Az én státusom
írta György Attila


 Nemigen nézek román tévét. Ha igen, akkor sem híreket. román sajtót sem olvasok. Sőt, romániai magyar sajtót is egyre ritkábban. Ugyanis untat ez az ország. Untat kisstílűségével, piti politikusaival, gerinctelenségével és impotenciájával. Fáraszt állandó üldözési mániájával, félelmeivel és féltékenységével.

Ezek után talán mondanom sem kell: semmiféle lojalitás nem buzog bennem kényszerű hazám iránt. Adót fizetek, betartom törvényeit, kereteiben élek: de nem szeretem. Olyan ez az állam nekem, akár a fejfájás, vagy még inkább, akár a púp a háton: kénytelen vagyok elviselni, együtt élni vele, de nagyon szeretnék már végre megszabadulni tőle. És ha megszabadulnom nem lehet, akkor legalább elfeledkezni róla.

Persze, a hírek mégiscsak utolérnek. Utolér a sarokba szorított állat visítása, a dühödt és tehetetlen médiaacsarkodás, a pszichopata polgármester "ötletessége", a menetrendszeri, erőltetett és üres hurráoptimizmus, és a buta ember sértett méltatlankodása.

A státustörvénytől különösen visítani kezdtek: acsarkodik a román média, beindul a polgármester beteg elméje, és győzelemről álmodik a román diplomácia.

Ősi román bölcsesség szerint a szomszéd kecskéje, akkor jó, ha döglött.
A fej akkor, ha lehajtott. E mioritikus tájon már rég megnyúzták és megették az utolsó báránykát is: azóta a szomszéd juhásztól lopnak, abból élnek, amint ezt nemzeti balladájuk is oly gyönyörűen és frappánsan megfogalmazza.

Persze, a rossz lelkiismeret nem hagyja aludni őket. A rossz lelkiismeret ingerültséget szül, az ingerültség gyűlölködést és irigységet. Nem bírják elviselni, hogy a szomszéd legelője bővebb, kövérebb. Hogy a szomszéd juhász szorgalmasabb. Hogy juhai több tejet, gyapjat adnak, és ezért több takarmányt kapnak. Hogy tisztább, rendezettebb karámban laknak, és jobban őrzik őket.

Mindenek tetejében pedig legrettenetesebb számukra: hogy a szomszéd juhász a tőle ellopott juhokat is eteti, fésüli, gondot visel rájuk. Pedig sem a tej, sem a gyapjú nem övé. Nem is kell neki. Egyszerűen csak gondozza őket: mert nyájához tartoznak, akkor is, ha elterelték őket, akkor is, ha elbitangoltak.

Márai Sándor írja valahol: a legnehezebben elviselni a butaságot lehet. Igaza van. A legrosszabb, amitől éjszakánként rosszakat álmodunk, amitől megkeseredik szánkban a szó, az nem a gyűlölet. Nem a düh, és nem a jogtalanság. Az csak a dacot növeli. Hanem a butaság.

Buta ember kell legyen, aki azt hiszi, joga van tiltakozni, mert az én anyám több zsebpénzt ad nekem, mint amennyit Ő kap a sajátjától. Buta ember az, aki azt hiszi, kormányrendelettel lehet lojalitásra és szeretetre nevelni polgárokat. Buta ember az, aki hazugságra építi nemzete jövőjét. A buta ember pedig: irigy. Irigy mindenkire, aki sikeres, aki nem olyan, mint Ő.

A butaság ellen harcolni, sajnos, nem lehet. A butaság hangos és arrogáns, és néha veszedelmes is. Nincsenek észérvei, csupán rögeszméi vannak. Ráadásul a buta ember fél: veszedelmet lát mindenhol, sunyi gyanakvással lesi környezetét. A buta ember azt hiszi, összeesküdtek ellene, üldözik, diabolikus terveket eszelnek ki elveszejtésére, és úgy egyáltalán: Ő maga az üldözött ártatlanság. Mert őt, aki egyedüli példány, a teremtés koronája, és az evolúció csúcsa: őt senki nem szereti.

És valóban: nehéz dolog szeretni a buta embert. Még nehezebb lojálisnak lenni hozzá. Különösen nem lehet parancsra, felszólításra: ezt csak a nagyon buta ember hiszi.

Lojálisnak lenni, a szó szoros értelmében ugyanis: viszontszolgáltatás. Lojális az ember csak bajtársaihoz, vállalt urához, hitéhez vagy hazájához lehet.

Ehhez: hazámhoz, bajtársaimhoz, hitemhez - lojális is vagyok. Hogy az én bajtársaim nem az Ő bajtársaik, az én hazám nem az Ő hazájuk és hitem nem az Ő hitük, arról nem én tehetek. Hanem azok, akik engem, az első világégés után jó ötven évvel született erdélyi magyart arra ítéltek, hogy egy szegény, buta és rosszindulatú országban éljek.

Ez az ítélet azonban, a buta és rosszindulatú emberek trianoni bosszúdöntése, hála Istennek, egyre inkább elmosódik. Ebben az egyben igaza van azoknak, aki szűkölve és riadtan visítanak, akik szerint újjáéledünk és új erőre kapunk.

Csak azt nem látják, hogy a szétszakított nemzet ébredése, a határ elmosódása megállíthatatlan. Visíthat bárki, acsarkodhat a sajtó, jubilálhat és fenyegetőzhet a miniszterelnök, a belügyminiszter. Járőrözhetnek négyesben a géppisztolyos csendőrök Csíkszereda utcáin, énekelhetnek himnuszt orrvérzésig, trikolórra festhetik a főtéri fákat. Aki sokat járőrözik, elfárad, aki sokat énekel, bereked, a festéket lemossa az idő és az időjárás.

Az agyakban, valahogy, Istennek hála, meghalt Trianon. Reggelenként, polgári módon, a kávé mellé újságot olvasok: legtöbbször a Magyar Nemzetet. Ott van két kattintásnyira az Interneten. Kinyitom a tévét és megnézem a Duna Tv híradóját. Ha minden jól megy, ma még elbeszélgetek pozsonyi, budapesti barátaimmal: telefonon, chaten, e-mailen. Hónap végén, meglehet, kiugrom Budapestre, megmártózom a Rudas-fürdőben és Újházy-tyúkhúslevest eszem valamelyik budai vendéglőben.

Mi köze lehet ehhez bárkinek Bukarestben?

Semmi, uraim: az égvilágon semmi.




írta György Attila
Megjelent a Krónika III. évfolyam, 258. számában, 2001 november 3-4., Szempont melléklet


/HUNSOR Monitoring/ © HUNSOR

» Erdélyi Panoráma