| |
|
|
Ôrvidék magyarsága
Ausztria legkeletibb és egyben legújabb tartományának az ottani
magyarok által használt neve Ôrvidék — nem tévesztendô össze az ennek részét
alkotó Felsô-Ôrség nevű vidékkel —, és nem Burgenland.
Az elsô világháború végén ezt a dunántúli, nyugat-magyarországi területet az osztrákok eleinte
Vierburgenlandnak ’négy megye tartomány’ nevezték a négy nyugat-magyarországi megye — Pozsony, Moson, Sopron, Vas alapján —, beleértve négy ottani város német nevét — Pressburg, Wieselburg,
Ödenburg, Eisenburg — is. Miután azonban a cseh csapatok 1919 januárjában
megszállták Pozsonyt, a kezdeti név Dreiburgenlandra ’három megye tartomány’
változott.
1921-tôl, amikor Ausztriához csatolták, egyszerűen Burgenlandnak
nevezték. Ha figyelembe vesszük, hogy ezen a 166 km hosszú területen,
Magyarország nyugati végvár vidékén, valóságos várlánc állt egykor — Fraknó, Kabold,
Lánzsér, Léka, Borostyánkô, Szalónak, Németújvár stb. —, a hivatalból kitalált német nevet akár helytállónak is mondhatjuk.
A Mátyás király és IV. Habsburg Frigyes közti háború idején elpusztult
lakosság pótlására e végvidék földbirtokosai által alkalmazott
újratelepítésnek „köszönhetôen" Ôrvidék mai területén a magyarság már a
XV. század végén kisebbségbe került. A németek által lakott terület
határvonala lényegében az idô tájt alakult ki. A magyarlakta vidékek — Fertôzug,
Kismarton környéke, Felsôpulya és környéke, a Pinka völgye, Németújvár — kivételével, Ôrvidék lényegében német nyelvű lett. A Felsôôr környéki legnagyobb magyar népcsoportot a Pinka völgyi magyarság folyosója
kötötte össze a Nyugat-Dunántúl magyarságával.
Az 1529., 1532., 1664. és 1683. évi török hadjáratok, valamint a
magyarországi háborúskodások következtében a hadak által járt utak
mentén, a folyóvölgyekben és a medencékben lakó magyarság, Felsôôr és Felsôpulya
környékének kivételével, majdnem teljesen elpusztult. E két vidéken
való megmaradásukat a nemesi jogok biztosították. Ez megakadályozta az
idegeneknek a nemesi birtokokon levô falvakba való letelepedését, közös
földjük vagy tulajdonuk megszüntetését.
A horvát menekülteknek az elnéptelenedett falvakba való tervszerű
letelepítése 1533-ban, Kôszeg ostroma után kezdôdött, és elsôsorban a
vörösvári, a szalónaki, a rohonci és a kismartoni birtokon másfél
századig tartott. A horvátok azonban nem csupán a néptelen falvakba telepedtek
be, hanem a lakatlan erdôvidéken új településeket is létesítettek, mint pl.
Újhegy, Ôridobra, Pónic, Horváthásos, Lipóc, Borosd.
A török hadjáratok és a II. Rákóczi Ferenc által vezetett kuruc
szabadságharc után, a XVIII. század elsô felében, az elpusztult
területekre, elsôsorban Moson megyében, szinte kizárólag németeket telepítettek. A
földbirtokosok egyes helyeken, mint pl. Felsôpulyán 1747-ben,
magyarokat is letelepítettek. Az 1773. évi népszámlálás idején a mai Ôrvidék, a
kisebb-nagyobb horvát szigetek kivételével, elnémetesített terület
volt, és csupán tíz településen lakott magyar többség. A XVIII. század második
felében a gabonatermesztés föllendülésének, Moson vármegye kedvezô
földrajzi fekvésének, a szállítást megkönnyítô Duna és a bécsi piac közelségének
köszönhetôen, az ottani nemesi birtokok — elsôsorban a Fertôzugban
levôk — jelentôs mértékben szarvasmarha-tenyésztésre, gabona- és
cukorrépa-termesztésre szakosodtak. E birtokok lakosait a kapuvár
környéki birtokok lakosai és Csallóköz kisparasztjai között toborozták. A
magyarok által lakott birtokok számának növekedése — 1784-ben 7, 1869-ben 14,
1930-ban 38 — lényegében a Fertô és a mosoni Duna közti vidéket tarka
népességű területté változtatták. Ugyanakkor a nemesi jogok 1848-ban
való eltörlése nehéz helyzetbe hozta a középkori határvédôknek —
Felsô-Ôrség, Felsôpulya — az Ôrvidék középsô és déli vidékén élô leszármazottait. A
közös földtulajdonjog megerôsítette és megôrizte a magyar azonosságtudatot.
Eltörlése lehetôvé tette a németek letelepedését a magyarlakta településeken. A németek a környezô falvakból jöttek ezekbe a közlekedési és piacközpontokba, mint amilyen Felsôôr és Felsôpulya. Több vegyes
lakosságú faluban ez a letelepedés fölgyorsította a magyarok beolvadását.
Vasjobbágyiban például a magyarság 1828. évi 57%-os aránya 1880-ban 16%-ra,
1920-ban 8%-ra csökkent.
Az 1867. évi osztrák–magyar kiegyezés fékezte az elnémetesedést. 1880-ban tartották az elsô, az anyanyelvet feltüntetô népszámlálást. Ekkor az ôrvidékiek mai területének 266 000 lakosából 209 000 (78,8%) német, 11 160 (4,2%) magyar, 42 789 (16,1%) horvát volt. A magyar állam megerôsödésének tulajdoníthatóan német ki- és magyar bevándorlás kezdôdött. Ezzel egyidejűleg a nem magyarok elmagyarosodásának is köszönhetôen 1880 és 1910 között a magyarok aránya 4,2%-ról 9%-ra nôtt, a németeké 78,8%-ról 74,4%-ra csökkent. Faluhelyt az etnikai arányok száz év alatt, 1910-ig bezárólag, nem sokat változtak. Kivéve a Németújvár környéki horvátok lassú elnémetesedését és néhány Moson vármegyei birtok megjelenését. A magyar–német népességhatár ez idô alatt változatlan maradt.
A mai helyzethez hasonlóan, az ausztriai magyarok túlnyomó többsége annak idején sem Ôrvidéken, hanem a Lajtán túli területen, fôleg Bécsben élt. A császári székhely vonzotta a magyar nemeseket — akik magukkal vitték részben vagy egészében magyar személyzetüket is —, a kedvezô piac pedig több ezer magyar kézművest csábított Bécsbe. Az ott élô magyarok száma az 1840. évi tizenötezerrôl 1890-ig harmincezerre, 1910-ig negyvenötezerre nôtt. Az osztrák fôváros és környéke hasonló hatást gyakorolt a különbözô nemzetiségű magyar állampolgárokra is, számuk 1910-ben elérte a 232 000-et.
Az Ausztria és Magyarország által elvesztett elsô világháború után a Saint-Germaine-an-Laye-i béketárgyalásokon 1919. szeptember 10-én Magyarország nyugati, többségében németlakta területét Ausztriához csatolták. Az erélyes magyar tiltakozás nyomán azonban a Sopronban és a Pinka-völgyben tartott népszavazás Magyarország számára kedvezô eredménye alapján „csupán" Ôrvidék jelenlegi területe jutott osztrák kézre. A hatalomváltozás következtében a XVI. század óta nyelvszigetekben élô ottani magyarság államalkotó nemzetbôl nemzeti kisebbség lett. Bár az új országhatár nem akadályozta az azelôtti kialakult gazdasági, társadalmi és művelôdési kapcsolatokat, az a társadalmi réteg, amelyik elôl a határ elzárta a magyar államot és nemzetet, és amelyik nem bennszülött ôrvidéki volt — a köztisztviselôk, a hadsereg személyzete, a vasutasok, a tanszemélyzet, a munkások stb. —, nagy számban a mai Magyarország területére telepedett át. Emiatt Ôrvidék magyar anyanyelvű lakosainak száma mintegy tízezerrel, kb. 39%-kal kevesebb lett. Ez az elvándorlás különösen a szétszórtan élô magyarságot érintette érzékenyen. Ez idô alatt például az Ôrség falvaiban élôk száma alig néhány százzal apadt. Az iparban és a mezôgazdaságban dolgozók, az ôrvidéki magyarság legalsó társadalmi rétegének létszáma a kivándorlás következtében jelentôsen csökkent. Ez a folyamat az 1920-as években, a mezôgazdaság gépesítése és a jól fizetô, elsôsorban bécsi ipar miatt, tovább tartott.
A monarchia felbomlása után a magyar politikai menekültek nem ellensúlyozták az Ausztriában és a Bécsben élô magyarság számának a hazatéréssel és a kivándorlással történô gyors apadást. Így pl. a Bécsben 1910-ben élô 45 000 magyarból 1923-ban
10 922, 1934-ben 4844 maradt. A kivándorlás és a statisztikai mesterkedések — például a túlnyomó részben magyar anyanyelvű 6500 cigány bevallása ellenére más nyelvi csoportba való besorolása — következtében az ôrvidéki magyarok száma az 1934. évi népszámlálás adatai szerint a fél századdal korábbi szintre, 10 442-re apadt. Ekkor a német ajkú fôleg köztisztviselôk, kereskedôk és kézművesek betelepedése következtében megszűnt a legjelentôsebb magyar település, Felsôôr — 1938-ban várossá nyilvánították — túlnyomó magyar többsége.
Ausztria 1938. március 12–13-i, náci Németország általi bekebelezése után Ôrvidék magyarságának helyzete gyökeresen megváltozott. A náci közigazgatás felszámolta Ôrvidéket, és területét Stájerország és Alsó-Duna birodalmi tartományba sorolta. Ezzel egyidejűleg bezárták a magyar egyházi iskolákat, a náci propaganda és rendôrség a magyar nyelv használatát a családi körre korlátozta. A magyarság addigi erôs öntudata, beleértve a jelentôs gazdasági hatalommal rendelkezô földbirtokos nemességet is, valósággal elsorvadt. Most ôk is érezni kezdték a kisebbségi sors hátrányait. Jelentôs változás következett be a fiatalok gondolkodásmódjában, akik elsôsorban az iskola és a hadsereg egyre erôsödô náci légkörében szégyenletesnek kezdték érezni magyarságukat.
A második világháború után, annak ellenére, hogy Ôrvidék szovjet megszállás alá került, a határt és annak átkelési pontjait a Rákosi-féle kommunista rendszer lezárta. Ily módon Ôrvidék lakosságának, köztük magyarságának a hagyományos központokkal — például Sopronnal, Szombathellyel — való természetes gazdasági, társadalmi, emberi kapcsolata teljesen megszakadt. A gazdasági csapás mellett a nemzeti tudatot érintô súlyos lelki sebet okozott az, hogy a vasfüggöny és a magyarországi kommunista rendszer lehetetlenné tette a közeli magyar oktatási intézményekkel azelôtt létezô kapcsolatot. A magyarországi hatalomváltozás ráadásul kínos helyzetbe hozta az ôrvidéki magyarokat, mert magyar és kommunista rokonértelmű szó lett az osztrák közvéleményben. Másrészt az anyaország, amelyik gazdasági fejlôdését tekintve Ausztria mögé került, csak egy művelôdési otthon meg a kommunizmus jelképévé vált. Ezek után érthetô, hogy azok száma, akik az 1951. évi népszámlálás idején magyarnak vallották magukat — 5251 —, az 1934. évi népszámláláshoz viszonyítva — 10 442 —, a felére csökkent. Hasonló visszaesés következett be az osztrák állampolgár bécsi magyarok számában is — 1934-ben 1042, 1951-ben 384 —, akik egyszerűen eltitkolták magyarságukat.
Az 1955. évi nemzetközi egyezmény és a szovjet csapatok ezt követô ausztriai kivonulása után bekövetkezô gazdasági föllendülés és iparosítás során megélénkült Ausztria lakosságának, s ezzel együtt az ôrvidéki magyarságnak a mozgékonysága. E társadalmi változás során felbomlottak a századok során kialakult hagyományos falusi, nemzetiségi közösségek. A mezôgazdasági tevékenységüket részben vagy teljesen feladó, naponta vagy hetente az ipari központokba ingázó magyarok német nyelvkörnyezetbe kerültek. Szülôhelyük elhagyása a német nyelv fokozott használatára kényszerítette ôket, s a fiatalok apránként nyelvet és műveltséget váltottak. A magyar nyelv elhagyása a magyarországi kommunista rendszer iránti általános utálatnak és annak is köszönhetô volt, hogy így akarták elkerülni a lehetséges hátrányos megkülönböztetést. A magyar nyelvre immár nem volt szükség a gazdasági életben, az iskolában, a munkahelyen, s a vegyes házasságban sem. A magyarok és a németek közti házasságok felgyorsították a magyarság beolvadását. Alsóôrött, a legnagyobb ôrvidéki magyar faluban a vegyes házasságok aránya az 1949 és 1958 közötti 19%-ról 1969 és 1988 között 60,6%-ra nôtt. A vegyes házasságok arányát a kisebbségi települések kedvezô gazdasági, munkavállalási lehetôségei és földrajzi helyzete befolyásolta. A legtöbb német betelepülô két körzeti központba, Felsôôrre és Felsôpulyára érkezett, amelyekben a XX. század elején a magyarság még többségben volt. Emiatt a két helységben a vegyes házasságban élô magyarok aránya 30–38% lett. Egy 1964-ben a családneveket, a lakóhelyt, az eredetet és a felekezethez való tartozást elemzô felmérés 7600 fôre becsülte az ôrvidéki magyarság számát. Miközben az 1961. évi népszámlálás szerint Ôrvidéken 5642 magyar élt.
Az 1956-os forradalom vérbefojtása után Ausztriába érkezô 181 000 menekült statisztikailag alig kimutatható mértékben növelte az ottani magyarok számát — 162 000-en nyugatra távoztak, 7772-en visszatértek Magyarországra —, 1951-ben 5251-en, 1961-ben 5642-en voltak. 1971-ben a népszámlálás ugyan még 5673 magyar nemzetiségű személyt mutatott ki, a beolvadás, a kedvezôtlen népesedési folyamat — elöregedés, az emiatt növekvô elhalálozás —, a növekedô kivándorlás következtében az ôrvidéki magyarság száma 1981-ig 4147-re apadt.
Az ôrvidékit a bécsi helyzettel egybevetve kiderül, hogy ez idô alatt az állandó bevándorlással pótlódó, osztrák állampolgárságú bécsi magyarok száma az 1951. évi 384-rôl 1971-ben 6099-re, 1981-ben 5683-ra növekedett. Az 1981 és 1991 között Magyarországon bekövetkezett politikai változások kedvezôen befolyásolták, vagyis növelték az Ausztriában élô magyarok öntudatát és a magyar nyelv hasznosságát. Ugyanakkor a vasfüggöny leomlása után az Ausztriában letelepedô magyarok — köztük számtalan erdélyi magyar — számának növekedésével az osztrák állampolgár magyarok 63,1%-kal 19 638 fôre, a nem állampolgárok 26,7%-kal 13 821 fôre gyarapodtak. A Bécsben letelepedett nem osztrák állampolgárok száma megkétszerezôdött, a Bécs környékiek és az alsó-ausztriaiak száma 7,4-szeresére nôtt. A bennszülött ôrvidéki magyarok száma, elsôsorban Felsôôrött és Ôriszigeten 23,5%-kal, az osztrák vagy más állampolgár magyarok száma 63,1%-kal nôtt.
Az 1991. évi népszámlálás idején a magukat anyanyelvük alapján magyarnak vallók száma 33 459 volt. 58,7%-uk osztrák állampolgár. Ennek csupán 20,2%-a, 6763 személy bennszülött ôrvidéki. Egyes feltételezések szerint azonban számuk tízezerre tehetô. Az ausztriai magyarság túlnyomó többsége a Lajtán túl és Ôrvidéken egyaránt szétszórtan él. 36,7%-uk kis nyelvi szigetet alkotva három felsô-ôrségi településen, Felsôôrött, Alsóôrött és Ôriszigeten él. Felsôôr 1592, Alsóôr 669, Felsôpulya 631, Kismarton 257, Ôrisziget 223 és Boldogasszony 215 fôvel a legnépesebb ôrvidéki magyar közösség.
Bár az 1976. július 7-én kelt ún. népcsoporttörvény a magyarokra is kiterjed, az ôrvidéki kábeltévé-társaság a csökkenô nézettségre hivatkozva 1995-ben alaposan csökkentette a magyar nyelvű műsorokat közvetítô csatorna adásidejét. Ez érzékenyen érintette az ottani magyar közösséget, amelynek tájékozódása és nemzeti tudatának fenntartása szempontjából a magyar tévéadás jelentôs szerepet játszik.
Önálló magyar tanítási nyelvű középiskola 1920 óta nincs Ôrvidéken. A felsôlövôi gimnáziumban az 1981–1982-es tanévtôl magyar nyelvű tagozat, a felsôpulyai gimnáziumban az 1987–1988-as tanévtôl ún. pannon osztály létesült, amelyikben a magyar vagy a horvát nyelvet kötelezô tantárgyként oktatják. 1992-ben Felsôôrött kétnyelvű gimnázium létesült magyar és horvát tagozattal.
Az óvodák töbnyire német vagy vegyes nyelvűek. Az iskolán kívüli magyar oktatás az ún. népfôiskolák keretében történik. Az ausztriai tanító- és tanárképzô felsôoktatási intézményeknek nincs magyar tagozata.
Asztalos Lajos
Szabadság, Erdély
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
| |||||||||