| |
|
|
Ünneplések nyomában
Odáig már eljutott az ország, hogy 1956 október 23-a nemzeti ünnep,
munkaszűnnap lett. Lesz megemlékezés évtizedek múlva is, mint ahogy
1848 március 15-e szép magyar forradalmának napját egy nemzeti
hagyományokat nagyobb mértékben tisztelô utókor nemzeti ünneppé tette.
Az 1927 évi XXXI. törvénycikkrôl van szó: vagyis 79 év után. 1867-ig a
magyar nemzet csak titokban emlékezett, késôbb a liberális korszak
vezetôinek nem jutott eszébe ünneppé tenni a napot, amely meghirdette
a polgári szabadságot. Az indokolásban ezt olvassuk:
“1848 március 15-e: az öntudatra ébredt nemzeti eszme diadalútjának
elsô látható állomása. A nemzeti tartalommal telített szabadságvágy
lendítô ereje ezen a napon tört magának elôször utat alkotmányos
fejlôdésünk területére. Azt a napot a közhangulat rég felékesítette
már azokkal a nemzet lelkébôl sarjadzott felemelô érzésekkel,
amelyeknek tömegeket uraló hatalma egyedül képes ünnepet teremteni.
Azért, mikor az Országgyűlés március 15-ikét nemzeti ünnepeink sorába
iktatja, úgyszólván egy a lelkekben végbement egyetemes népszavazás
határozatát emeli érvényre: eszményi törvényt alkot, valóságos élô
közakaratot önt maradandó formába.˛
Elmondhatjuk-e ezt 44 év után Ötvenhatról? Felékesítette-e a
közhangulat a nemzet lelkébôl sarjadzott felemelô érzésekkel?
Lelkekben végbement egyetemes népszavazás határozatát hajtották-e
végre a törvényhozók, amikor 1989-ben október 23-át tették meg a
köztársaság napjává? A dolgok nem ilyen egyszerűen történnek.
Amikor a gyôztes magyar forradalmat szovjet fegyveres erôk leverték és
a nemzetáruló szovjethűségben megmaradt pártemberekbôl újra összeállt
a Terror kormányzata, azonnal megkezdôdött a forradalom elgyalázása.
35 éven keresztül minden iskolásgenerációnak olyan tankönyvet adtak a
kezébe, amely szerint kizárólag bűnbandák garázdálkodásáról,
szönyűséges fasisztákról, a társadalmi rendet felforgatókról,
gyilkosokról volt szó. A szülôk hallgattak, nehogy bajt hozzon a
gyerek rájuk, és ahogy teltek az évtizedek, az elítélt
“ellenforradalmárok˛ a társadalom szélére vetetten élték szomorú és
megvetett életüket, sem ôk sem ügyük már nem lehetett példakép. A
késôbben született átlagemberben csak annyi maradt meg “az ötvenhatos
eseményekbôl˛, hogy a dolgok rendje akkor kisiklott, valami elromlott,
de aztán rendbejött minden. Az állandó agymosás bizony nyomot hagyott
a társadalom minden rétegében, amihez hozzájárult az a gyalázat is,
hogy a Kádár rendszert nagyon hamar elfogadta a Nyugat, levették a
magyar kérdést az ENSZ napirendjérôl, és az is, hogy a megmerevedett
nemzetközi helyzetben távoli kilátásban sem volt érzékelhetô
Magyarországon rendszerváltozás. Hogyan is fejlôdhetett volna ki olyan
“közhangulat, amely felékesítette volna a nemzet lelkébôl sarjadzott
felemelô érzéseket, amelyeknek tömegeket uraló hatalma képes lett
volna ünnepet teremteni.˛
Ötvenhat ügye
tehát nem volt nagy nemzeti vágy 1989-ben. Érdekes módon éppen a
bolsevisták tartották nagyonis számon, és került elvégzendô gondjaik
közé annak valamiféle rendezése, úgy valahogyan, hogy iszonyatos
bűncselekményeiknek ne legyen megtorlása a rendszerváltásban, aminek a
bekövetkeztét jobban érezték mint bárki más az országban. A
bolsevisták által levezényelt rendszerváltás bevezetô nagy teátrális
eseménye a Nagy Imre-temetés volt, egy ötvenhatos érzelmi töltetű
politikai vállalkozás. Egy rendkívül sikeres stratégia. Azok akik
megrendezték ezt a koporsós, szónoklatos, megható és felemelô
ünnepséget, azt kívánták belevésni a magyar agyakba és szívekbe, hogy
most egy új korszak jön egy nagy megtisztulás következtében, amelyben
az állampárt bűnbánó fejhorgasztással elvonul, ôket a nagylelkű,
megbocsátó, lovagias magyar nemzet kegyelemmel elbocsátja és örvendve
kitárul az óhajtott demokrácia áldó napsugarainak.
Szükség volt erre a
varázslatra, aminek hatását még tovább fokozta az utolsó kommunista
kormány négy hónappal késôbbi határozata, mindent megtagadva, október
23-án deklarálták a népköztársaságról a köztársaságra való áttérést.
Úgy adták át ezután a hatalmat, hogy abból a nagyobbik részt
megtartották maguknak, hogy folytathassák az állami vagyon
szétosztását maguk között. A meglepett, bátortalan ellenzék, nem
bízván a gyôzelemben, megkötötte a sokat emlegetett paktumot, amelynek
egyik tétele a köztársasági elnök személyére vonatkozott.
Mi lett ezek után Ötvenhat nimbuszából? Reformkommunista önigazolás.
Azt mondták, most valósult meg mindaz a reform, amiért ôk 56-ban
harcoltak. Mécs Imre így szólt a kezdetekrôl (Magyar Nemzet, 94. okt.
19): “Ötvenhatos szervezet 1988 elôtt egy sem volt, abban az
esztendôben bontott zászlót a Történelmi Igazságtétel Bizottsága
(TIB), s június 16-án Párizsban szimbolikus síremléket emeltek Nagy
Imrének és mártírtársainak, s ugyanazon a napon Budapesten rendôrök
verték szét a Batthyány-örökmécsesnél tartott megemlékezést, ahol 30
esztendô után elôször kiáltották a felvonulók a kivégzettek nevét.˛
Zimányi Tibor, a TIB elnöke írja (Magyar Nemzet, 94 aug.25): “A TIB
célkitűzése elsôsorban a Nagy Imre-perben kivégzettek tisztességes
eltemetésének kiharcolására irányult. Mindez világraszóló cselekedet
volt, egyben látványos alátámasztása az ellenzéki kerekasztal
tárgyalásainak. Természetesnek tűnt, hogy tódultak felénk a
sorstársak, a törvénysértések áldozatai. Ekkor azonban csalódás érte
ôket, de engem is: a TIB nem nyitotta ki kapuit, továbbra is megmaradt
a 37 alapító bizottságának.˛
Ezidôtájt a rendôrség még oszlatott az utcán, a kerekasztalok körül
már alakult az egypárt többpárti jövôje. Az 1956-os esztendô
januárjától Moszkvából megrendelt feladatként “liberalizálni˛ kellett
a magyarországi bolsevista uralmat. Ez akkor általános mozgalom volt a
“szocialista tábor˛-ban. Ekkor tanultunk új fogalmat:
liberálkommunista, reformkommunista. Nyugaton is építették a
nikotex-bolsevizmust, azt eurokommunizmusnak nevezték.
Nyilvánvaló lehetett a világszocializmus tervezôi elôtt, hogy azt a
fajta terroruralmat, amit Magyarországon Rákosiék gyakoroltak, a világ
többi részével nem lehet elfogadtatni. A mérsékeltebbeket kell tehát
bevinni a hatalomba, lassan, fokozatosan.
A tervezett forradalom a reformkommunisták műve volt. Ezt a játékot
Gerô és társai elrontották, amikor a tömegbe lövettek: valódi
forradalom tört ki szinte perceken belül. Moszkva egyhetes tétovázása
alatt felmérte a helyzetet: Budapesten a Terror megbukott, de vele
bukott a liberalizáló akció is, a szocializmus minden fajtája is. A
sztalinizmus bűneit leleplezô, liberalizációt elrendelô Hruscsov a
budapesti sztalinisták újra hatalomba helyezésében találta meg a
megoldást. A megtorlás a reformkommunistákat is(!) érintette.
Sok minden
változott 1956 novembere és 1988 júniusa közt, többek között
feloldódott az ellenséges viszony a kádári hatalom és az egykori
megbüntetett reformkommunisták között. Utóbbiakra, sok esetben azok
utódaira újra hasonló szerep várt, amikor elkerülhetetlen volt Amerika
részérôl visszavonni a világhatalmi partnerséget a Szovjetuniótól. A
második világháború révén létrehozott “kétpólusú világ˛ további
fenntartása szükségtelenné vált, ennek folyamán szükség lett olyan
olyan reformkommunistákra, akik alkalmasak voltak a nagy feladatra:
átalakítani az egypártrendszert többpártrendszerre, az
államkapitalizmust magánkapitalizmusra. A reformkommunisták ezúttal
ügyesebbek voltak.
Bármennyire is hasznos és élvezetes a kapitalizmus építése, a régi
dicsôségre mégis szükségük van, márcsak azért is, nehogy
illetéktelenek, holmi fegyveres rendzavarók homlokát övezze 56
forradalmának dicsfénye, már nehogy forradalmároknak nevezzék magukat,
hiszen a forradalom baloldali privilégium. Ennek érdekében hozták
létre az '56-os Intézetet, azután, hogy a már említett TIB kicsúszott
az alapítók kezébôl. (“A TIB alapítói nem zárkózhattak el ötvenhatosok
tagfelvételétôl ‹ írja dr. Zimányi Tibor 1995-ben, mint a TIB akkori
elnöke. ‹ Ez a választás 1993 januárjában történt, az eredeti
alapszabály szellemében. A kiszorítottak, az egykori alapítók sem
támadták meg a cégbíróságnál. Érdekes betekintést nyújt az alapítók
gondolatvilágába Vásárhelyi Miklós szó szerint idézett szövege:
»amikor 1992-ben a hatalom biztatására szélsôséges csürhe és hitvány
opportunisták rontottak neki...« A közgyűlésen 1300 fô '56-os elítélt,
TIB-tag vett részt és választott. Vásárhelyinek ez csürhe és hitvány
opportunista.˛) Tehát az '56-os Intézet tudományos forradalmárokból
áll, eleve nem fogadja be a csürhéket. Litván György történész, az
Intézet igazgatója szerint (Napló, 1991 nov. 1.): “A forradalomban
résztvevô erôket négy pólus körül csoportosíthatjuk. Az elsô a Nagy
Imre személyével jellemezhetô reformszocialista irányzat. Akkor ez
dominált a kormányban s ez volt jelen a sajtó nagyobbik részében is.
Késôbb az emigrációban szintén ez az irányzat kapta a legtöbb
képviseletet, hiszen például Aczél Tamás, Méray Tibor, Molnár Miklós,
Kende Péter és mások eredetileg ehhez az irányzathoz tartoztak. Egy
másik tendencia október 23-a után néhány nappal jelentkezett. Ezt
nemzeti demokratikus irányzatnak nevezhetnénk. Ide tartoztak a népi
írók... Kovács Béla, Bibó István... Az elsô két irányzat feltehetôen
együtt haladt volna még jó darabig, hiszen a négypárti koalíció, az
1945-ben létrejött koalíció hagyományait kívánta folytatni. Velük
szemben állt a konzervatív és a szélsôjobboldali irányzat. A
konzervatívok vezéralakja kétséget kizárólag Mindszenty József volt. Ô
nem 1945 tavaszáig, hanem 1944 márciusáig akart visszamenni. Az
antikommunista szélsôjobboldalnak nem volt látható vezéralakja és nem
volt semmiféle programja. Célkitűzései csak abban nyilvániltak meg,
hogy minden kommunistával le akartak számolni.˛
Ez tehát a magyar forradalom tudományos feldolgozása: két szembenálló
tábor. Aczél Tamás ôszintébb volt, amikor a londoni televízióban már
emigránsként elmondta: “Kiesett a kezdeményezés a kezünkbôl˛. Bizony a
“konzervatív és szélsôjobboldali irányzat˛-ként elnevezett
“szembenállók˛ vették át a kezdeményezést, amivel azután egyetértett
az ország népe. Rákosi csak kissé sarkosabban fogalmazott, amikor
kilencmillió fasisztáról szólt.
Pomogáts Béla, a mindig mindenhez hozzászóló írószövetségi elnök
üdvözölte a Horn-kormány idejének elsô hónapjaiban létrehozott
“Ötvenhatos Emlékbizottság˛-ot. Újraalapítani az ünnepet cím alatt
(Magyar Nemzet 1994 okt. 6.) arról panaszkodik, hogy: “Az 1956-ra
hivatkozó szervezetek és politikai mozgalmak, pártok hangadói közül
néhányan elutasították a magyar forradalom demokratikus indíttatását
és céljait, elutasították azokat a hagyományosan »baloldali«
értékeket, mint amilyen a társadalmi egyenlôség eszménye, a szegények
érdekében vállalt felelôsség, amelyek különben 1956 eszmei céljai
között kaptak helyet és örökségét alkották.˛ (Ha jól emlékszünk a
baloldal 1945-ös véres diadalmával az ország népére szakadt “baloldali
értékek˛ nyomán elôállott társadalmi egyenlôtlenség és általános
elszegényítés ellen lázadt fel a magyar nép, és akik 1990 után
Ötvenhat eszméinek érvényesítése érdekében síkra szálltak, ezekkel a
baloldaliakkal találták szembe magukat.) Folytatva a Pomogáts-féle
idézetet: “Az Ötvenhatos Emlékbizottságot a forradalom egykori
résztvevôi, közöttük a Történelmi Igazságtétel Bizottság több egykori
alapítója hozta létre˛.
Nem csoda,
ha az egyszerű egykori szabadságharcos nem ismeri ki magát ebben a sok
szervezkedésben, amelyekben vagy nem találja helyét vagy be sem
engedik. A nyilatkozatok során ugyancsak kapkodhatja a fejét, honnét
szólnak igazat az ô nevében. Sok esetben a sorok között is
ellentmondást fedez fel. Mint például Gyöncz Árpád írásában (Magyar
Hírlap, 1994 okt. 25.):
“A 301-es parcellát ma már nem éktelenítik szemétdombok, s a
névteleneket rejtô, besüppedt sírgödrök helyét katonás rendben
sorakozó, gyeppel övezett, személytelenül egyforma névtáblák jelzik. A
forradalom emlékét meg szervezetek ôrzik ‹ egymástól és egymás ellen
is. Idegenben és idehaza. Olykor a kádári fehér könyv állításait
igazolva. Évrôl évre koszorúk tucatjai hervadoznak hetekig kivégzett
vagy elesett höseink sírjain. S végleg kialakultak már untig ismételt
'56-os szóvirágaink. Legyünk ôszinték: sikerült kihűtenünk a
forradalmat. S kihasítani belôle kinek-kinek azt, amit éppen
kamatoztatni kíván. Kamatoztatni? Nyolcvankilenc óta nem üres szó és
nem önáltatás Magyarország önrendelkezése. Ötvenhat nélkül sem idáig
el nem jutottunk volna, sem Európa ‹ és a világ ‹ elismerését ki nem
vívjuk. De ha ez megalapozza is erkölcsi helyzetünket a leendô
egységes Európában, édeskeveset könnyít az elôttünk álló tennivalókon.
A kommunizmus és a kapitalista piacgazdaság élethalálharcában a
kapitalizmus maradt felül. A termelôeszközök munkástulajdonának, a
kizsákmányolás korlátozásának ötvenhatban oly magától értetôdô
követelése egy történelmi idôszakra lekerült a napirendrôl. A
munkástanácsok, forradalmi bizottmányok munkájában, politikai
küzdelmében megnyilvánuló népi bölcsesség ‹ annak az alig két hétnek
izzó hôfokú közvetlen demokráciája, közösségtudata gyakorlatilag ‹
feltámaszthatatlan.˛
Tetszik hát érteni? Mit csacsognak itt maguk butuska emberkék Ötvenhat
vívmányairól? Gyôzött a kapitalizmus, nektek kuss. Csak azt nem érti a
jobbra-balra tekintgetô emberke, miért verték-börtönözték kapitalista
kémként ezek? Miért akarják kisajátítani Ötvenhatot ezek? Miféle
kommunista‹kapitalista élethalálharcról beszélnek ezek? Miért voltak
fönt akkor is és vannak fönt most is ezek?
Amikor bűn volt
szabadságharcosnak lenni, a szabadságharcosok félretaszítottan
tengették életüket. Amikor már dicsôség volt, zsenge szervezeteiket
taszították félre. Így ír a Horn-kormány második évében Földes Péter
(Magyar Nemzet, 1995 okt. 10.):
“Az 1990 óta eltelt idô fokozatosan hozta meg az '56-osok egyre
mélyülô, szívszaggató drámáját. Megosztották ôket a hatalomért sóvárgó
igazi, féligazi vagy hamis '56-osok. De mélyen merítettek '56 erkölcsi
dicsôségébôl, mozgatóerejébôl a hatalom közelébe került politikusok,
félpolitikusok, kalandorok. A nemzeti közvélemény pedig nem tudott,
mert nem tudhatott különbséget tenni az igaziak és a nem igaziak, a
hôsök és az öncsinálta hôsök, a jogokat bátran védôk és a demagógok
között, csak azt látta, hogy '56 legendás emléke napról napra kopik.
Koptatta az idô, koptatta az ország rendkívül nehéz gazdasági
helyzete, koptatták az '56 zászlajába kapaszkodó legkülönbözôbb
jellegű és indíttatású személyek, de koptatta azt maga az élet is...
Nem kell itt részletezni, hogy miként, de az igazság az, hogy ma az
igazi '56-osok közül úgyszólván senki sincs már az ország vezetésének
igazi erôközpontjaiban... Az elmúlt hat esztendô alatt szinte
megszégyenítôen és megalázóan fényüket vesztették a fényes októberi
évfordulóra emlékezô ünnepségek. Valami nagyon hiányzott belôlük. A
belsô tűz, az ôszinteség, a nagy örökség igazi vállalása. Nemzeti
ünneppé vált. Protokollá lett, akárcsak egy operaházi díszelôadás,
ahol valaki nagyon szépeket mond. Az már külön '56-os
forradalomtragédia, hogy olyanok is szóltak, ha nem is nagyon
szépeket, akiket az '56-osok zömükben nem szívesen hallottak,
legkevésbé ott, mártírjaik sírjánál.˛
Kaptam egy könyvet Galgóczy Zsuzsától, kiváló újságírótól, A
tudományos kutatástól a politikai döntésig című könyv szerzôjétôl.
Riportkönyv, amelyben egy 1995 októbere és 1996 októbere közt
megtartott megbeszélés-sorozatot rögzített. A Semmelweis
Orvostudományi Egyetem Magatartástudományi Intézete könyvtárában
zajlott le az a beszélgetés-sorozat, amelyen többségében orvosok, de
meghívott egyéb értelmiségiek is megvitatták, mit kellene tenni, mit
ajánlanának a politiusoknak, az ország felelôs vezetôinek Magyarország
sok-sok bajának, promlémájának orvoslására. Nem tudom eljutott-e a
könyv és forgatják-e, akiknek szól, de ha eljut és befolyással lesz a
politikai döntésekben, hamarosan szebb lesz Magyarország. De most nem
is errôl akarok szólni, csak kiragadok egy részt: mindjárt az elején a
Petôfi Kör szerepérôl volt szó amelynek során Hegedűs B. András (a
reformkommunisták alapította '56-os Forradalom Kutató Intézete
ügyvezetô igazgatója) az alábbiakat mondta:
“Prágai Dezsô azt mondja, hogy azonosak a problémák 1956-ban és
1995-ben. Valóban rengeteg azonosság van ‹ tekintve hogy az ország
akkor is mély válságban volt és most is abban van. A hasonlóság abban
is megnyilvánul, hogy a magyar értelmiség akkor sem akart fegyveres
összecsapást. Nem akarta a forradalomnak azt a formáját, ami végül
kitört. A magyar értelmiség reformot akart, tegyük hozzá, hogy
szocialista reformot. Amit a Petôfi Körben mi akartunk, akármennyire
is abszurdan hangzik ma, a szocializmus valamiféle reformja volt... A
fegyveres felkelôknek azonban a történelem késôbb mégis igazat adott,
mert valami olyat csináltak, amit mi értelmiségiek nem akartunk, nem
tudtunk, nem úgy voltunk szocializálva, nem úgy voltunk nevelve. De ha
akkor nem lett volna az a »balhé« a Rádiónál, a magyar történelem, s
Kelet-Európa történelme is nagy valószínűséggel másként alakul.˛
Prágai Dezsô hozzászólt, abból idézzük az alábbiakat: “A Petôfi Kör
vezetôsége összeült a 23-i beszélgetés elôtt, s úgy döntött, hogy ne
legyen semmi rendellenesség, hanem komoly, néma tüntetés. Szó sem volt
semmiféle forradalomról. Tudtuk azonban, hogy hol akarunk változtatni,
s a másnapi orvosvita ezt az elgondolást követte. Azt hiszem, hogy az
ÁVH-s csoport volt az, amelyik szintén régi megszokott és trenírozott
magatartása miatt nem tudta, hol a mérce, és áttört. Ez okozta azt,
ami történt: fegyveres leverése fegyvertelen embereknek.˛
A bolsevizmusnak
az a jellemzôje, hogy létrehozza a saját ellenzékét is. Erre akkor van
szüksége, amikor veszélybe kerül a Nagy Terror gárdája. Kilenc hónapon
át tervezték október 23-át a Petôfi Körben és a bolsevista elit egyéb
szalonjaiban, építgettek szocialista lépcsôket, aminek csak ôk maguk
érezték árnyalt különbözôségeit. A magyar társadalom milliói nem
követték ezeket a politikafilozófiai esélyeket. A játszma nem a
rádiónál dôlt el, ott már csak drámai fordulatot vett, hanem a
Műegyetem és a Bem tér közötti úton, amikor a békés felvonulásból
áradat lett és az áradat megindult át a hídon. Akkor kapkodták elô
Nagy Imrét, akinek megmondta a tömeg: nincs többé elvtárs. A magyar
nép szabad országban akart élni ‹ ez ilyen egyszerű. Erre a
bolsevistáknak nem volt receptjük.
Politikai analizálók elemezgetik azóta is, milyen kategóriába osztható
be a forradalom politikai akarata. Ennél egyszerűbb de nagyszerűbb a
képlet: elege volt a magyar népnek a kizsákmányolásból. Nem akartak
sem jobb szocializmust sem kapitalizmust. Akkor hát mit ‹ kérdezi a
művelt politológus. Kérdezzék meg Rácz Sándort, Izsákon lakik,
méltánytalanul mellôzötten. Ô majd megmondja. Ô a magyar forradalom
legnagyobb élô alakja, aki akkor is meg tudta fogalmazni azt a
harmadik utat, amitôl oly nagyon rettegnek a szocialista bolsevisták
és a kapitalista bolsevisták.
Izgatottan várjuk a megemlékezések híreit, kik, hogyan, kikkel, hol
ünnepelnek 2000-ben, 44 év után Magyarországon.
Csapó Endre (Ausztrália)
a HUNSOR Ausztráliai munkatársa, a Magyar Élet főszerkesztője
| |||||||||