A schengeni egyezmény kapcsán
írta Bartal Klári
Alakul az új Európa, vagy ahogy hivatalosan nevezik: az EU. Alakul és
terjeszkedik. Nem szerényen, nem módjával, de fölényesen és pöffeszkedőn.
Már eleve és előre kikötései vannak; mint alapítóknak, olyan jogokat
tartanak fenn maguknak, hogy a dolog nagyon úgy fest: az új jövevényeknek
csupán kötelességei lesznek majd. No és a könyörgés, hogy a kötelesség
igáját mielőbb magukra húzhassák. Az ember elgondolkodik: a félig lerázott
keleti bilincs után alig várjuk a nyugati béklyót! S milyen társadalom lesz
az, ahová annyira tartozni vágyunk? Netán amolyan orwelli, ahol "mindenki
egyenlő, de a disznók a legegyenlőbbek"? Ismert a népi bölcsesség, mely
szerint " csöbörből - vederbe".
Mert mit is ígér nekünk ez az unió ?
Először is: fizethetünk "tagsági díjat", ami jó esetben is csak milliókra
rúg majd. Bizonyára remekül állunk, ha ezt megengedhetjük magunknak. Hogy
aztán ez és a másoktól származó rengeteg pénz kinek a zsebébe vándorol -
ahhoz nincs közünk. Rebesgetnek ugyan csalásokról, kenőpénzről, számlákkal
nem igazolható vásárlásokról ( a televíziós állomások tényeket, adatokat is
közölnek), de kinek van joga a vezető politikusok elszámoltatásához?
(Szomorú tény, hogy ezt a szemléletet a törvényfölöttiségre, lelkesen vette
már át nem egy kormány.) Ha nagyon illatozik a dolog, legfeljebb ki-, vagy
felcserélik a vezetőket. "Mindenki lépik egyet." Ismerős történet, nem?
Aztán "csend honol a tájon". Esetleg azon az áron, hogy nem egészen önként
és nem is dalolva távozik az, aki rájött valamire és szellőztetni is merte
az ügyet. Sokat változott a világ. Apáink idejében még "sikk" volt Sik
Sándort hallgatni az egyetemen - ha a magyar irodalom nem is tartozott a
kötelező tárgyak közé a fakultáson. Mert valami pluszt adott, ami mások
előadásából hiányzott. Mi is boldogok voltunk, ha egy neves művészt
hallgathattunk, láthattunk, ha olyan emberek méltattak bennünket
barátságukra, akikre felnéztünk valamilyen emberi nagyságuk miatt. És itt a
lényeg: felnézni valakire, aki nálunk jobb, nemesebb, magasabb erkölcsi
nívóval rendelkező. Az ilyen emberek közé tartozni valóban "sikk". Pár éve
még sokan hittük, hogy az EU is ilyen csoport. S ahogy azt Habsburg Ottó
megfogalmazta annak idején : " az európai házhoz való tartozás" fontos
dolog. A sok anyagi visszaélés, az állatok szadista gyötrése feletti elnézés
után jó lenne újra hallani az ő véleményét is. Magunkban pedig számvetést
tartani önnön lelkiismeretünkkel: miért kapaszkodunk olyanokba, akik nálunk
könyörtelenebbek, gyarlóbbak, gátlástalanabbak és hatalmaskodóbbak ? Akik
aztán erőnek erejével rá akarják kényszeríteni a saját maguk által kitalált
törvényeket a hozzájuk csapódókra . Nem találunk magunknál nemesebb
társaságot s félünk, ily' módon újfent egyedül maradunk Európában? Szt.
István királyunk az általa még jónak talált nyugati erkölcsöket állította
elénk példaként. Azt azonban soha nem állította, hogy a rossz példát nem
követve válunk maradivá, fejlődésképtelenné, netán halálraítéltté. Vagy mára
ez utóbbit vonja maga után az esetleges erkölcsi fölény?
Aztán munkaalkalmat is ad ez az új szövetség. Igaz, úgy hírlik, a "nagyok"
ezt egy kissé elnapolták. Úgy 7 évre, legalább. Addig ugyanis, mint új
tagoknak, nincs hozzá jogunk az új, megnövekedett határokon belül bárhol.
No, de mi ez a 7 esztendő egy nemzet életében? Az unokáink talán már
profitálhatnak is mindebből. S ha nem, hát arról mi már nem szerzünk
tudomást. Ígérgetni tehát nyugodtan lehet...
Harmadszor: a liga reményt ad, hogy a nemzetiségek végre fellélegezhetnek,
hiszen sorsuk megoldása az unióba kerülés egyik kritériuma. Bizony, ad
reményt. Amíg el nem kezdesz gondolkodni. Megoldották-e ilyesfajta
gondjaikat az alapítók, saját hazájukon belül? Mi is a helyzet a nagy
Britanniában az írekkel? Miért kell Spanyolországban a baszkoknak felhívniok
magukra a világ figyelmét? S vajjon Belgium mikorra oldja meg a két,
egymásra évszázadok óta fenekedő nemzet problémáit? Nos, itt van elhantolva
az eb. Mert, ha az első két, az EU-tól kapott "ajándék" keserű, de valahogy
lenyelhető pirula is lenne - ez a harmadik aztán megakadna a torkunkon. A
miénken, magyarokén, akiknek országhatára a saját fajtájuk által lakott
területekkel van békerítve. Bizony, bizony és igazán őszintén: de bé vagyunk
kerítve! S már kapunk is némi pénzmagot, hogy a kerítés fel is magosodjék,
akár csak Déva vára, de ezt most így hívják: Schengen. Miniszterelnökünk,
igaz magyar lévén, tiltakozik ellene, hogy idegen állampogárrá degradálódott
testvéreink ellen is működjék ez a zár. Jogászok és kevésbbé szakképzett, de
hazafiúi lelkesedéssel eltöltött emberek ezrei dolgoznak tehát a megoldáson,
a státusztörvényen.
Már alakulna is minden szépen s fellélegezvén, előre iszunk a medve bőrére.
Ekkor jön a pofon. Villámgyorsan és hátulról mellbe, amúgy
közép-keleteurópai módon : ha nekünk rossz, hát másnak se lehessen jobb!
Ukrajna az első a tiltakozásban. A magyaroktól kapott anyagi segítséget
köszöni ( el is várja), hiszen a Tisza egy része "közös" s így - mint
mondotta- a probléma is az. Azt azonban kikéri magának, hogy néhány ezer
állampolgára kedvezőbb elbírálásban részesüljön a többinél. Ukrajna, akivel
de sürgős is volt annak idején az alpszaerződést megkötni. Ukrajna, aki
maga is szenvedő alanya volt a szovjet rendszernek. Amelynek magyarajkú
diákjai (hungarológiai tanszék híjján) kénytelenek voltak a szomszéd balti
államok egyetemein tanulni, hiszen Rákóczi fejedelem néhai birtokáról,
Munkácsról, Ungvárról száműzetett a magyar szó. S amely államnak egyik
falvában, közel Vereckéhez, a szovjet rendszerben eltünt, vagy megölt magyar
férfiak jelképes síremléke előtt a saját fülem hallatára jegyezte meg egy 90
év körüli, véletlen túlélő: "De ennél a rendszernél még az is jobb volt."
Elsírtam magam. És csak "sírok, mert" az jut az eszembe, milyen reakció
várható a többi, környező államtól. Akiknek, ugye, mindíg a nagy keleti társ
volt a példaadó.
A jó szándék tehát eleve bukásra ítéltetett, szegény magyarság, Te pedig
pusztulásra. Svájcban élő unokaöcsém a kereskedelmi gimnáziumból szomorú
hírrel jött haza az elmult év tavaszán. "Nagypapa -- fordult a náluk
vendégeskedő unokabátyámhoz -- ma azt tanultuk történelemórán, hogy a
magyarság pár évtizeden belül teljesen el fog tünni, beolvad más népekbe.
Igaz ez?" Bizony, a legjobb úton haladunk e felé a keserves igazság felé.
Szaporulat ugyan van, de a népességnek nem a munkát leginkább kedvelő
rétegéből. A magukat magyarnak tartó és valló családok esetleg testvérkét is
kikövetelő egykéi pedig csak legfeljebb a szülőket pótolják majd. Nem
tartozom azok közé, akik ellenszenvvel viseltetnek valamely nép tagjai
iránt, csupán és kizárólag azért, mert azok nem magyarok. Mégis elfacsarodik
a szívem, ha azt kell látnom, hogy duzzasztják a magyar állampolgárok számát
a dagadó pénztárcájú vágottszemű, tömpeorrú bevándorlók. Őket, ugye, nem
kell ellenőrizni sem: emberi módon tudják-e magukat s családjukat
ltartani - és miből. S bizony, ők is eléggé szapora fajta. Hogy a külsőleg
nem annyira feltünően más vonású, de hasonlóan jómódú, máshonnan érkező
embereket ne is említsem... S e szívfájdalom közepette Csurka István
kimondja az egyetlen megoldást : Akkor hát telepítsük át a
szórványmagyarságot, ahonnan és amíg még lehet! Igen, mentsük meg őket a
kényszerü asszimilálódástól, amíg még léteznek, amíg el nem tapossa öket is
a történelem könyörtelen harci szekere. Julianus barát egyszer már
megkísérelte a keleten rekedt magyarság megmentését. Sajnos, későn. A "sárga
vihar" előbb lezúdult, mint hogy tervét végrehajthatta volna. Pedig a magyar
királyságban nem akadt ellenzőkre. Lehet, hogy keleten nem értett vele
mindenki egyet - mindenesetre nem találni erre utalást. Nem úgy, mint most.
Az anyaországon belül is keservesen meg kell vívnunk a magunk harcát a meg
nem értéssel, a gáncsoskodással, a túlzott aggályoskodással, vagy az oktalan
féltékenykedéssel. De hogy azok nevében ellenkezzen valaki, vagy valamely
szervezet,akiknek érdekében a nemzet végre tudna , birna is tenni valamit?
Miféle átka ez a fajtánknak? Miért tiltakoztok Ti, az egyelőre még tömbben
élők, azok helyett, akik Nálatok is sanyarúbb helyzetben vannak? Akiknek ma
még a sorsán fordíthatnánk, de akiken (s ezt még nálunk is jobban tudjátok)
honap már az Isten sem segíthet.
Hogy is írta elkeseredett írótársunk, Raffai Zoltán, a Délvidékröl ?
" Sírok, mert... mit kap az anyától elszakadt magyar?" Nos, a labdát nem a Délvidék hajította vissza. Annak viszont, "aki odatette", "üzenem" (Wass Albert), hogy az elhangzottak után
én is sírva dúdolgatom a régi dalt: "Arad felől fú a szél..." De már kétlem,
hogy a nóta utolsó soraiban felzokogó remény ("Kossuth apánk, gyere már,
mentsd meg árva néped!") - valaha is őszinte igény volt. Inkább csak álom,
szomorú nosztalgia, amirôl köztudott, hogy meg nem valósulhat... És
2001-ben talán még Kossuth akarata is megtörne saját népe ellenállásán.
írta Bartal Klári
A HUNSOR online cikke
Norrköping, a HUNSOR székhelyének városa
2001. január.,16-án
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Bartal Klári korábbi írásai:
• Hídavatás
• A schengeni egyezmény kapcsán
• Csiksomlyói fohász
• Szánjatok meg!
• Ah, hol vagy magyarok...
• Nagyboldogasszony
• Július
• Jázminvirágzás
• Mamuka
• Phajak ferfiak panasza
• "Te meg én" - és a bánatunk
• Újévi köszöntő
• Mégegyszer okt. 23.-ról
• Tűznek születtem - válogatott versek(a HUNSOR online irodalmi bemutatója)
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
» Skandináviai Infotár
