hdimg0.gif img99.gif timg0.gif

Emigráció a hazáért
2001. augusztus 24., Magyar Élet, Ausztrália, HUNSOR.nu



Elôadás, elhangzott Lakiteleken, az Európa Szabadegyetem negyedik napján

Lakitelekrôl nekem elôször Tollas Tibor beszélt. Mint költôhöz illik, egy költôtársát említette, amiben még nem volt semmi rendkívüli, hiszen világjáró útjain, aminek során gyakran Ausztráliában is megjelent, a részére rendezett irodalmi rendezvényeken mindig megemlékezett emigrációs költôtársairól, költeményeik elmondásával. A lakiteleki költôrôl azonban sok minden mást is mondott, és nemcsak akkor, amikor ellátogatott hozzánk, hanem sűrűn érkezett leveleiben is. Tollas Tibor levelek, képeslapok tucatjait írta szinte naponta, és nekünk, Ausztráliában mindig friss híreink voltak Lakitelekrôl. Tollas Tibor a költô érzékenységével megérezte, hogy ezúttal Lakiteleken van a Múzeum lépcsôje, más a szín, de egy a lélek. Lakitelek történelemmé lett. És ebben a történelemben ott dobogott az emigráció szíve is. És ma, tízegynehány évvel késôbb szétnézve a hazában azt találjuk, hogy az emigráció itt talált otthonra Lakiteleken. Miután hamarosan múzeumba valók vagyunk, itt jött létre az emigrációs hagyaték ôrzésére elhívatott Emigrációs Múzeum. Most pedig emigrációs kiállítást láthatunk a Kölcsey Házban. Kérem, ne mulasszák el a kiállítás megtekintését.

Talán felmerül a kérdés Önök körében, hogy az emigráció szó immár idejétmúlt. Ezért egy kicsit szétnézünk e szó tájékán. Nem ott kezdem, hogy mit jelent e szó, azt mindannyian tudjuk, hanem azzal kezdem, hogy számos alkalommat elhangzik olyan kitétel, hogy ma már nincs emigráció, az oroszok elmentek, az ország szabad, a magyar népet a magaválasztotta kormánya vezeti. Ilyen érvekkel természetesen egyetértünk, azonban egy fontos szempont kimaradt ebbôl a felsorolásból. Az emigráció lényegét a kommunizmussal szembehelyezkedô szellemi tevékenység alkotta kezdettôl fogva. Az emigráció szerepe ehhez igazodott mindig, és ennek megfelelôen ma még mindig olyan mértékben van emigráció, amilyen mértékben még jelen van a kommunizmusnak valamilyen formája vagy hatása.

A kommunizmus lényegét jelentô kollektív gazdálkodást az élet természetes rendje leváltotta, ezzel már nincs gond. Volt azonban a kommunizmusnak ‹ ezen a pályán helyesebb kifejezéssel a bolsevizmusnak ‹ a gyakorlatában, különösen Magyarországon egy határozott sajátossága: mindenkor nemzetellenes volt. A negyvenöt éven át gyakorolt nemzetellenesség, és annak kártétele a magyar lelkekben, idôben is és intenzitásában is mélyen-szántó volt, és sok körülmény miatt ma is jelen van. A bolsevizmus attól még nem szűnik meg, hogy senki sem vallja magát bolsevistának. A bolsevizmus naponta jelen van a nemzetellenességben, a magyar érdekekkel szembehelyezkedô politikai és gazdasági tevékenységben. Tehát megismétlem, az emigráció a kommúnizmus következtében jött létre, és az emigrációnak a kommunizmus ellenzése és a vele való szembenállás a lételeme.

Ami az emigrációs múzeumban látható, az a mi múltunk egy-egy kis darabja. Azon tevékenység relikviái láthatók itt, aminek értékét ma még kevesen ismerik fel. De minden szerénytelenség nélkül mondhatjuk, hogy ennek a szellemi ellenállásnak valahol, valamellyes része volt abban, hogy a nyugati társadalmakban elég ellenállás fejlôdött ki a szovjet világköztársaság létrehozását célzó politikai szándékokkal és tervekkel szemben. Ez tehát a múlt.

Ami a jelent illeti, az 1991-ben kezdôdött, természetesen az ország katonai megszállásának megszűnésével. Ez a nagy történelmi pillanat a magyar politikai emigráció részére már túl késôn érkezett ahhoz, hogy a hazájukat politikai okokból elhagyottak jelentôs számban hazatérjenek. A nagy harcosok java sokasága már örök álmát alussza, eltávoztak anélkül, hogy reményeik valóra váltak volna. A kivándorlás akkori fiataljai már nagyapa korban járnak, így az emigráció élô jelene is már félmúlt.

Milyen ember az emigráns? Olyan, aki még mindig kész valamit tenni a nemzetért. Visszatekintve fényes nagy kollektív megnyilatkozásokat látunk, mint például tiltakozó nagygyűlés Mindszenty József pere idején, az októberi forradalom idején, az erdélyi falurombolások idején, Ceausescu canberrai látogatásakor. De voltak és vannak olyanok is, akik minden napra találtak maguknak valamilyen tevékenységet, amire rámondhatjuk, hogy a nemzetért tette. Ennek szinte végtelenül széles skálája lehet. A nemzetért dolgozik naponta a magyar pap, aki a nemzet egy részét lelki szükségletekkel ellátja. A nemzetért dolgozik az író, a költô, az újságszerkesztô és kiadó, a rádióadás szerkesztô, aki a nemzet egy részét szellemi, nyelvi, tájékozódási szükségleteivel ellátja. A nemzetért dolgozik naponta az egyesületi vezetô, a könyvkiadó, a könyvkereskedô, és így tovább. Ezeket gúnyosan nevezték kinti liberálisaink fulltime magyarnak. De ezek a reggeltôl estig emigránsok ugyan mire mentek volna azon százak és ezrek nélkül, akik igényelték szolgálataikat. Így az emigráns magyarok tekintélyes részét képezik a külföldi magyarságnak.

A tíz évvel ezelôtti rendszerváltozás idején heves vita lobbant fel, arról szólóan, hogy kit nevezünk emigránsnak. Vannak, akik sommásan kijelentik, hogy az új magyar emigráció 1947-tel kezdôdik, mert valójában csak az nevezhetô emigránsnak, aki a politikai pályán folytatott tevékenysége miatt veszélybe kerülvén, önkéntes száműzetésbe megy. Lehet, hogy ez így megfelel egy címszó alá a lexikonban, de az élet ennél sokkal bonyolultabb.

Az ausztráliai magyar emigrációról szóló egyik tanulmányomban érintettem ezt a kérdést. Abban a következôket írtam: Az ausztráliai magyar emigráció lényegében politikai emigráció volt. Nem az tette politikaivá, mintha politikusokként kényszerültek volna emigrációba, hanem attól öltött politikai jelleget, hogy az összeomlás és megszállás következtében hazatérésüket politikai töltetű akadályok tették lehetetlenné. Ha nem így történik, hazamentek volna, hiszen nem kivándorlási céllal hagyták ott hazájukat, szeretteiket, vagyonukat, megélhetésüket, jövôjüket. A kommunizmust joggal gyűlölték, és sorsuk jobbrafordulását annak bukásában látták. Természetes, hogy e bukás érdekében megtettek mindent, amit csak lehetett. Az alap-motiváció tehát a kommunizmus elutasítása, és e negatívummal szemben áll a nemzeti érzésnek és a keresztény világnézetnek a megvallása, mint szellemi fegyvertár, mint a küzdelem erkölcsi alapja. Ezeket a visszavágó szellemi erôket, a magyarságot mint összességet, és személy szerint mindenkit ért üldözés és támadás tette cselekvô erôvé, és annak gyakorlása hozta létre a nemzeti emigrációt. Az emigrációnak ez az elsô "1945-ös" része a Vasfüggöny nyugati oldalán jó fele részben katonákból állott, akiknek zöme hajlandó lett volna harcba szállni Magyarország felszabadítása érdekében. Katonákról és nem politikusokról lévén szó, ebben a közösségben a kommunista-ellenes szemlélet kezdettôl fogva világnézeti alapállás volt és máig is az maradt. A katona nem csuszkál egyik pártból a másikba, nem köt elvtelen kompromisszumokat a politikai színváltozások idején, nem is kötôdik semmiféle politikai párthoz. A pártok szerinti politizálás nem jellemezte az1945-ös emigrációt.

Gallus Sándor, a Melbourne-ben élt neves régész így fogalmazta meg, már a korai idôkben az ausztráliai magyarság szerepét: ‹ "A külföldi magyar nem külföldre szakadt menekült, vagy elvándorolt, honjavesztett, hazát cserélt, néptôl elszakadt valaki, akinek nincsen más lehetôsége minthogy a régi kötelékek feladásával az új államba beolvadni igyekezzék. Korántsem. A külföldön élô magyar, függetlenül állampolgárságától, továbbra is a magyar nép tagjának kell, hogy tekintse magát. Az összetartozás gyakorlati megvalósítása a külföldi magyarság társadalmi életén át történik. A magyar egyházak, egyesületek, klubok, sôt formátlan családi, baráti körök léte, lényeges eleme az összmagyarság életének, mert rajtuk keresztül tartja fenn a külföldi magyarság a nemzettesthez való tartozás élményét és valóságát, és e társadalmi életen át valósul meg a magyar néptest biológiai fennmaradása is, a külföldön kötött magyar házasságok segítségével."

Ebbôl az idézetbôl is látszik, hogy a hazáját szeretô száműzött magyar, aki talál magának élete végéig magyar munkát idegenben, nem szívesen hallgatja az olyan véleményt, ami szerint ô csak épp olyan kivándorló, mint sajnos sokan mások, akik eljöttek a hazából, mert éppen nyitva volt a határ, vagy megfizették a határcsempészt, ami jó befektetés volt jobb körülmények közé kerülni.

Természetesen egyetértek azzal a véleménnyel, hogy az a szó, hogy emigráció, nem alkalmazható a külföldön élô magyarok összességére. Nem bizonyult emigránsnak mindenki, aki 1945-ben kintmaradt. Azok sem mind emigránsok, akik 1947 táján hagyták el az országot, mint ahogy nem csupa emigráns mindaz, aki 1956-ban távozott, amikor tíz napra nyitva maradt a nyugati és a déli határ. De mindhárom elvándorlási hullámban jöttek szép számmal olyanok, akik megértették egymást, azonosan ítélték meg az ország helyzetét és a maguk szerepét is. Reményeiket az éltette, hogy Magyarországon is tovább él a lelkekben, a többség lelkében az elnyomás és agymosás ellenére ugyanaz a szellemiség, ami miatt mi a fáradságos napi munka után, és a megérdemelt hétvégi pihenés helyett végeztük az emigrációs feladatokat. És nekünk már az is a felszabadulás ígéretét jelentette, hogy hírt kaptunk Tollas Tibortól Lakitelekrôl, majd hamarosan Lezsák Sándortól is és a többiektôl is, akiket hamarosan ott láttunk a Magyar Demokrata Fórumban.

Mint valami gejzír, szökött fel belôlünk az óhaj: egy lélekké és egy akarattá válni a szülôhazával a felszabadulás mámoros örömében. Az élet kemény tényeiben azonban a mámoros öröm elmaradt. Ünneptelen volt ez a felszabadulás, a magyar társadalom nem történelmi eseményként élte át. Budapesten voltam azon a napon, amikor az utolsó szovjet katona is elhagyta az országot. Nagyon csalódott voltam, nem ilyennek képzeltük el a felszabadulást 45 éven keresztül. A rendszerváltozás is ilyen felszines volt, jobbára csak a törvényhozás házában jelent meg új stílus és jelentek meg új arcok a többpártrendszer bevezetésével. A változást dicsôítô lelkes szavakban nem volt hiány, annál inkább a lényegben. Nagy reményt keltett bennünk a nemzeti kormány külügyminisztere, amikor az emigrációról szóló írását olvastuk az Új Magyarország 1991 augusztus 18-i számában. Így szólt az írás:

"A magyarországi rendszerváltozás gyökeresen új helyzetet teremtett az anyaország és a külföldi magyarság viszonyában. Lehetôség nyílott arra, hogy a korábbi megosztottságot felváltsa az együttműködés, hogy a magyarság egyesítse erôit az elôttünk álló, a történelemben példa nélküli feladat érdekében, hogy a ránk erôltetett diktatúrák és csôdöt mondott gazdasági és politikai rendszerek után az európai humanista értékek talaján álló, a nyugati demokráciák politikai és gazdasági eredményeit meghonosító, virágzó országgá alakítsuk hazánkat... Ma semmi értelme azt taglalni, hogy ki, milyen mértékben járult hozzá a diktatúra összeomlásához. Sokkal okosabb, ha a közös öröm mellett a most mindenki elôtt megnyíló közös cselekvés lehetôségére összpontosítjuk figyelmünket. A külföldi magyarság szinte osztatlanul kifejezte a hazai változások fölött érzett örömét, valamint készségét, hogy közreműködjék a tönkretett ország újjáépítésében. Ezt mi itthon élôk vártuk is... Az együttműködés kereteinek kimunkálása még elôttünk van. Nagyon jól tudjuk, hogy a Magyarok Világszövetsége a múltban szinte teljes mértékben elvesztette hitelét, s a megoldást itt is csak a szabad demokratikus szervezôdés hozhatja meg. Az elôkészítés alatt álló Magyarok Világkongresszusa lehet az a fórum, ahol a világ magyarságának választott, hiteles képviselôi létre tudják hozni azt a szervezetet, amely iránt a lehetô legszélesebb körű bizalom fog megnyilvánulni..." Eddig szól az idézet.

Meg vagyok gyôzôdve arról, hogy akkori külügyminiszterünk szavai ôszinte, szívbôl jött szavak voltak. Úgy lehet azonban, hogy az élet nem mindig követi a vágyakat. A szép szavak tartalma nem tudott napvilágra jönni. Tudjuk, sok minden nem valósulhatott meg abból, amit az elsô nemzeti kormány szeretett volna, de a kapcsolatépítés terén bizony csalódást okozott, hogy a hivatalos látogatók munkánkat elismerô szép szavai rendre következmények nélkül maradtak. Amikor már kezdett kibontakozni a kapcsolat, akkor jött a visszarendzôdésnek is tekinthetô szélsô baloldali kormányzat négy esztendeje. Természetesen nem szakadtak el a szálak derék magyar személyekkel, szervezetekkel ez alatt a négy év alatt. Azóta eltelt újabb három esztendô, újra fonódtak a szálak, állami szinten újjá szervezôdtek a határon túli magyarokkal foglalkozó hivatalok, megerôsödtek az alapítványok, amelyek az elszakított nemzettestekbe öntenek életet felkeltô anyagiakat és erölcsieket. Trianon lelki bilincseit kezdi töredezni a nemzet iránti felelôsség törvénye, az úgynevezett státusztörvény, amelynek talán a gyakorlati hasznát is felülmúlja az a tény, hogy végre törvényes megfogalmazást kapott a nemzet. Ez kétségtelenül nagy lépés lesz. De ezt a lépést további léptek kell hogy kövessék annak érdekében, hogy haladjon a nemzet, az egész nemzet ebben a változó világban olyan jövôbe, amelynek a törvényei azonosak azzal a szervesen kialakult világszemlélettel és alkotmányos renddel, amely ezer éven át megôrizte az árpádi‹szentistváni Magyarországot és nagyobb hazánknak, a Kárpát-medencének egységét.Ezek ma nem ábrándok, amikor Európában ismét jövôépítô idôszak van. Nem sodródni, hanem irányítani kell. Erre az útra rátérni nem csonkaországgal, csonkanemzettel kell, hanem az összmagyarsággal. Azért vagyunk mi elégedetlenek ott a végeken, mert nem érezzük intézményes rendjét az immár meghirdetett nemzetépítésnek.

A Világszövetséggel sem volt szerencsénk, holott az mutatkozott olyan közegnek, amelyen keresztül létrejön legalább valamilyen közvetett kapcsolat. Egy fél mondat erejéig sem akarok itt utalni a Magyarok Világszövetsége mai helyzetére, de annak erejéig visszaélek a helyzettel, hogy felidézzem kilenc évvel ezelôtti elképzelésemet, amiben már akkor benne volt az aggodalom, hogy a helytelen kezdés sikertelenségbe torkollik. Tehát az 1992 május 1-én kelt Memorandumban, amit a Magyarok Világszövetsége elnökségének küldtünk az ausztráliai magyar közösségek legfelsôbb szervezete nevében, így fogalmaztam:

"Az új Alapszabálynak, feltétlenül úgy kell megfogalmazni a Világszövetség célját, hogy abban kifejezésre jussson a magyar nemzeti érdekek védelmének és érvényesülésének külföldön elvégezhetô szerepvállalása. Fel kell fektetni az alapelvek tárát, aminek egyik legfôbb tétele legyen, hogy a Magyarok Világszövetsége legfôbb feladata a világban szétszórt magyar értékek megmentése és egyesítése, az összmagyarság érdekeinek a szolgálatába állítása. Kifejezésre kell jutni annak a ténynek, hogy a magyar nép egyharmad részben világnemzet, és keresi ennek a státusnak a realitásait és elônyeit. Ez csak úgy sikerülhet, ha ez a státus tudatosul általánosan, és létrejön egy olyan szervezet, amely aktív magyarságszolgálatra ösztönzi az idegen környezetben élô magyarokat. Kifejezésre kell juttatni azt is, hogy a Világszövetségre éppen nem a Magyarország területén élô és legnépesebb kategória érdekében van szükség, értve alatta, hogy a Világszövetség egyetlen alapja és indokolása az, hogy a magyar államhatárokon kívül öt millió magyar él. De ugyanakkor összmagyar érdek ennek az ötmilliónak a megtartása magyarságában, nyelvében és érzésében, már csak azért is hogy hasznosítható legyen az összmagyarság számára.

A határokon kívüli öt millió két élesen elhatárolható kategóriát képez: a trianoni határokon túli ôsi szülôföldön élô mintegy négymillió, és a nagyvilágban szétszórtan élô, meghatározhatatlan lélekszámú magyarok összessége.

Az anyaország fô feladata nyújtani mindazokat a kellékeket, amik alkalmazhatók az államhatárokon túli nemzettestek magyarságának megtartására.
Az elszakított magyarság fô feladata a magyar nyelv és kultúra megtartása, a magyarságtudat megôrzése.
A külföldi magyarság fô feladata a kárpátmedencei teljes magyar nemzet boldogulásának, egyesülésének külföldön elvégezhetô feladatain munkálkodni. További feladata a magyar hagyományok ápolása, a magyar értékek kivetítése."

Eddig tartott az idézet a kilenc évvel ezelôtti Memorandumból, aminek a lényege: a külföldi magyarságot be kell vonni a nemzetépítés feladataiba.
Ebben az évben ünnepelte Ausztrália önálló államiságának százéves évfordulóját. Erre az alkalomra a NSW-i Magyar Szövetség, a canberrai magyar nagykövetség és a sydneyi magyar fôkonzulátus összefogásával egésznapos elôadásokkal és egyhetes kiállítással színre került a NSW-i Parlament elôadótermében a Hungarian Presentation Day, amelynek az volt a témája, mit adott az Ausztráliában letelepedett magyarság az elmúlt ötven évben Ausztrália százéves fejlôdéséhez. Az elôadások anyaga késôbb könyvalakban is megjelenik.

Tudni való, hogy Ausztrália az elmúlt ötven évben a világ legdinamikusabban fejlôdô országa volt. Lakossága 7 millióról 19 millióra emelkedett, majdnem háromszorosára, és az életszínvonal is háromszorosára emelkedett. A fejlôdés indexe tehát kilenc. Statisztikusok azt is megállapították, hogy a bevándorolt magyarság, számarányához viszonyítva tízszer annyival járult hozzá a fejlôdéshez, mint az átlag. Ilyen teljesítmény egyszerűen példa nélküli. Ötven év alatt 12 millió embernek épült ott új lakás, iskola, vasút, irodaházak, bôvült állami, községi kormányzat, ipar, kereskedelem, jogszolgáltatás, oktatási intézmények, kórházak, repülôterek, katonaság, kommunikáció ‹ sorolhatatlan végtelenségben ‹, mindez magas szinten. Egy magyarországnyi gyarapodás, nem magyarországi színvonalon!.

Amikor ezeket a számokat hallottam az elôadó professzoroktól, építészektôl, tudósoktól ott a Parlamentben, arra gondoltam, hogy Ausztrália nyeresége, Magyarország vesztesége volt. Ausztráliába a proletár agyrém következményeként nagy számarányban érkeztek magasan képzett szakemberek, továbbá a tizenéves korban érkezett, és magas százalékban ottani egyetemet végzettek sokasága vette ki részét ebbôl a rendkívül sikeres műszaki és társadalmi fejlôdésbôl. Beleszülettek egy olyan fejlesztési lendületbe, amely személyes alkotóképességüket is magasba lendítette, amihez fogható a magyarországi műszaki és humán értelmiségnek soha nem adatott meg. Ennek a tapasztalat- és tudáshalmazatnak a mellôzését a magyar fellendülésre elkötelezett kormányzat nem engedheti meg magának.

Természetesen nemcsak az ausztráliai magyarokra gondolunk, hiszen a nagyvilág egész magyarságának megszerzése most a történelmi feladat az egész nemzet szolgálatára. Lehetetlen, hogy ez a mi kormányunk, amely olyan rátermett és gyakorlatias, és a reális világban élô, számokkal, adatokkal mérlegelô gazdálkodó, elhanyagolhatja azt a mérhetetlenül nagy nemzeti vagyont, amit a sok tízezer magasan képzett, a világ minden táján fontos pozíciókat betöltô magyar származású egyén képvisel.

Úgy gondolom, szemléletváltásra van szükség. Ha már megjelent a színen a nemzetben való gondolkodás, szükséges annak felfedezése, hogy az országból elüldözött százezrek nem könyvelhetôk el a veszteség-oldalon. Amikor a nyugati hatalmak beszakították Japán kapuit, hogy benyomuljanak kereskedelmükkel a szigetországba, a japánok fiatalok tízezreit küldték ki a nagyvilágba,hogy járjanak nyitott szemmel, legyenek ott mindenütt, ahol meg lehet tanulni a haladás módszereit, és Japán ezeknek a fiataloknak a hazavitt ismereteivel felépítette a modern ipari nagyhatalmat. Magyarországnak nem kell szétküldenie a fiatalok seregeit, a magyar fiatalok már ott vannak, tudják a nyelvet, a törvényeket, ipart, kereskedelmet, tudományt. Egy dolog azonban hiányzik: az a kapcsolat és az a lelkiség, amivel ez a hatalmas helyzeti- és tudástôke visszaáramoltatható Magyarországra.

Rendkívüli idôket éltünk meg és rendkívüli feladataink vannak. Rendkívüli veszteség érte az országot, de rendkívüli lehetôséget is teremtett ez a sajnálatos történet, amit gyümölcsöztetni kell, hogy visszatérüljön a huszadik század sok vesztesége, és visszakerüljön a magyar nemzet virtuális országába a nagyvilágba elveszett magyar nemzetrész.

Minden adva van, a többi csak szervezés kérdése. Ennyit akartam elmondani azokról, akik soha nem felejtették el a hazát, azoknak, akiknek nem szabad elfelejteni, hogy minden magyart számon kell tartaniuk, mert csak így lesz egy a nemzet.



Csapó Endre (Ausztrália)
a HUNSOR Ausztráliai tudósítója, a Magyar Élet főszerkesztője


- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Csapó Endre korábbi cikkei:
• A medve elôjött
• A huszadik század még velünk van
• "Ma is van jövőnk!"
• A baloldal félelmei
• Öntik már a sódert
• Színjáték Genovában
• Magyar bemutató napok a NSW-i Parlamentben
• Tíz szakdolgozat a Szent Koronáról
• Épül a magyar jövô
• "A haza nem eladó"
• Szlovákia lecsúszott a Balkánra
• A délvidékiek autonómiájának esélyei
• Jól vizsgázott az Országgyűlés
• Tanácskozás után
• Európa közepe Budapest
• Népszavazás - kétes cselfogás
• Lesze-e valaha Magyarok Világszövetsége?
• "Lefejezik"-e a Kisgazdapártot?
• A nemzetegyesítés további feladatai
• A nemzetegyesítés elsô törvénye
• Ahány ház, annyi egyház
• Délvidéki remények és aggodalmak
• Dabas beindította a választási kampányt
• Sajtóelvtársi összefogás
• A zámolyi romák cigányútra mentek
• Szétverni a szobrot is - ha magyar
• Trianon burjánzó ártalmai
• Tologatják már a villamost
• A kirándulás végetért...
• Gátak és rögeszmés gátépítők
• Nyugatról másszínű a táj
• Nemzetállam helyébe nemzetországot!
• Perpatvar a kisgazdapártban
• Éveleji látóhatár
• A Világszövetség sarokba állítása
• "Kis ország is mondhat érdekeset"
• Gyôzött a Balkán Romániában
• Pro Transilvania - Önálló Erdély
• Cser Ferenc interjú: Gyökerek - írta Csapó Endre
• Honnan ered a felemás világ?
• Elnökválasztás - a döntetlen eldöntése
• Pozsonyban is szakad a cérna
• Veszélyes lakoma Bukarestben
• MVSZ rendkívüli küldöttgyűlés lesz dec. 1-én
• A választások elôszele
• Ünneplések nyomában
• Középeurópa-politika kellene
• Fogy a magyar! kit érdekel?