalkoznak. Az elsô lépcsô tehát, a politikai egyeztetô fórumnak a megteremtése megtörtént. A szülôföld-stratégiának a másik összetevôje a jogi szálaknak a megteremtése az anyaország és a határon túli magyarok között. Ennek a célkitűzésnek az indokául Orbán Viktor miniszterelnök úr megfogalmazta az úgynevezett, határokat átívelô nemzeti egyesítésnek a programját. Ennek a jogi egyesítésnek a készülô félben lévô, a határontúli magyarok számára magyarországi jogok gyakorlását lehetôvé tevô törvénytervezet az eszköze. A soron következô Magyar Állandó Értekezlet napirendjére fogja venni ennek a törvénytervezetnek az ügyét. Itt, tervek szerint a határon túli magyarok részesülni fognak olyan oktatási jogokban, amelyek példának okáért lehetôvé teszik, hogy a határon túli magyar diákok ‹ nem teljes képzésben, mert az az elvándorlást szolgálná, de ‹ részképzésben, féléves, egyéves magyarországi tanulmányra és levelezési programokkal, távoktatással ingyenes ösztöndíjas tanulási lehetôséget kapjanak. Nem akarom az oktatási jogosítványokat mind kimeríteni, de ez egy példa. A munkavállalás területén idôszaki munkavállalás lehetséges Magyarországon, ami nem teszi lehetôvé a bevándorlást, de annyit igen, hogy egy tisztes jövedelemre minden évben szert tehessenek idénymunka keretében a határon túli magyarok, és hazavigyék, repatriálják ezt a jövedelmüket és abból egy kis vállalkozást is adott esetben el tudjanak indítani, ezt fontosnak tartjuk. A szociális ellátás, az egészségügyi ellátás területén a kultúrához való hozzáférés területén nyújtana további jogosítványokat ez a törvény, amelynek a tárgyalása hamarosan meg fog kezdôdni. A harmadik lépcsô a politikai, a jogi után a gazdasági kell legyen. Tehát meg kell erôsíteni a határon túli magyar közösségeknek a gazdasági alapjait. Ennek a célkitűzésnek a keretében számos elgondolás megfogalmazódott, létrejött a Határon Túli Magyarok Hivatalában egy gazdasági alelnökség, megújult az Új Kézfogás Közalapítvány. Az Új Kézfogás Közalapítvány elindított számos olyan programot, amely a kis- és középvállalkozóknak a megerôsödését szolgálja. Egy példát mondanék: Erdélyben a Bethlen Gábor Alapítvány egymillió forint értékig úgynevezett mikrohitelt nyújt olyan pályázóknak, akik életképes vállalkozási programmal állnak elô. A politikai, a jogi és a gazdasági dimenziókon túlmenôen meg kell említenem, hogy a szülôföld-stratégiának nagyon fontos eleme, hogy az egyes határon túli magyar közösségek saját maguk számára minél teljesebb intézményvertikumot tudjanak kiépíteni, hogy a kis magyar életek számára ezek az intézmények megfelelô garanciát tudjanak nyújtani. Tehát lehetôség szerint minden jelentôsebb határon túli magyar közösségnek kell rendelkezni oktatási rendszerrel, az alapiskolától az egyetemig. Kell rendelkezniök kulturális intézményrendszerrel, meg kell erôsíteni az egyházaikat, hogy el tudják látni a híveknek a gondozását, a karitatív és oktatási tevékenységet. Összességében azt tudom mondani, hogy most, az ezredfordulón elérkeztünk oda, hogy míg a huszadik században a magyarság vállalása többlet-terhet jelentett a kisebbségben élô magyarság számára, addig ma jó esély kínálkozik arra, hogy az európai integrációnak a folyamatával összhangban és az elôbb említett intézkedéseknek a megvalósításával érdemes legyen fölvállalni az egyén számára is a magyarsághoz való tartozást. És hogyha ez megvalósul, akkor lesz jövôje a határon túli magyar nemzetrészeknek, és ki tud alakulni majd az anyaország és a határon túli magyar nemzetrészek között egy olyan munkamegosztás, amely mindkét közösség számára elônyöket hordoz. Így már a határon túli magyarság nem kegyelemkenyéren fog élni, hanem be fog kapcsolódni abba a munkamegosztásba, amit a Kárpát-medencei összmagyarságon belül ki fogunk alakítani. ‹ A másik kérdésem vonatkozna a külföldi magyarságra. Itt járó politikusok, vendégeink szépen elmondják, hogy valamiféle értéket jelentünk az országnak, azonban soha nem jutottunk odáig, hogy ennek az értéknek az átadását vagy igénylését észrevettük volna. Van-e ennek a kormánynak, most már a félidôn túl, olyan szerve, amely foglalkozik az emigrációban, a külföldi magyarság körében élô ‹ és most nem is az idôsekre gondolok, nem a mi korsztályunkra, hanem a fiatalabbakra ‹ befolyásos pozíciókat betöltô, gazdasági téren, politikai téren, tudományos téren vezetô állásban lévô magyarok megszervezésére az ország érdekében. Ezt a feladatot ‹ úgy látjuk most már ‹ nem lehet a Világszövetségre hagyományozni, ilyen feladatot nem lehet a Határon Túli Magyarok Hivatalától sem elvárni, mert annak megvannak a Kárpátmedencén belüli feladatai. Valami olyanra gondolok, ami eddig még nem volt, ami benne van a hangulatban, de eddig még semmi konkrétumban nem jelentkezett. ‹ Mindenek elôtt azt szeretném elmondani, hogy a nyugati magyarságnak elfelejtette megköszönni Magyarország azt, amit évtizedeken keresztül tett. Nevezetesen, hogy ébren tartotta egy szabad, független, demokratikus Magyarországnak a gondolatát. Ennek érdekében társadalmi szervezeteket működtetett, egyesületet, cserkészetet, könyveket adott ki, újságokat adott ki. Én nem szeretném ezt az alkalmat sem elmulasztani, hogy a magyar kormány nevében is köszönetet mondjak mindazoknak, akik az elmúlt évtizedekben ilyen tevékenységet vállaltak. Hiszen a célkitűzés eredményes volt, Magyarország ma újra független és demokratikus ország, amiben nagyon nagy szerepe van a nyugati magyar emigrációnak, még hogyha konkrétan nem is könnyű kimutatni, hogy hogyan járult ehhez hozzá. A második megjegyzésem az lenne, hogy a tehetséges emberek bekapcsolódtak a magyar államnak és a magyar gazdaságnak a vérkeringésébe az elmúlt tíz évben, rendkívül nagy arányban. A magyar diplomácia, amiért én felelôsséget viselek, nagy számmal kért föl tiszteletbeli konzulnak, de gyakran nagykövetnek is személyiségeket ebbôl a nyugati emigrációból. Hadd utaljak például Perényi Jánosra, a strassburgi magyar nagykövetre. Svédországi emigrációban volt. Kékessy Dezsôre, a Johannita Lovagrendnek a commendátorára, aki Genfben volt emirációban, és ma ô Magyarország franciaországi, párizsi nagykövete, vagy Gyarmati György professzor úrra, aki felkérést kapott a müncheni magyar fökonzuli poszt betöltésére. A gazdasági életben hasonlóképpen újraszövôdtek a szálak, számos nyugati magyar gazdasági tényezô tért haza, létesített Magyarországon is üzletet, kereskedelmi kapcsolatokat. Ezzel együtt elérkezett a magyarság egy fontos pillanathoz, egyrészt ahhoz, hogy az anyaország valamit visszaadjon a nyugati magyar emigrációnak. Különösen arra gondolok, hogy azok az erôfeszítések, amelyek a nyelvi és a kulturális azonosságnak megôrzésére irányulnak, azok sokszor a kiöregedés és különféle egyéb okokból egyre kevésbé tudják nélkülözni egy kicsit ‹ mondjuk finoman ‹ az anyaországnak az odafigyelését. A másik pedig, hogy mindig lehet a tehetségeket, a pozíciókat elfoglaló személyiségeket jobban megszervezni és jobban beépíteni egy össznemzeti munkamegosztásba. Az elmúlt években volt egy nagyon elôremutató kezdeményezés ‹ és el kell ismerni, hogy az elôzô kormány kezdeményezte ‹ az úgynevezett Magyarország 2000 konferencia sorozat, amelynek keretében meghívtak nyugatról sikeres magyarokat. Mi ezt a rendezvénysorozatot folytattuk, és az idén, a 2000-ik évben megtartotta az utolsó találkozóját ez a tanácskozás-sorozat, betöltötte hivatását és arra a következtetésre jutott, hogy egy nyugati magyar tanácsnak kellene létesülnie, amely a miniszterelnök felkérése alapján egy szűk személyi körben folyamatosan tanáccsal látná el a magyar kormányt arra, hogy a nyugati magyarságot egyrészt hogyan lehet segíteni, másrészt, hogyan lehet a benne rejlô lehetôségeket kiaknázni. Ennek a Nyugati Magyar Tanácsnak a létrehozása a kormánynak feltett szándéka. És ennek a hogyanjáról és a mikéntjérôl reményeink szerint a magyar kormány hamarosan dönteni fog. Azt is fontosnak tartanám, hogy a nagyobb körben történô találkozásnak is valamilyen formában fönntatsuk a lehetôségét, amikor meg tudják hányni-vetni a világ különféle sarkaiból összesereglett értelmiségiek, üzletemberek, pedagógusok az ezzel a kérdéssel összefüggô problémákat. De azt hiszem, hogy ez a Nyugati Magyar Tanács intézményrendszerén keresztül majd megoldható lesz. Fontosnak tartom azt is, hogy a magyar kormány részérôl is legyen egy kormányhivatal amelyik határozottan foglalkozik ezzel a kérdéssel, de én el tudom képzelni azt is, hogy egy ilyen egység adott esetben a Határon Túli Magyarok Hivatalán belül jöjjön létre. Az a fontos, hogy valahol létrejöjjön, és próbáljon a nyugati magyarok nyelvének, kultúrájának a megôrzése érdekében lépéseket tenni, illetôleg a hatékonyabb magyar lobby létrehozása érdekében föllépni. ‹ Ez utóbbi érdekelne különösen minket, mert itt a mi gyermekeink, unokáink már jobban értik az itteni nyelvet, tehát egy olyan szervezetre gondolok, amely éppen ezt kamatoztatja, amely ezt a réteget számon tartja, megszervezi és erre a feladatra valamiféleképpen elötelezetté teszi származásuk országát, pontosabban szüleiknek az anyaországát. ‹ Úgy ítélem meg, hogy ezeknek a fiataloknak, akik már nem beszélik a magyar nyelvet, ezekre a fiatalokra szüksége van az összmagyarságnak és nem szabad róluk lemondani, hiszen él bennük a nyelv ismeretének a hiányában is a magyarsághoz való kötôdés, ami rendkívül nagy érték, és úgy ítélem meg, hogy a Nyugati Magyar Tanács ezzel a problémával is foglalkozni fog. Tehát a magyarul már nem beszélô fiataloknak a problémájával, hiszen a számuk egyre inkább növekszik, és nagyon komoly lehetôség, amit kár lenne nem kiaknázni. Én a magam részérôl is kíváncsi vagyok azokra az elgondolásokra, hogy hogyan lehetne ôket a bennük rejlô lehetôsekeket kiaknázni. ‹Hova lehet fordulni ezekkel a kérdésekkel? ‹ Hozzám lehet fordulni, nagyon szívesen fogadom ezeket a kérdéseket. Én a magyar kormányban külügyi államtitkárként kaptam egy többletfeladatot, nemcsak a külügyminiszternek vagyok a helyettese, hanem a külföldön élô magyaroknak a problémáival is foglalkoznom kell és ezért én örömmel fogadom, hogyha ilyen javaslatokat kapok. Csapó Endre (Ausztrália) a HUNSOR Ausztráliai tudósítója, a Magyar Élet főszerkesztője » Erdélyi Panoráma Vissza a HUNSOR honlapjára ! ____ Monitoring, Research, Analysis ____ ~ by Kormos László, Webmaster & Creative Development ~ ~ 1997 - 2001 -HUNSOR- All Rights Reserved. ~