Lehet még rosszabb is…
a HUNSOR online cikke
írta Borbély Zsolt Attila
a HUNSOR Erdélyi tudósítója

Közeledik lassan az RMDSZ fennállásának tizenkettedik évfordulója. Ez elegendő távlat ahhoz, hogy a szervezet vonatkozásában trendekké összeálló politikai folyamatokat keressünk és ezek kontextusában határozzuk meg az aktuál-politikai események jelentőségét. Úgy vélem e módszertan a legcélszerűbb a minap lezajlott SZKT-ülés vonatkozásában is. A gyűlés fontosabb eseményei, Markó Béla kirohanása Tőkés László s a Reform Tömörülés ellen, Frunda György SZKT-elnökké avanzsálása valamint Tőkés László elmarasztalása egy etikai ügyben akkor nyernek értelmet, ha a 12 év távlatában s mindenekelőtt az 1996 óta zajló pártosodási folyamat részeként értelmezzük azokat.

Az RMDSZ-ben kezdettől fogva két szemlélet ütközött egymással. Az egyik, melyet annak idején Domokos Géza képviselt, azt kereste, hogy a román hatalom jóindulatát elnyerve mit lehet kialkudni az adott pillanatban. E szemellenzős orrhossz-politika értelemszerűen képtelen olyasmit elérni, ami ütközik a román politikum alapszemléletével. Képtelen tehát olyan létkeret kialakítására, melynek lényege az, amit a román fél ismételten vádként hoz fel ellenünk, vagyis a szeparatizmus. Egy másfél-kétmilliós kisebbség egy huszonkétmilliós országban csak akkor maradhat meg hosszútávon, ha képes saját életét megszervezni s a többségtől minél nagyobb mértékben függetlenedni. Ezt egyes népcsoportok képesek voltak közjogi intézményrendszer nélkül elérni. Az erdélyi magyarság viszont, megítélésem szerint, erre képtelen. Olyan jogilag körülbástyázott létkeretre van tehát szüksége, mely beilleszkedik a román közjogi rendszerbe. Ezt ismerte fel az RMDSZ másik szárnya, az ún. autonomisták, akik a célhoz kívántak eszközöket rendelni s nem a vélelmezetten szűk eszközkészlethez nyirbálni a célokat. A felhasználható eszközök - mivel a cél kollektív többségi ellenállásba ütközik - értelemszerűen a román politikumon túlmutatnak: ezek a külpolitika, ezen belül a világpolitikai kedvező tendenciák kihasználása, a másik a saját társadalom megszervezése.

Az autonomista erőknek sikerült e cél-eszköz komplexumot az RMDSZ hivatalos programjának és alapszabályzatának szintjén rögzíteni. Brassó előtt nem kis vita zajlott köreikben arról, hogy ki legyen a megújult RMDSZ vezetője. Végül ők is támogatták Markó Béla megválasztását abból kiindulva, hogy az autonomista politika a közösségi érdekképviselet egészének konszenzusán alapulva lehet leginkább sikeres. Markó Béla pedig az autonómia vonatkozásában (másokkal például Domokos Gézával, Tokay Györggyel vagy Frunda Györggyel ellentétben) nem tett megbocsáthatatlan kijelentéseket, sőt, álláspontja a Kolozsvári Nyilatkozat vitáján végső soron méltányolható volt. Lényege abban ragadható meg, hogy az autonómia célkitűzését úgy kell megfogalmazni, hogy az RMDSZ addigi politikáját ezzel ne bélyegezzük meg. Remélhető volt, hogy az önmagukat mérsékeltekként meghatározók, egy saját táborból való vezető által képviselt új program mögött felsorakoznak s az RMDSZ politizálása hatékonyabb lesz, mintha az eszmei síkon Kolozsváron 1992 októberében kiütéses győzelmet aratott tábor erőből elviszi az elnöki posztot s mintegy rákényszeríti saját politikai elképzeléseit a másik oldalra. Úgy ítélem, hogy akkor esély is volt erre. Hogy az autonomista önépítkezés mégis leállt, majd visszájára fordult, azért az első számú vezető, az 1993 és 1995 között politikai befolyását ügyesen kiépítő Markó Béla a leginkább felelős. E befolyást ugyanis nem arra használta, hogy a vállalt programot véghezvigye, hanem hogy fokozatosan visszatérjen oda, ahonnan 1992 vége fele elindultunk, a román hatalom jóindulatát kereső politikához, melyet az 1993-as neptunfürdői tárgyalások óta röviden neptunista politikának nevezünk.

E politika lényege a külpolitikai szempontból nyerő helyzetek szisztematikus kihagyása. Annyit ugyanis nyolcvan év távlatában nyugodtan kijelenthetünk, hogy a román hatalom kizárólag akkor biztosított közösségünk számára bárminő engedményeket, ha bizonyítási kényszer alatt volt. 1993 nyarán, a neptuni tárgyalás idején az ország az Európa Tanácsi felvétel előtt állt. Ekkor lehetőséget adni a nyíltan etno-diszkriminatív Iliescu-féle román hatalomnak arra, hogy kisebbségbarát, européer színben tündököljön a Nyugat előtt (Neptun erről szólt) a lehető legnagyobb taktikai hiba volt. E taktikai hiba emelkedett RMDSZ-stratégiává 1996 után. A kormányzati szerepvállalás üzenete a lehető legrosszabb volt közösségünk szempontjából: mikor a civilizált világ figyelme a térség felé fordult és ez egy átfogó rendezés lehetőségével kecsegtetett, az RMDSZ ahelyett, hogy minden erejét megfeszítve azon lett volna, hogy az erdélyi kérdés felkerüljön a megoldandó problémák listájára, éppen ennek ellenkezőjét üzente. Azt, hogy mi magunk is megoldjuk problémáinkat az országon belül. A Nyugat pedig vette az üzenetet, vélhetően örült is neki. Ami történt, az nem volt más, mint a romániai magyar és román politikai elitek többségi irányzatának kiegyezése a csoportérdek mentén. Számunkra csupán az a lehangoló, hogy míg a román fél esetében a csoportérdek (a magyar fél semlegesítése ígéretekkel s néhány engedménymorzsával) nem összeegyeztethetetlen a román nemzeti érdekkel, addig a magyar vezető elit csoportérdeke (a mérsékelt célok elérése érdekében folytatott biztonságos, kockázatmentes paktumpolitika) szögesen ellentétes az erdélyi magyar közösség távlati érdekeivel.

Az már csak szomorú adalék, hogy e tragikus politikai céltévesztés és irányváltás mellett a szervezet belső demokráciája is felmorzsoltatott, hogy az önálló külpolitika megszűnése mellett a társadalomszervezés is leállt. A kataszter s a belső választás ügye 8 éve halasztódik. Mindmáig nem született a belső normarendnek megfelelő döntés egyetlen kormányban való részvételről s a PDSR-vel között protokollumról sem. Az alapszabályzat állammodellje romokban hever, a nemzeti önkormányzatnak keretet adni hivatott dokumentum egyre inkább hasonlít egy pártalkotmányhoz. 1993 óta nyomon követhető a tiszta múltú és tiszta akaratú emberek periferizálása (A sor igen hosszú Király Károlytól, Szőcs Gézán, Borbély Ernőn, Kincses Elődön keresztül elegészen Tőkés Lászlóig. Tulajdonképpen a mai RMDSZ vezetést egyetlen korábbi közismert ellenálló sem támogatja.).

Ebben az értelmezési keretben a minap lezajlott SZKT-ülés azt üzeni: lehet még rosszabb is! Mert a politikai és emberi tisztesség önmagából való kifordulása az, amikor Markó Béla a "reformbecsületszót" vonja kétségbe, miközben 1995-ös ígéretének, miszerint az ő neve a garancia arra, hogy a kataszter belátható időn belül elkészül s a belső választást megrendezik, immáron 6 éve nem tesz eleget. De idézhetném azon állításait is, melyek fehéren feketén tagadnak le tényeket, például azt, hogy 1996 nyarán az RMDSZ csúcsvezetése a PDSR-vel készült kormányozni. Vagy miként beszélhet politikai tisztességről az az ember, aki alapszabályzat-ellenesen függeszti fel korábbi vetélytársát, Kincses Elődöt a választási kampány kellős közepén megyei elnöki tisztségéből, azért mert az nem néhány ember által összeállított választási listát ad le a román hivatalosságoknak, hanem az előválasztások eredményét összesítő s többezer magyar választópolgár akaratából létrejött listát? S a sor még hosszan folytatható, de álljon itt csak annyi, hogy az a Markó Béla vonja kétségbe beszámolójában politikai ellenfelei hitelét, aki pár perccel előbb még arról beszél, hogy „az RMDSZ tiszteletbeli elnökének annyi szava volt - csakis és kizárólagosan annyi - a terrorizmusról, annak erkölcsi vetületeiről az elmúlt két hétben, hogy az egyházi iskola eltérítőit nevezte terroristáknak." Még ha helytálló lett volna ez az állítás, akkor is ilyetén beállítása visszataszító és tendenciózus. Ugyan már miért lenne köteles mindenki hivatalos vagy nem hivatalos állásfoglalásban foglalkozni a szeptember 11-i eseményekkel? Megtette azt a hivatalos RMDSZ. Attól még jogos lehet az a metafora, hogy egy református iskola visszaállamosítása, pláne RMDSZ-es segédlettel az erdélyi magyar szellemi élet elleni terrorista akció. (Az RMDSZ-nek végtelenül szerencsétlen szerepéről a Zilahi Református Wesselényi Kollégium körüli bonyodalmakban Markó annyit mondott beszámolójában: „vannak akik azt hiszik (…) hogy már annyi magyar iskolánk van Erdély szerte, hogy jódolgunkban mással sem kell foglalkoznunk, mint azzal: ki gyűri maga alá a hál'Istennek így is úgy is magyarul oktató zilahi iskolát" Vagyis nem az egyházi fennhatóság ellen jogtalanul fellépő RMDSZ a felelős a problémákért, hanem a jogos jussához ragaszkodó református egyház…) De hát Markó állítása nemcsak tendenciózus, hanem hazug is! Hiszen Tőkés László már a New York-i események másnapján, 2001. szeptember 12-én (!) hivatalos nyilatkozatban (!) ítélte el a terrortámadást, melyet ismertetett a sajtó (!) s melyet a püspök elküldött az RMDSZ Szövetségi Elnöki Hivatalának is (!).Az is a „lehet még rosszabb" üzenetét hordozza, hogy a Független Magyar Pártból indult s konzekvensen az autonómia célkitűzése ellen fellépő, a közösséget szakmai kérdésekben ismételten félretájékoztató Frunda György lett SZKT elnök, az igazodó, de tisztességes ülésvezetésre törekvő Dézsi Zoltán helyett. (Frunda György a legutóbbi RMDSZ kongresszuson például kerek perec letagadta, azt a közismert tényt, hogy a horvát állam állampolgárságot biztosított volna a határon túli horvátoknak. De az alapszerződés idején is egy, a HVG-nek adott interjúban feketén fehéren hamis tényeket közölt ama bizonyos lábjegyzettel kapcsolatban, lásd erről részletesen: Egységben a kétely c. írásomat, Erdélyi Napló 1996/41) Végül de nem utolsó sorban süllyedhet-e egy szervezet mélyebbre annál, hogy meghurcolja a politikai tisztességet, a kérlelhetetlen programhűséget megtestesítő tiszteletbeli elnökét, Tőkés Lászlót, aki alighanem nemzetközi síkon is az erdélyi magyar politikai élet legjelentősebb személyisége. Az egész szervezet meghasonlása az, amikor tiszteletbeli elnökét etikai bizottság elé citálja azért, mert nem tévesztette össze pártlojalitást az elvtelen cinizmussal s szelektív szavazásra szólította fel a választókat.

Az Etikai Bizottság határozata azt javasolta az SZKT-nak (amit az meg is tett), hogy marasztalja el Tőkés Lászlót, „amiért az a 2000. évi választások alkalmával (…) nyilatkozataiban hevesen támadta az RMDSZ-t és Seres Dénes urat, Szilágy megye szenátorjelöltjét, rombolva ezáltal a Szövetség tekintélyét és zavart keltve megnyilatkozásaival a választópolgárok körében."
Toró T Tibor, a Reform Tömörülés elnöke a szóban forgó SZKT ülés után kelt, Markó Bélához címzett nyílt levelében aránylag részletesen foglalkozott e kérdéssel: „az SZKT eljut oda, hogy az erkölcsi tisztaság és a közösségi érdek nevében a szavát felemelő tiszteletbeli elnököt elítélje.
Ez most azt jelenti, hogy a bensőséges titkosszolgálati múlttal rendelkezők bátran vállajanak tisztséget? Az egység nevében lehet valaki erkölcstelen, áruló, besúgó is akár? Vagy azt, hogy miközben a román állam vonakodik visszaadni a történelmi magyar egyházak vagyonát, az RMDSZ egyik tisztségviselője is azon munkálkodik, hogy azt az elmúlt évtizedben az egyház által félig visszaszerzett szellemi tőkét, ami egy iskolának felekezeti jelleget - tehát sajátosan magyar identitást és nemzeti szellemiséget - ad, fokozatosan visszajátsza az állam kezére?" (Erdélyi Napló, 2001. október 9 (XI évf. /41. sz)) Toró arra is rámutatott, hogy micsoda perverz eljárás, hogy az Etikai Bizottság különvéleményt formáló tagja nem kaphatott szót a szavazás előtt: „Történik mindez úgy, hogy Gergely István, az Etikai és Fegyelmi Bizottság ellenvéleményt megfogalmazni merő tagja (…) szót sem kap, nehogy érveivel, gondolatainak közismert tisztaságával netán átállítson néhány ingadozót a tiszteletbeli elnököt sietve elítélők táborából."

Gergely István az Etikai Bizottsági hatáozathoz csatolt különvéleményében kifejtette, hogy éppenséggel „az RMDSZ elitjének egy része csökkentette a választási esélyeket". Hogy mennyire így van, azt az is igazolja, hogy a szavazatcsökkenés az 1996-os választásokhoz képest ott volt a legnagyobb, ahol legsúlyosabb választási visszaéléseket követték el a Markó-vonal emberei, vagyis Hargita, Bihar és Maros megyében.

Ez az SZKT ülés azt üzeni, hogy szűkül az értékorientáltak mozgástere, hogy a Markó-Neptun egységfront már a formára sem ügyel, átvisz erőből mindent. Ennek mintegy szimbolikus megjelenülése volt, amikor Frunda György - immáron megválasztott SZKT-elnök - többségi szavazással átvitte az egyik legfontosabb politikai vitában a lista lezárását, fittyet hányva arra, hogy esetleg egyesek a vitában elhangzottakhoz akarnának hozzáfűzni valamit, s erre a gyűlés elején megkapott felszólalási cédulájuk fel is jogosítja őket. Hasonlóképpen átvitte azt is, hogy senki ne beszélhessen többet öt percnél, még akkor sem, ha elegendő felszólalási cédulát helyez el az elnökség asztalán. Ezzel sikerült egyszerre megsértenie a józan ész imperatívuszát (a cédulák már eleve ésszerű korlátok közé szorították volna a hozzászólásokat, a további korlátozás teljesen indokolatlan volt) valamint a szokásjogot. (Az eddigiekben mindenki addig beszélhetett, ameddig cédulái engedték.)

Aggodalomra ad okot az is, hogy az SZKT nem foglalkozott a státusztörvény kérdésével, mely az erdélyi magyarság sorsának távlatai szemszögéből alighanem a legjelentősebb dokumentum. De a kérdés napirendre tűzését a vezetés nem támogatta, a Markó vonal exponense, Márton Árpád pedig a napirendi vitában elmondotta, hogy ez ügyvezetési kérdés, nem elég súlyos probléma ahhoz, hogy az SZKT foglalkozzon vele.
Óhatatlanul is felvetődik a kérdés: mi szükség van arra, hogy a Markó-Neptun egységfront nekiálljon felszámolni az RMDSZ demokrácia utolsó bázisait, hogy tűz alatt tartsa egyébként is kisebbségben levő ellenfeleit, hogy a mellesleg csak procedurális és legitimációs funkciót betöltő SZKT jelentőségét tovább csökkentse?

A válasz erre, attól félek, hogy nagyon egyszerű: Markóék rájöttek, hogy ezt is lehet. S ez elegendő motiváció. A 2000-ik esztendő azt mutatta meg a csúcsvezetés számára, hogy politikai kudarcok sorozata után is meg lehet őrizni a Szövetségen belül a politikai hatalmat. A négy éves kormányzás összcsődje nem temette maga alá a vezetést, a választási visszaélések ugyan csökkentették az elnyert szavazatok számát de a román választók passzivitásának köszönhetően a Szövetség és vezetése megerősödve került ki a megmérettetésből.
Markóék végül is levonták a 2000-ik esztendő sajátlagos következtetését: erőből, a jelenlegi politika folytatásában érdekelt többségre támaszkodva mindent lehet. Hogy igazuk van-e, majd eldől 2003-ban, az RMDSZ tisztújító kongresszusán.


Borbély Zsolt Attila
a HUNSOR Erdélyi tudósítója