| |
|
|
Elnökválasztás - a döntetlen eldöntése
Az emberek figyelmét a sporttal lehet lekötni a legnagyobb mértékben.
Érthetô, hogy a politikai választásokból is sportot csinálnak a nép
szórakoztatásáról gondoskodó szervek. A terep majdnem ugyanaz. A
labdarúgó sportot alapul véve, két csapat kergeti a labdát, az egyik
csapatnak gyôzni kell. A küzdô csapatoknak szurkoló tábora van. A
politikai sportpályán a szavazók rúgják egyéni góljukat és a pártok
jelöltjei szolgáltatják a biztató hangokat, fölerôsítve a híripar
minden eszközével. Ígéreteket öntenek a nép közé, amely örül, mintha
kapott volna valamit.
Amerikában ez is amerikai méreteket ölt, és a szórakoztató ipart
dícséri, hogy egy napra megáll az élet, mert mindenki minden figyelme
a politikai mérkôzésre irányul. Ezúttal még hosszabb lett az
eredményre várakozás ideje, növelve az érdeklôdés izgalmait. A
képernyôn láthattuk, a fej fej melletti küzdelmet mutató tábla szerint
éppen vezetô párt híveinek örömmámoros révületeit, mintha valami
rabságból való szabadulásuk függne az eredménytôl, holott csak annyi
történik, hogy a nemzetközi nagytôke egyik amerikai pártjának
hatalomra jutása dôl el a nemzetközi nagytôke másik amerikai pártja
ellenében. Talán a világon ‹ a pártokirányította országok sorában ‹
nincsen mégegy olyan unalmas politikai aréna, mint az Amerikai
Egyesült Államoké.
Amerikában fejlett politikai technológia van, politikai kultúra nincs.
A politika egy adott társadalom életvitele kialakításának ideológiai
töltetű tervezése a meglévô javítására, megváltoztatására, esetleg
megdöntésére, mert mindig van javítani való, és Madách Imrétôl is
tudhatjuk, hogy egy megülepedett, megcsontosodott irányzat fokozatosan
korrupt és diktatórikus lesz. Szakaszos változásra van szükség a
politikában. Ez európai sajátosság, Amerikában az Észak‹Dél harcában
még jelen volt, azóta az Egyesült Államok egy ‹ a maga szempontjából ‹
jól vezetett üzleti vállalkozás.
Ennek a nagyvállalatnak huszadik századi két sikeres nagy vállalkozása
megalapozta az USA világrendezô szerepét. A Pax Americana korszakában
vagyunk. Ez egyszerre vonzó és félelmetes. Minden más ország szeretne
hasonlóan sikeres lenni, de nélküle nem megy, általa elveszít olyan
értékeket, amikrôl Amerika társadalma nem is tud és amit meg sem ért,
szemrebbenés nélkül eltapos. A világgazdaság annyira monolitikus lett,
hogy sehol nem lehet kialakítani többé a globális hatalomtól független
gazdasági egységet, nemcsak ellene, de jóindulatú elnézése mellett
sem. A mozgást és fellendülést hozó nemzetközi tôke ‹ nem annyira
gonoszsága, mint természete folytán, netán jobb belátása ellenére is ‹
mindenütt önmaga gyarapodását szolgálja és keresztezi a helyi
érdekeket. De mert vele kell élni, állandóan küzdeni kell a még
megtartható megtartásáért. Ez határozza meg a mai Magyarország
gondviselôinek mindennapi cselekedetét, ezért tragikus ha
exbolsevista-liberális kiszolgáló irányzat kerül kormányhatalomba.
Az Egyesült Államok a világigazgatásnak jól megszervezett műhelye,
ahol az uralkodó politikai rendnek nincs és nem is lehet
ellentétpárja. A Republikánus Párt és a Demokrata Párt egy ugyanazon
vállalkozás két üzleti kirakata. Egyikben konzervatív, másikban
progresszív szabású divatot árusítanak a közönségnek, amely
minddamellett egyfajta farmernadrágot visel az egyéniség
proletarizálásának jeleként. A nagy választási színjáték annak a
társadalmi élménynek a megvalósítója, amely olyan változtatás
esélyének képzetét kelti az amerikaiak millióiban, aminek csak
elvillanó fénye van, melege nincs: ünnepi görögtűz.
November 7-én
az amerikaiaknak el kellett dönteniök, hogy a választási módszerben
eléjük állított két személy közül melyik legyen az állam 43-ik elnöke.
A televízió világában egyéb tulajdonságok mellett (vagy helyett)
szinészi képességek szükségesek a megmérettetéshez. A választók fele
nô, és az eleddig mindig férfi elnökjelöltnek elsôsorban “jóképűnek"
kell lennie. “Gore továbbra is úgy mozgott a kamerák elôtt, mint egy
robot és nem tudott kibújni a mindent mindenkinél jobban tudó stréber
diák jelmezébôl. Bushnak pedig továbbra is gondjai akadtak bizonyos
szavak kiejtésével és történelmi, földrajzi ismereteinek hiányát sem
tudta pótolni néhány hét alatt." Ez az idézett vélemény is mutatja,
hogy még az újságírók is a színpadi szereplésbôl ítélnek. Úgy
olvassuk, hogy: Bush erősebben vezet a férfiak között, Gore jobb a női
szavazóknál. A republikánus jelölté a vagyonosabb és a házas
szavazótábor, a Biblia-övezet. A demokraták számíthatnak a
szegényebbek, a szakszervezeti tagok, az egyedülállók, az afroamerikai
szavazók többségére.
Az érdeklôdés nemcsak a hazai közönséget nyeri meg, ahogy néhány
héttel ezelôtt a világ figyelmét az olimpiai játékok kötötték le,
ugyanúgy most két reményteljes ember küzdelmét lesi, melyik vonul be a
történelembe. Nem szegény emberek szórakoznak ilyenképpen, annyira még
nem játszák meg a demokráciát, mint például Kádár esetében, aki
egyébként szerette is a darástésztát. Bushról úgy hírlik, hogy az
eddigi korábbi jelöltek között is egyike a leggazdagabbaknak. Vagyonát
húszmillió dollára becsülik. Jól vállalkozott ‹ mondják ‹, elnök
apjának barátai látták el kölcsönökkel vállalkozásait, eleinte
veszteséget termelt, de talált vevôt erre a vállalatra, a következô
üzlete bejött, megint kölcsönösszegbôl megvett egy texasi baseball
csapatot és amikor ezt eladta már vagyonosnak mondhatta magát, és most
is sikeres üzletemberként mutatkozik be. Nincsen ebben semmi
szokatlan, apuka nemcsak elnök volt, hanem azt megelôzôen jó ideig a
Council for Foreign Relations jeles személyisége , mely szervezetrôl
tudnivaló, hogy abban készülnek el az Egyesült Államok politikai
tervei. George Bush jó fiú volt, mégcsak figyelmeztetést sem kapott,
mint Reagan, (akire valaki rálôtt, ha emlékszünk rá, hogy egyéb
esetekre ne utaljunk) miért ne felelne meg a fia is. Megtanulja majd a
földrajzot is, utazhat eleget.
Al Gore
sem szegény ember, bár négymilliós vagyonával nem túlságosan elôkelô.
Igaz, nem is dolgozott meg érte, azonos nevű apjától, Albert Goretól
örökölte, aki közeli kapcsolatban állt Armand Hammerral, az amerikai
vörös milliomossal. Hammer volt az élô kapcsolat az amerikai
kapitalizmus és az oroszországi kommunizmus között. Hammer New Yorkban
született, onnét származott a Szovjetunió számos forradalmárja, titkos
pénzelôje. Hammer, Oroszországból kivándorolt szülôk gyermeke (az apa,
dr. Julius Hammer volt a megalapítója az Amerikai Kommunista Pártnak)
a Szovjetunióval kötött kétes és piszkos üzleteléseibôl megtollasodott
iparmágnás, ômaga is elkötelelezett kommunista, Leninnel kötötte meg
elsô üzletét, attól kezdve a nyolcvanas évek közepéig látogatta a
Szovjetunió vezetôit, de kapcsolatot tartott az Egyesült Államok
elnökeivel is, és tôlük lefelé mindenkivel, akitôl üzletei támogatását
kieszközölhette. Kádár Jánost kétszer is meglátogatta. Albert Gore Sr.
hasznos politikai segítséget nyújtott Hammernak, amikor Edgar Hoover
hazaárulás vádjával törvény elé akarta vinni. Albert Gore Sr. szenátor
korában is baráti kapcsolatban állt Hammerral, akivel 1950-ben társas
üzleti viszonyba került, majd az Occidental Petroleum-nál, Hammer
vállalatánál vezetô pozíciót kapott. Noha az ilyen vörös háttér nem
sokat jelent az amerikai választóknak, a politika iránt fogékony
szemlélônek némi eligazítást jelent a családi háttér.
Egyébként nem különleges az eset, csak éppen ritkán kerül
nyilvánosságra. Az a nagy történelmi fordulat, ami létrejött a cári
Oroszországban 1917-ben nagy befektetést igényelt. A pénz onnan jött,
ahol bôven van. A tôke természete az, hogy nyomul akadályok ellenében.
Nem szeret olyan államot, amely akadályozza, ezért ômaga szervezi meg
az államot, de annak úgy kell működnie, mintha a nép állama lenne. Az
amerikai kormányzat kétlaki életet él már közel száz éve. Ebbe a
kétlakiságba illik bele a Hammerok csodálatos karrierje, de ez
termelte a Rosenberg házaspár tragédiáját is. Halálukkal megváltották
az állam ártatlanságát.
A választási hadjárat nemcsak a jelölteknek kerül pénzébe, az benne a
legkevesebb. Üzleti vállalkozásoknak a választási kampányba
adományozott pénze nem önzetlen jótékonykodás, hiszen az üzletek
államában az állam is üzleti vállalkozás. Ez így természetes. A
híradásokból tudjuk, hogy a kampány több mint háromezermillió dollárt
emésztett fel, nyolcszázmillióval többet, mint a négy évvel ezelôtti.
Ebből 236 milliót kaptak a választásban induló pártok a
költségvetésből. A pártok és jelöltek rekordösszegeket áldoztak
televíziós hirdetésekre. Ennek nagy része úgynevezett “puha pénz",
amely nagyvállalatoktól származik. A milliókat nem közvetlenül a
jelölteknek, hanem egy-egy kampánytéma népszerűsítésére alakult
“akcióbizottságoknak" adják. Így például Busht támogatták a nagy
gyógyszergyárak, amelyek nem akarják, hogy az állam beavatkozzék a
gyógyszerárak alakulásába, vagy a Microsoft, amely ellen a
Clinton-kormány trösztellenes eljárást indított. A demokrata kasszát
elsősorban a szakszervezetek és nagy jogi cégek adományai növelték, de
így is messze elmaradtak a Bush-pénztártól. Ez volt minden idők
legdrágább amerikai választása: egy leadott szavazat átlagban 30
“kampány-dollárba" került.
Példamutató
az amerikai rendszerben az, hogy az elnököt közvetlenül a nép
választja meg. Külön különlegesség, hogy az elnöknek ‹ papíron
legalábbis ‹ megközelítôen diktátori hatalma van. Ha ezt a hatalmat az
amerikai elnökök szabadon gyakorolhatnák, akkor tanúi lennénk az
amerikai politika gyakori megváltozásának, hiszen ha tehetné, minden
új elnök megtenné, hogy saját elgondolása szerint gyakorolná
törvényadta hatalmát. Ilyen persze ma már nem képzelhetô el, akár egy
kis országban sem, nemhogy egy olyan világhatalom esetében, amely
immár változatlanul erôsödô folyamatban irányítja nemcsak a maga
dolgait, hanem a Világét is. Kell legyen, és van is egy szervezet,
amely folyamatosan és következetesen működik egy megadott pályán,
amely független bármiféle demokratikus választástól, amely az
állandóságot biztosítja. Még így is megeshet, hogy egyik-másik elnök
komolyan veszi alkotmányadta hatáskörét és szembeszáll az apparátus
menetrendjével. Az ilyen hamar bajba kerül (Kennedy, Nixon) még
Clinton is megkapta a figyelmeztetést, ki tudja mit merészelt
másképpen elképzelni.
A Demokrata Pártban soha nem voltak kritikus irányzatok. A
Szovjetunióval szembeni politikai irányváltást jelentô klímaváltozás
Reagan idejében jött létre. Valószínűbb, hogy a kész forgatókönyvhöz
választották ki a megfelelô szereplôt, mintsem hogy ô adott volna
ilyen horderejű új irányt a világhatalom diplomáciájának. Éppen csak
stílszerű volt, hogy ne a szovjet iránt mindig engedékeny
demokratapártiak közül jött elnök tegyen meg egy olyan lépést, ami sok
republikánust megnyugtatott. Igazi színészi szerep volt.
Ma már nincsenek olyan ellentétes nézetek a két párt prófétái és hívei
között, mint korábban oly sokáig, és néha heves szenvedélyeket keltve.
(Joseph McCarthy szenátor egyszer meg akarta tisztítani a
kormányhivatalokat a kommunistáktól ‹ belebukott). Szovjetunió nincs
többé, és a kommunistákkal való szimpatizálás ‹ tárgytalanná válva ‹
nem kelt többé izgalmakat. Az amerikai polgárnak nincs különösebb
kifogása az ellen, hogy kormánya a világ minden dolgával foglalkozik,
külügyminisztere mindenbe beleüti az orrát. Azt se nagyon bánják, ha
háború nélkül összebombáznak egy-egy országot, ha az megérdemli az
efajta büntetést, de nem szereti, ha katonái plasztikzsákban térnek
haza.
Most nemcsak elnököt választott az amerikai nép, hanem újraválasztotta
a teljes képviselőházat, a szenátorok egyharmadát, a kormányzók, helyi
törvényhozók egy részét, a tankerületi iskolaszékeket, helyi bírók,
ügyészek és más választott tisztviselők jelentős részét is. 435
képviselőt, 34 szenátort, 11 kormányzót választottak. Negyvenkét
államban tettek fel eldöntendő népszavazási kérdéseket. Alaszkában a
marihuána legalizálása, Alabamában a feketék és fehérek közötti
házasságot tiltó alkotmányszakasz törlése volt a tét. Az amerikaiak
többsége számára ezek a helyi döntések a fontosak, de a nagy szúnjáték
mindigis az elnökválasztás. Különösen a mostani, amikor a választási
eredmény napokon át nem tud megszületni. Florida állam egyike volt az
utolsóknak, ahol eredményt hirdettek, de mert a szavazatok száma túl
közel volt egymáshoz, a floridai választási törvény értelmében
elrendelték a szavazatok újraszámlálását. Ennek eredményeként Bush
vezetett 225 szavazattal. A Gore-csapat számos kifogást emelt, melyek
miatt ezt az erdményt nem lehetett véglegesnek tekinteni. De ettôl
függetlenül is meg kell várni a 2300 még érkezendô, a külföldön
tartózkodó floridaiak szavazólapjait. Ez akár nyolc nappal
hosszabbíthatja az eljárást. De nemcsak floridaiak tartózkodnak
külföldön, ugyanúgy figyelembe kell venni az összes külföldön
tartózkodókat összesen 585 ezer szavazólapot várnak az amerikai
hatóságok. Nem is csak Floridában tapasztaltak választási
szabálytalanságokat, ilyenkor elôjöhetnek más körzetek is valamilyen
óvással, demég az sem kizárható, hogy néhány körzetben új szavazást
rendelnek el.
Jogvita
keletkezett azon 19 ezer floridai szavazólap miatt amelyeket
érvénytelennek minősítettek, mert ennyi szavazó két jelölt neve
mellett lyukasztott. (A gépi számozás érdekében nem ceruzajelet
kellett tenni a kívánt név mellé, hanem a vele egy sorban elhelyezett
lyuknyomatot kellett átütni. Sok félreértést okozott, hogy a lyuksor a
szavazólap közepén futott függôlegesen, a jelöltek nevét pedig jobb és
baloldalon is felsorolták egy nyíllal jelölve egyszer jobbra, egyszer
balra. Ez a módszer a hatmillió floridai választók közt 19 ezernek
érthetetlen lehetett, viszont a demokrácia szabálya szerint az ô
szavazatukra is szükség van. Gore tábora magáénak érzi a nehéz
felfogásúakat, ezen az alapon a választókörzet demokratái máris
keresetet nyújtottak be a voksolás megismétlése érdekében.
Egy helyen számítógéphiba merült fel, többezer szavazat átugrott a
parányi Libertáriánus Párt oldalaira. Tiltakozást jelentettek be a
színesbőrűek különböző szervezetei is az általuk tapasztalt
szabálytalanságok miatt. Más alkalommal is elôfordultak ilyen hibák és
szabálytalanságok, de mennyiségi arányukkal mellôzhetôk voltak. Most
viszont, amikor a floridai újraszámlálás mindössze 229 többletet mutat
Bush számára, érthetô, hogy a demokraták mindent beleadnak egy
újraszavazás esélyébe.
Mindent összevetve, csak egy elnökre van szüksége az Egyesült
Államoknak, és a kettô közül egyik elnök lesz elôbb vagy utóbb.
Csapó Endre (Ausztrália)
a HUNSOR Ausztráliai tudósítója, a Magyar Élet főszerkesztője
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Csapó Endre korábbi cikkei:
• Pozsonyban is szakad a cérna
• Veszélyes lakoma Bukarestben
• MVSZ rendkívüli küldöttgyűlés lesz dec. 1-én
• A választások elôszele
• Ünneplések nyomában
• Középeurópa-politika kellene
• Fogy a magyar! kit érdekel?
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
| |||||||||