HUNSOR~ HIVATALI VANDALIZMUS FÖLDVÁRON

Az alábbi cikkek a Háromszék c. Sepsiszentgyörgyön megjelenõ napilapból valók:

HIVATALI VANDALIZMUS FÖLDVÁRON

(Földvár, románul: Feldioara, Brassó/Brassó megye)

A kegyeletsértõ polgármester
Egy Cioacă Ioan névre hallgató barcaföldvári polgármester 2000. június 24-én egy Dieter nevű cégvezető BV-6052 rendszámú traktorával drótkötéllel megköttette és a szovjet katonahalottak sírkeretjének belső teréből tízméternyi távolságra húzatta azt a mintegy héttonnás sziklatömböt, amelyet a hídvégiek minden szükséges engedély birtokában aznap reggel helyeztek el egy vasazott betonalapra. A "nemes cselekedet” előtt valami modern vasvágó szerkentyűvel a szovjet hősök sírkertjének masszív fémkerítéséből is kivágtak egy akkora darabot, hogy Dieter úr traktora nyugodtan térülhessen-fordulhasson. Rögzítsük tehát: nem csak a földvári haláltábor megszámlálhatatlan magyar halottjának emlékét s vélük együtt az élő magyarságot gyalázták meg, hanem a szovjet, illetve orosz foglyok emlékét és azok hozzátartozóit is. 1942—1944 között a földvári haláltáborban szovjet foglyokat őriztek Hitler leghűbbnek hitt szövetségesei. Az Orosz Föderáció bukaresti nagykövetsége az Orosz Művelődési Minisztérium pénzén a huszonegy halottnak modern sírkertet állíttatott.

A történet az emberi elvetemültség rémregényébe kívánkozó borzalma, égbekiáltó bűncselekmény, amelyet dirigensként maga a polgármester vezényelt. Egy földvári szász közreműködésével, aki állítólag a választási kampányban egyik nagymestere volt a polgármester újraválasztásának. Szóval ez a traktoros ember a saját fajtája emlékét is megbecstelenítette, hiszen egyes túlélők visszaemlékezései szerint nem csak Szatmár környéki svábokat, hanem német katonákat is tömegesen kapartak a föld alá, jeltelen sírokba. Vérlázító krimibe kívánkozó történetet emlegettünk, melyet a 3. oldalon részletezünk.

1.) A múlt évben, több mint egyesztendős huzavona után a földvári polgármesteri hivatal is engedélyezte az emlékmu felállítását Brassó megye illetékes hatóságainak írásos egyetértése alapján.

2.) A múlt év nyarának derekán, amikor a földvári fogolytábor halottainak emlékművét fel kellett volna avatni, több száz hozzátartozó, érdeklődő és főpap, a börvelyi (Berveni, Szatmár/Satu Mare megye) küldöttség részvételével, a nevezett polgármester a héttonnás sziklatömb szállítását autójával végigkísérte Kovászna megyén, Hídvégen, tehát egy másik megye és település területén a járművet feltartóztatta, és nem engedte be Brassó megyébe. Így került az andezittömb a földvári bíró jogsértő közbelépésére a hídvégi paplak elé, s ott pihent ez év nyaráig.

3.) A hídvégi templomban 1999. július 17-én a földvári halottakra emlékező istentisztelet már véget ért, amikor átüzent és egy papírfecnit bejuttatott az Isten házába, hogy gépkocsival ne merészelje senki a tábor helyét megközelíteni, mert a rendőrség feltartóztatja. Erre a felháborodott tömeg gyalogosan vágott neki a másfél kilométeres útnak, és elhelyezték az emlékezés koszorúit a kunhalomszerű dombon. A megfélemlítés nem vált be, s természetesen egy fia rendőr sem tartózkodott a térségben.

4.) Az idén, június 24-én, szombaton kora reggel a hídvégiek átszállították a sziklatömböt a rendeltetési helyére, és ráhelyezték a kiöntött betonalapra. A következo munkafázisra a betonalap megszilárdulása után került volna sor. (Az alapzatba egy asztalszerű, nagy teherbírású fémvázat építettek be, hogy a szikla ne süllyedjen a betonba.) A talapzat négy oldalára négynyelvű, magyar, román, német és angol feliratot terveztek. A réztáblák a megfelelő szöveggel már el is készültek. (A szovjet katonákra a sírkertben orosz nyelven emlékeznek.)

5.) Ungvári Barna-András hídvégi református lelkész, az emlékműállítás lelke videoszalagra rögzítette a munkálatokat, és több tucat fényképet is készített. Miután az andezittömböt a helyére emelték és hazamentek, a hídvégi templomdombról azt vette észre, hogy a sírkert kőtömbje mellett valami fénylik. Az csak üveg vagy bádog lehet. Gyanút fogott, kocsiba ült, és a helyszínre hajtott. Ekképpen szemtanúja lehetett a barbár emlékműdúlásnak. A tett színhelyén fehér Dacia gépkocsijával megjelent a polgármester is. Ellenőrizte, hogy jó munkát végeztek-e nemes lelkű beosztottjai és barátai. A tiszteletes úr fényképezett. Mikor ezt a polgármester úr észrevette, ráordibált a mellette ülőre: "Tépd ki a kezéből a fényképezőgépet, semmisítsd meg a filmet!" A tiszteletes úr szerencséjére a két kocsi egymás mellett állt, volt ideje beugrani és elindítani az autót, s a nyitott kocsiablakon át hiába nyúlkált utána a bíró poroszlója, a pap s a film megmenekült, s a földvári polgármester örök dicsőségére bejárja majd a nagyvilágot, és sokakban megfogan majd a kérdés: mi különbség is van a hírhedt haláltábor egykori parancsnoka és őközötte? Ennek a kérdésnek a tisztázását nem magunkra hagyatottan vállaljuk. A hazai és nemzetközi közvélemény mellett hallatniuk kell szavukat a parlamenti képviselőknek, a parasztpártnak, amelynek a polgármester úr a tagja, a Brassó megyei prefektúrának és a megyei tanácsnak, az RMDSZ-nek, amelynek sírgyalázás, törvényszegés miatt pert kellene kezdeményeznie a földvári delikvensek ellen. És ha a polgármester úr visszaállíttatja a lerombolt sírkertet, az Orosz Föderáció követségének akkor is lehet szava, és állást kell foglalniuk azoknak a katonai intézményeknek is, amelyek a Románia és Magyarország közötti megállapodás értelmében ünnepélyesen vállalták, megállapodásban rögzítették a hadisír-gondozás feltételeit.

Bár véleményünk szerint az lenne a legegyszerűbb megoldás, ha Cioaca úr (?) barátjával visszahelyeztetné az andezittömböt oda, ahol volt, s bocsánatot kérne azoktól, akiktől kell. Ugyanis hiába akar egy új Hérosztratosz szerepében tetszelegni, neve csak egy vidéki nacionalista huligánként kopik ki a köztudatból, mert másoknak van legalább annyi eszük, hogy másokkal végeztessék el a piszkos munkát. Őnagysága pedig még a helyszínen is megjelent. Információink Ungvári Barna-András tiszteletes úrtól származnak.

Sylvester Lajos

FÖLDVÁRI EMLÉKMÛPUSZTÍTÁS

Meghalt és raboskodott...

"Az 1944—45 között a földvári fogolytáborban meghalt és raboskodott magyar honvédek emlékére” — ez a felirat kerül majd magyar, román, német és angol nyelven a földvári fogolytábor helyén kiemelkedő domb sírkertjének ez év június 24-én meggyalázott és a sírkertből kiráncigált emlékművére. A jelenlegi szoborpusztítás nem csak nemtelen cselekedet, hanem szimbolikus töltetű is. A második világháború végnapjaiban Erdély és Magyarország területén fogságba esett vagy összefogdosott férfiakat, köztük kiskorú fiatalokat is, a tömeges elpusztítás szándékával terelték a földvári elosztótáborba. Onnét, aki életben maradt, más lágerekbe irányították, a hírhedt Foksányba, Tighinába (Bender), ahol ismét tömegesen pusztultak el. A "maradék” nagy része a szovjet gulagok valamelyikén adta vissza lelkét teremtőjének, s csontjaik jeltelen sírokban porladnak, ha egyáltalán el is hantolták őket. (A vagonokat útközben nem nyitották fel, akik étlen-szomjan, tífuszban, vérhasban kimúltak, azokat kihajigálták útközben.)

A szándékos pusztítás, tömeggyilkosság ezzel nem ért véget. A sovén-nacionalista szenvedély a haláltábor felszámolása után az emlékek elhallgatását és eltüntetését választotta. A megfélemlített magyar lakosság, a hozzátartozók is csak hellyel-közzel, titokban mertek emlékezni. Változást és reményt az 1998-as év hozott, amikor az Orosz Művelodési Minisztérium sírkertet építtetett az itt elpusztult és a nyilvántartásokba bekerült szovjet katonák emlékére. Természetesnek tűnt, hogy a sokak szerint itt éhhalál miatt kimúlt, tífuszban és vérhasban elpusztult több ezer katonának emléket állítsanak. Daróczi Ferenc, egykori újságíró kollégánk, akinek két testvérbátyja nyugszik a földvári temetők valamelyikében, riportsorozatot közölt lapunkban. A Szatmári Friss Újság és Börvely polgármestere szintén szorgalmazták az emlékműállítást, s mindaddig, amíg reménytelen volt, hogy a haláltábor helyére emlékmű kerülhessen, a hídvégi templomkertbe helyeztek el kopjafákat. Vincze Gábor szegedi professzor tanulmányban foglalja össze (Erdély ősze, 1944) a magyar kisebbség ellen elkövetett atrocitásokat. Benkő Levente 1999-ben Fogolykönyv címen közli a túlélők egy részének visszaemlékezéseit, leveleit és dokumentumokat a poklok pokláról.

Az már szinte "természetes”, hogy a feltárt dokumentumok és a visszaemlékezések tömege mellett, különösen a múlt évi hídvégi és földvári megemlékezést követően, bizonyos román körök és lapok megpróbálták újra eltüntetni az emlékeket. Ungvári Barna hídvégi tiszteletes úr, aki az emlékünnepség és az emlékállítás prédikátorává és "húzó emberévé” vált, a legcinikusabb állítást is idézi: "Földváron nem volt fogolytábor. Nem szerepel a nyilvántartásokban. A hídvégiek felszántották a földváriak földjét. A Duna Televízió azért volt jelen az ünnepségen, mert etnikai összetűzésekre számítottak.”

A földvári polgármester emlékműdúlatása ehhez a becstelen eseménysorozathoz kapcsolódik. Vincze Gábor a Desrobirea címu lap 1944. szeptember 20-i számából (az Olteanu vezette “voluntárbandák” fosztogatása és észak-erdélyi gyilkosságainak periódusa ez) idézi: Erdélyi románok! Szabadságunkat tűzzel és vérrel szerezzük vissza. A magyar tömlöcöket szétzúzzuk, a falvakat és városokat megtisztítjuk a német—magyar hóhéroktól, a négyéves idegen megszállást kegyetlenül megbosszuljuk. A felhívást követően került sor legelőbb Szárazajtán, majd másutt a tömeges gyilkosságokra. Egy Bozdog nevu, Marosvásárhelyre kinevezett főispán jelentette ki: A magyarok által annyiszor bemocskolt erdélyi földön mától fogva csak egyetlen nemzetnek van létjogosultsága: a románnak. Ne legyen nyugta a román szívnek, és a román férfi ne engedje el a fegyverét mindaddig, amíg Erdélyt meg nem tisztítjuk ettől a nemzettől... (Idézi Vincze Gábor említett tanulmányában.)

Közismert okok miatt mára "finomult a kín”, de a Funar-féle és a földvári cselekedetek erről a tőről sarjadnak. Török Béláné Lőrinczi Ildikó, Lőrinczi Árpád hídvégi református lelkész lánya a marosvásárhelyi Népújságból olvasta a földvári riportsorozatot, és Régenből, ahol él, hátborzongató emlékeket és az emberi kockázatvállalás és helytállás csodálatos példáit elevenítette föl. "(...) Én annak a hídvégi ref. lelkésznek a lánya vagyok, aki nap mint nap temette a tábor halottait. Az akkori hídvégi asszonyok és szüleimnek az emléke kötelez, hogy leírjam, hogyan próbáltak az első pillanattól az utolsóig a szenvedéseken enyhíteni, a hozzátartozókon segíteni. (...) Gyökeresen megváltozott a helyzet 1944. augusztus 23. után. Az oroszok még azelott pár nappal eltűntek (a földvári hadifoglyokról van szó — S. L.), és néhány nap alatt megtelt a láger magyar hadifoglyokkal, pár nap múlva már észrevettük, hogy nemcsak hadifoglyok, hanem egész Észak-Erdély területéről elhurcolt emberekkel töltötték meg.

Édesapám azonnal felvette a kapcsolatot a láger parancsnokságával. (...) Nagyon rövid idő alatt a körülmények teljesen embertelenné váltak a lágerben, földbe vájt lyukakba összezsúfolódva fagyoskodtak, nagyon kevés és ehetetlen ételt kaptak, például dió nagyságú krumplit főztek meg vízben, de azt is csak félig és mosatlanul, sárosan; és csúfolódtak velük, amikor látták, hogy az éhhalál küszöbén lévő emberek azt is megeszik.

A hidegre forduló időjárás is kezdte szedni az áldozatait a hiányos ruházatú, legyengült foglyok közül. Eleinte csak másodnaponként volt temetés 10—20 halottal, aztán már mindennap növekedett a halottak száma, majd kitört köztük a kiütéses tífusz és a vérhasjárvány, akkor már napi 50 halott is volt. (...) Édesapám az első temetésekre vitt egy füzetet, és a halotthordozó foglyoktól megkérdezte a halottak nevét és a falu nevét, ahova valók voltak, és azonnal felírta. Pár hét után már rákiabáltak az őrök, hogy semmi beszélgetés és írás ne legyen. Attól kezdve az én feladatom volt minden délelőtt fehér lapokból akkora lapokat vágni, mint az énekeskönyv, és annak a lapjai közé szorosan beállítani őket. Édesapám éneklés közben közel húzódott a foglyokhoz, mintha az énekeskönyvből együtt énekelnének, s azok fülébe súgták a neveket, ő meg kis ceruzavégekkel írta, mintha csak a szöveget kísérné az ujjával.”

A továbbiakban részletezi, hogy kezdetben együtt temettek egy fiatal katolikus pappal, akit miséről hurcoltak el. Aztán őt is temetni kellett. A tizenöt-húsz fokos fagyban a halottakat épp csak a föld alá kaparták. Édesapja füzetet nyitott az elszállítottak nyilvántartására is. Mikor bevagonírozták őket, kiáltották a nevüket, és azt, hogy hová valósiak. Emiatt agyba-főbe verték őket. A sínek mellett a nagyobb fiúkkal két-három kilométert is gyalogoltak, hogy a papírfecnikre, rongyra vérükkel írt neveket begyűjtsék. “(...) A legborzalmasabbak a szökési kísérletek voltak. A lakásunk másfél kilométerre volt a lágertől, többször arra ébredtünk éjszaka, hogy gépfegyversorozatok hallatszanak, és halálordítások, sokszor hallottuk a kétségbeejtő kiáltásokat románul-magyarul: »ne lőjetek«, de a gépfegyverek mindig addig szóltak, amíg az utolsó jajszó is elhalt. Akiket ilyenkor lelőttek, valószínuleg el is földelték azonnal jeltelen sírokba, édesapám ezeket soha sem látta a halottak között.”

Ungvári Barna tiszteletes úr Lőrinczi Árpád hídvégi református lelkész örökébe lépve nemcsak emlékművet állíttat, emlékszobát rendeztet be és egy földvári emlékfüzet kiadását is tervezi — az Illyés Közalapítvány messzemenő támogatásával —, hanem tovább kutat a földvári halottak kiléte után, viaskodik a hatóságokkal, éjt és nappalt egybevonva szervez, keresi az igazát. Nem egyszerű pap ő, nem csak prédikátor, hanem cselekvő ember is. A hídvégi református parókián kérdezem: — Beszélt-e az emlékmurombolás után a polgármesterrel? — Mikor odaértem, akkor még az emlékmű állott. Látszik a fényképeken is. A kerítést már levágták, a drót a sziklára rá volt kötve, hogy húzassák le. Én a drótokat leoldottam az emlékműről, hogy fényképezzem le. Mérgelődtem, miért nincs egy mobiltelefonom, hogy hívjak ide mindenkit, akit lehet. Erre megjelent a polgármester úr autója, s annyiból állott a mi beszélgetésünk, hogy azt mondtam: "Jó napot! Már vártam, hogy jöjjön.” Erre egyet "imádkoztak” nekem, hogy mit keresek én ott. Amikor látta, hogy őt is fényképezni akarom, akkor kiáltotta a mellette ülőnek: "Prinde repede, prinde repede, ia aparatul si filmul!” (Kapd el gyorsan, kapd el gyorsan, vedd el a készüléket és a filmet!) Ungvári tiszteletes úr gyorsan lezárta a kocsiajtókat, és elmenekült. — Telefonáltam a tévéseknek. Tizennyolc perc alatt itt voltak. Videoszalagon csak az nincs meg, amikor húzatják le a sziklát. Minden egyebet rögzítettek. A sziklát, az orosz sírkert levágott részét, mindent. Az is megvan, amikor szedik szét a talapzatról a zsaluzást. — Az emlékműállításhoz minden engedélyük megvan? — Igen. A brassói tanács engedélye is. Ők a szakminisztérium képviselői. Kiegészítést kértek, s mikor ezt megtettem, akkor hivatalosan válaszoltak, hogy lehet folytatni az építkezési munkálatokat. A helyi tanács lényegtelen módosításokat kért a terven. A lépcsők ellen volt kifogásuk, egy tervezett elválasztó kerítést nem engedélyeztek, amely a szovjet hősök sírkertjétől különítette volna el a mi emlékművünket, és egy zöldövezet kialakítását kérték. A lényeges dolgokkal egyetértettek: a talapzattal, a szikla elhelyezésével, a talapzat márványozásával és a feliratozással is. — A brassói illetékeseket értesítette-e a történtekről? — Igen. Markó Gábor építész, a tanács alelnöke a helyszínen is volt szombat délután. Hétfőn tizenkettőkor Markó Béla elnök úr is tudni fog a dologról. Márton Árpád képviselő úr is. Vincze Gábor professzor járt a helyszínen. Rendőrséget nem hívtam, mert akkor perelni kell. Sírgyalázás, emlékgyalázás... De nekünk nincs pénzünk a perköltségekre. Az RMDSZ-nek és a brassói tanácsnak kellene lépnie. — A hídvégi emberek mit szólnak a történtekhez? — Megvannak döbbenve. De van, aki fél. A dél-erdélyi történetek még elevenen élnek a köztudatban. — A múlt évi június 17-i ünnepség után és az emlékműállítás közben kerültek-e elő a földvári halottakra vonatkozó új adatok? — A budapesti levéltártól kaptam egy hosszú névsort. Az ebben listázott halottak mind magyarországiak. Még nem volt, mikor egybevetnem az adatokat azokkal, amelyek a birtokomban vannak. Valószínű, pontos adatokhoz sohasem jutunk. Van, aki eltúlozza, öt-hatezer halottról is beszél. Van, aki német katonahalottakról is tud. Kérdeztem, hogy rendben, de hova temették ezt a rengeteg embert? A földbe — az volt a válasz.

Sylvester Lajos

MIKOR VIRRAD FÖLDVÁRON?

Cioaca polgármester csúsztat

Az Adevarul című lap június 28-i számában Ioan Cioaca földvári polgármester nyilatkozik az elpusztított földvári emlékművel kapcsolatosan. Az újságíró (V. S.) rögzíti, hogy a Brassó megyei Földváron konfliktus robbant ki Ioan Cioaca tanár-polgármester és a magyar eredetű (így!) hídvégi református pap között. Így, éjnek idején (kiemelés a cikkíróé) több magyar polgár egy emlékművet kívánt felállítani annak a 184 magyar katonának az emlékére, akik 1944. augusztus 23 után haltak meg a lágerben. Cioaca polgármester ledöntette az emlékművet, úgy vélvén, hogy ezt nem éjszaka kell felállítani, és mivel az emlékmű Földvár község területére került, engedélyt kellett volna kérni rá. (Az emlékműállítás a helyszínen reggel 6 óra 5 perckor kezdődött.)

Mielőtt továbblépnénk, állapítsunk meg két dolgot: mikor virrad Földváron? Az Ungvári Barna hídvégi lelkész nyilatkozatából és a helyszínen készített fotókról — több tíz áll a rendelkezésünkre — ugyanis világosan kiderül, hogy nem az éj leple alatt, hanem reggel korán láttak hozzá az emlékmű állításához. Másik megjegyzésünk: az emlékmű felállításához a szükséges engedélyekkel rendelkeztek. A csúsztatás, hogy finoman fogalmazzunk, egy olyan személy állításairól, aki nem mond igazat, teljesen nyilvánvaló.

A tények meghamisításának és a román olvasótábor orcátlan félrevezetésének a csúcsteljesítményei ezután következnek: "Mi több — nyilatkozza Ioan Cioaca polgármester —, a földvári lágerben szovjet, szerb, sváb, német és magyar katonák haltak meg, ezeknek az emlékére fel lehetne állítani egy többetnikumú és nem etnikai emlékművet.”

Ismét álljon meg a menet! Az Orosz Köztársaság Művelődési Minisztériuma és a bukaresti Orosz Nagykövetség 1998-ban az 1942—44 között a földvári, szovjet katonák számára “berendezett” fogolytáborban elhunyt huszonegy halott emlékére impozáns sírkertet létesített. Tudtunkkal nem is kértek semmiféle engedélyt a községi polgármesteri hivataltól, hanem központi jóváhagyással a katonahalottak jelképes sírhelyét nagyméretű márványlappal jelölték meg, és egy, a sírkert központjába elhelyezett márványlap tartalmazza az eseményre vonatkozó szövegeket. A monumentális sírkertet robusztus fémkerítéssel vették körbe. Cioaca polgármester, amint a tegnapi lapszámunkban közölt felvételről is látható, ebből vágatott ki egy darabot, hogy az "egyetnikumú” új emlékművet leromboltathassa és a helyszínről eltávolíttassa.

Tehát a szovjet katonahalottaknak külön sírkertjük van. Az 1942—44 közötti szovjet hadifoglyok táborát nem lehet egybecsúsztatni vagy egybemosni az 1944. augusztus 23-i román kilépés után a magyar hadifoglyok, összefogdosott civilek, a front átvonulása után lemaradt és hazatért személyek számára felállított haláltáborral. A kettő közötti különbséget nem csak a hatalmas létszámbéli különbségekkel, hanem a bánásmóddal is érzékeltetni tudjuk.

Lőrinczi Ildikó, az akkori hídvégi református lelkész lányának visszaemlékezését idézzük (szemtanú, az eseményeket átélte): "Földváron a háború első éveitől fogolytábor működött orosz hadifoglyokkal, de azok sokkal kevesebben voltak, és semmiképpen sem részesültek olyan bánásmódban, mint a későbbiekben a magyar foglyok. Ők szinte szabadon járkáltak, és megengedték nekik, hogy a hídvégi házaknál munkát vállaljanak, s ezért egész nap melegedhettek, és ebédet is kaptak. A hídvégiek ezeket is sajnálták és segítették.”

Ami a más etnikumú áldozatokat és Foksányba, Tighinába és a Szovjetunióba hurcolt rabokat illeti, a rafinált Cioaca-csúsztatás még szembeszökőbb. A Szatmári Friss Újság 1997. május 12-i számában Boros Ernő tollából másfél oldalas összeállítás jelent meg (Haláltábor Földváron). Ebből idézünk: "A közelmúltban Fosztó Zoltán polgármester és Végh Balázs Béla pedagógus vezetésével héttagú küldöttség járt Földváron (Feldioara, Brassó megye), ahol 52 évvel ezelőtt, 1944 novembere és 1955 áprilisa között 61 falujukbeli férfi raboskodott a hitleri koncentrációs táborok légkörét idéző körülmények között. Az itteni fogolytáborban eltöltött mindössze öt — ám annál borzalmasabb — hónap alatt tizenketten haltak meg közülük, utóbbiak emlékére most olyan kopjafát állítottak a falu küldöttei a közeli Hídvég település református templomának a temetőkertjében, amelynek talapzatánál tizenkét börvelyi halott márványba vésett neve kapott helyet.

Mivel (annyi minden máshoz hasonlóan) az utóbbi évtizedekben az itt történtekről is hallgatni kellett, aránylag kevesen tudják, hogy ha a többi olyan település is követné a börvelyiek példáját, amelyek hajdani fiai közül szintén többen lelték halálukat ezen a második világháború végén, Földvár az észak-erdélyi magyarság, illetve svábság zarándokhelyévé léphetne elő. Hiszen például a rengeteg, Székelyföldről idehurcolt mellett csak a mi megyénkből a börvelyieken kívül a következő települések szülöttei közül alusszák itt sokan örök álmukat: Kaplony (Căpleni, Szatmár megye: továbbiakban SM), Kálmánd (Cămin, SM), Csomaköz (Ciumeşti, SM), Csanálos (Urziceni, SM), Mezőterem (Tiream, SM), Szaniszló (Sanislău, SM), Egri (Agriş, SM), Túrterebes (Turulung, SM). (Biztosra vehető azonban, hogy ez a lista nem teljes, hiszen sajnos, senki nem tudja pontosan, hogy valójában kik és hányan haltak meg Földváron.”

És most ugyanebből az összeállításból szólaljon meg egy túlélő, Végh Zsigmond, akkor 82 éves börvelyi férfi: (...) Vécé gyanánt egy fűrészplattszerűen (cikcakkban) kiásott, mély gödör szolgált, amelynek "fogain” deszkát helyeztek keresztül. Aki egyensúlyát vesztette s leesett a deszkáról, belefulladt az ürülékbe, mert a gyengeség miatt sem ő maga nem tudott kimászni, sem mások nem tudtak ebben segíteni. (...) A román tisztektől gyakran hallották: "álljatok be románnak, akkor hazamehettek”. A kaplonyi svábokat többször is megverték azért, hogy ne magyarul beszéljenek, hanem németül. Hiába mondták szegények, hogy ők csak magyarul tudnak, nem hittek nekik, tovább verték őket.

Nincs lapterünk, hogy a sváb emlékezőket is idézzük. Végh Balázs Béla, a börvelyi küldöttség tagja mondja: Annak idején a földvári románok közé verbuvált önkéntes civilek is őrizték a foglyokat, és ezek sem viselkedtek velük tisztességesebben, mint a katonák, talán ez a legfőbb oka annak, hogy a helybeliek mintha mindannak az eltüntetésére törekednének, ami a hajdani fogolytáborra emlékeztet. A láger helyén ma mezőgépállomás működik. Az egykori fogolytemető sírjai közül már csak kevés van meg, és a helybeliek hozzáállásának ismeretében félő, hogy előbb-utóbb ezeket is eltüntetik, felszántják, ezért helyeztük el végül a kopjafát a közeli Hídvégen.

Szomorú adalékként említem, hogy szinte kizárólag a magyar hadifoglyok között voltak áldozatok. (...) Tante Rosi, a földvári szász temető mai gondnoka is csak addig volt készséges, barátságos irányunkban, amíg (mivel németül beszéltem vele) azt hitte, német sírokat keresünk. Miután a félreértés tisztázódott, kurtán-furcsán átirányított Hídvégre, merthogy "a cigányok sírjai ott vannak”. Annál melegebben fogadtak bennünket a hídvégi református magyarok, akik annak idején is élelemmel és egyáltalán minden tőlük telhető módon igyekeztek könnyíteni a tábor magyar lakóinak sorsán.

Cioaca polgármester úr elképzelése tehát a Szatmár környéki sváb származású magyarok esetében máris megvalósult nemes cselekedetének (az emlékműdúlásnak) véghezvitele előtt: egy "multietnikus” emlékmű volt ez. Azt pedig nem hinnők, hogy a korrupt Cheşcheş táborparancsnok (állítólag később kivégezték a Földváron mívelt dolgai miatt, mások szerint a felesége lőtte agyon) és a többi pribék számára is "multietnikus” emlékművet akarna felállíttatni.

A polgármester nyilatkozatának további része már valóban krimibe illő: Az RMDSZ több brassói és kovászai képviselője azt akarta, hogy kirobbanjon egy etnikai konfliktus, különösképpen azért, mert Hídvég Kovászna megyéhez, Földvár Brassó megyéhez tartozik. Szerencsére, a két település lakossága békés, és nem ellenzik egy emlékmű felállítását, hisz a két helységben különböző etnikumú polgárok laknak. És most tessék egy tipikus halandzsaszöveget egy tanár-polgármester szájából hallani: Egy multietnikus emlékmű felállításának igénye közelebb visz az Európai Közösséghez, de a történelmi igazsághoz is, amelyet tisztelni kell. Majd: ...ennek az emlékműnek a felállításával személyesen foglalkozom, mert nincs semmifajta ellenséges érzület a különböző etnikumú polgárok között.

Következésképpen mégiscsak lesz emlékmű? És a mostani terv magyar, román, német és angol nyelvű egymondatos felirata mellé szerb, sváb, és szlovák nyelvű is kerül? (Tulajdonképpen a lerombolt talapzaton ez is elfér.) Orosz nyelvű nem kell, mert az egész sírkert cirill és román betűs, és nem is azonos fogolytáborról van szó. Vagy csak handabanda, teklimekli, időhúzás az egész, hogy kikerüljön abból a gyalázatos helyzetből, amelybe hivatali emberként, parasztpárti képviselőként belekeverte magát?

Jó lenne, ha a két megye tanácselnökei szintjén "kezelnék” ezt az emlékműügyet, mielőtt országos és nemzetközi botránnyá duzzadna, s törvényszékre kerülne a dolog.

Szeretnők hinni azt is, hogy a gyermeteg csúsztatások, tényelferdítések ellenére a polgármesteri nyilatkozatból az emlékmű felállításának őszinte szándékát is kiolvashatnók. S akkor, a történtek ellenére, a megbékélés mementója kerülne fel a földvári láger dombjára.

Sylvester Lajos

Vissza a HUNSOR honlapjára !