Moyses Márton, az erdélyi Jan Palach
írta Kincses Előd

A Sepsiszentgyörgyön született Moyses Márton költő lelkébe az 1956-os magyar forradalom kitörölhetetlen szabadságvágyat ültetett. Az akkor tizenöt éves baróti diák október utolsó hetében titokban útra kelt, de nem jutott át Magyarországra.


Vizsgálati fogságba került, majd más iskolába, Marosvásárhelyre kényszerítették. 1960-ban a kolozsvári tudományegyetem első éves magyar irodalom szakos hallgatóját a Securitate emberei a tanteremből vitték el. Kevesen látták viszont. Az akkor 19 éves Moysesnek kommunistaellenes, forradalmi versei miatt kellett bűnhődnie. Verseit elkobozták, őt pedig hét év börtönre ítélték. Szabadulásával a megaláztatások nem értek véget. Nagyajtára kényszerítették - istállószolgának.

A költő 1970. február 13-án, egy évvel Jan Palach prágai és Bauer Sándor budapesti mártíriuma után bement Brassóba a kommunista párt székháza elé, leöntötte benzinnel, és meggyújtotta magát.

Megtagadták tőle az orvosi ellátást. Rettenetes kínok között szenvedett hónapokon át, május 15-én halt meg. November 3-án Brassóban Moyses Mártonra emlékeztek. Brassó, Alsó-Háromszék és a Barcaság templomaiban délelőtt 11 órától öt percig szóltak a harangok, utána a város főterén a magyar egyházak, a Magyarok Világszövetsége és a megyei RMDSZ tisztelget emléke előtt.

Kovács Attila és Patrubány Miklós ünnepi beszédei után az evangélikus templomban folytatódot az ünnepség. Raduch Zsolt evangélikus lelkész igehirdetését követően Tófalvi Zoltán beszélt a mártír költővel kapcsolatos kutatásairól, utána az egykori osztálytárs, Kincses Előd emlékezet a mártír költőre.

Kincses Előd Moyses Mártonról A mi generációnknak két meghatározó sorsalakító élménye volt. Az elsőt 15 éves lelkes ifjakként, a másodikat érett férfiként éltük át. Néhai osztálytársunknak, Moyses Mártonnak csak 1956 októberének élménye adatott meg, 1989 decemberében már rég nem élt. Moyses Márton életének derékba törése a nacionálkommunista diktatúra bűne volt; a rendszer nem tudta elviselni a nagyon tehetséges gerinces embereket. Mindent megtett azért, hogy megakadályozza tehetségük kibontakozását, azért, hogy meghajlítsa gerincüket. Ha a gerinc nem akart meghajolni, képesek voltak arra is, hogy szó szerint megtörjék.

Márton életét, mint mondtam, az 1956-os magyar forradalom határozta meg. Tudjuk, Budapesten a "pesti srácok" harcoltak Ruszki Iván és helytartói ellen, Márton, a nagyajtai srác is ki akarta venni részét a magyar szabadságharcból. Tisztában volt azzal, hogy a szabadság egy és oszthatatlan s azzal is, hogy ő, a székely-magyar a magyar nemzethez tartozik, s ebből kifolyólag égett a tettvágytól. Át akart szökni a határon azért, hogy tehesse a dolgát, de elkapták. Kiskorúsága akkor még megmentette a börtöntől.

Mi, a marosvásárhelyi, az akkor még tiszta magyar Bolyai Farkas Líceum diákjai mit sem hallottunk arról, miért is ült be közénk 1956 novemberében egy újabb székelyföldi osztálytárs. Csak nemrég tudtam meg azt, hogy néhai igazgatónk, Kozma Béla sorsmentő akciójának köszönhetően került a nagyhírű kollégium bentlakásába, s lett az iskola eminens diákja. Az, hogy egy újabb székelyföldi bentlakó érkezett, semmilyen feltűnést sem okozott az osztályban, ez az ország legrégebbi középiskolájában megszokott eseménynek számított.

Két évig, tizedikben és tizenegyedikben, érettségi vizsgánkig volt az osztálytársam, ugyanabban a padsorban ültünk, ő a második padban, én az utolsóban. Kitűnő eszű, kitűnő tanuló volt, aki számtanból és magyarból egyaránt brillírozott. Az a tény, hogy verseket is ír, nem volt köztudott. Én a vele egy időben elítélt Szokoly Elektől hallottam arról, hogy milyen kitűnő és bátor rendszerellenes versek is fűződnek nevéhez. Csak remélni lehet azt, hogy a szeku nem égette el őket, és előkerülnek. Ha a versek ismerőinek véleménye helytálló, akkor Moyses Mártonnak, a költőnek olyan reneissance-a lehet, mint Wass Albertnek.

A Bolyai Egyetem magyar szakán Emese húgommal egy előadóteremben hallgatták az előadást, amikor 1960 novemberében bejött két szekus, és azt kérdezte: kicsoda Moyses Márton? Marci halott sápadtan felállt "tudta szegény, mi várhat rá" , s elhurcolták. Többet nem látták, nem láttuk. Annyit tudtunk róla, hogy elítélték és politikai fogoly.

Közismert: Gheorghiu-Dej akkori pártfőtitkár miután valamennyire szembefordult a Szovjetunióval, közölte 1964-ben, hogy az összes politikai foglyot szabadlábra helyezte. Persze leginkább amerikai nyomásra. Moyses Mártont 1962-ben engedték ki, agyonkínozva, de kényszerlakhelyet jelöltek ki számára, mégpedig szülőfaluját, Nagyajtát. Kétévi nehéz börtön után szabadult, de emberi roncsot csináltak belőle.

Be kell vallanom, hogy 1969-ben, tízéves érettségi találkozónk szervezőjeként értetlenül álltam: hogy lehet, hogy Moyses nem jött el a találkozóra? Most már tudom: kényszerlakhelyét nem hagyhatta el, s erről tilos volt írnia. Következő találkozónkon megtudtuk, hogy Marci felgyújtotta magát, de az, hogy milyen körülmények között és miért tette, nem jutott tudomásunkra.

Harmincegy évvel később, tizenkét évvel a rendszerváltozás után Tófalvi Zoltán jóvoltából tudhattuk meg az igazat, döbbentünk rá arra, hogy Moyses Márton a romániai magyar Jan Palach. Elgondolkozhatunk azon, hogy lehet, hogy csak tizenkét évvel a rendszerváltozás után kezdünk beszélni tettéről, életéről, szenvedéseiről. A romániai közvélemény arról sem tud, hogy a magyar forradalomtól megrettent román kommunista pártvezetés megszüntette a parasztságot éhezésbe taszító kötelező beszolgáltatás rendszerét. Lám, milyen nehéz áttörni a hallgatás falát. Pedig aki nem ismeri az igazságot, az igaz jövőt is nehezebben tudja kivívni magának.

Akkor, amikor Moyses Márton emlékét felidézzük, tisztelegnünk kell a Magyar Október kiváltotta romániai terror többi áldozatának emléke előtt is. Csak mostanság kezdi megismerni a hazai és a magyar közvélemény azt, hogy itt is voltak kivégzések, hogy nagyon sok román és magyar egyetemistát zártak ki az egyetemről és sokukat be is börtönözték, mert szervezkedni kezdtek, vagy egyszerűen lelkesedtek a magyar forradalomért és szabadságharcért. Élesen rögződött bennem egy jelenet: osztályfőnöknőnk, Kozma Irén egy alkalommal a rebellis Marcinak azt mondta: Moyses, magának nem lesz jó vége. Sajnos igaza lett: néhai osztálytársunk gerinces magyar, elkötelezett demokrata volt, s ezért vált a rendszer áldozatává, lett a romániai magyarság mártírja. Áldozatának akkor lesz értelme, ha tette az őt megillető helyre kerül a magyar és román, román és magyar köztudatban. Ezért is oly örvendetes, hogy most itt állunk, mert így kell tennünk, a Román Kommunista Párt egykori Brassó megye székháza előtt, ahol felgyújtottad magad, és Rád emlékezünk.

Erkölcsi nagyságodnak tartozom azzal, hogy kimondjam: Te a jelenlegi megalkuvó politizálás ellen is lázadoznál, elkötelezett magyarként, valódi demokrataként nem lenne más választásod. Emléked ápolása hozzásegíthet ahhoz, hogy közösségünk tisztábban lásson, nehezebben lehessen félretájékoztatni, félrevezetni. Bizony mondom, a romániai magyarság sokat vesztett azzal, hogy Moyses Márton sokrétű tehetsége nem teljesedhetett ki, a fordulat utáni jogszerző küzdelmébe nem kapcsolódhatott be.

Kedves Marci, emléked őrizni fogjuk, ezt nagyon is megérdemled, megszenvedtél érte!

Elhangzott a november 3-ai brassói megemlékezésen, illetve másnap Budapesten a Batthyány-örökmécsesnél





írta Kincses Előd
forrás://Erdélyi Napló