Bíró Zoltán szerepe a nemzeti összefogásban
a HUNSOR online cikke
írta Bakos István
a Nemzeti Tankönyvkiadó főosztályvezetője,
a HUNSOR Budapesti munkatársa
Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Tanácskozás!
Rendhagyó a hozzászólásom, mivel barátai, pályatársai és tisztelői nevében itt
és most szeretném köszönteni születésnapján a ma 60. éves Bíró Zoltánt. Nem
divat a mi köreinkben egymás ünneplése és ünnepeltetése, ha most mégis
megtesszük annak nagyon nyomós okai vannak. Mindenek előtt a kerek évforduló, no
meg az alkalom és mai fórumunk témája a nemzeti összefogás, amelynek az elmúlt
negyedszázad során Bíró Zoltán egyik meghatározó személyisége volt, s mindmáig
az maradt. Engedjék meg, hogy köszöntése ürügyén erről szóljak.
Immár 37. éve, hogy sorsunk az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi
Karának magyar-népművelés szakán bennünket egy tanulmányi csoportba sodort, ahol
az egymást is formáló közös munka és tanulás során alakult kölcsönös
rokonszenvünk életre szóló barátsággá. A magam falusi-paraszti életélményéhez és
értékrendjéhez jól illeszkedett Zoltán József Attiláéra emlékeztető sorsa, a
külvárosi emberek világából hozott élettapasztalata. Pár évvel idősebb volt
nálunk, aki az érettségi után öt évig az élet egyetemén, többek között a dabasi
művelődési ház dolgozójaként, tanulta a bölcsészetet. A főváros és a peremvidék
gondját- baját átélve, megszenvedve kellő tudással és ítélőerővel rendelkezett
ahhoz, hogy olykor nemcsak a csoporttársakkal, hanem tanárainkkal is vitába
szálljon. Kitűnő szemináriumi dolgozataival és okos hozzászólásaival,
vitakészségével tekintélyt vívott ki nemcsak magának, hanem annak a népi
orientációjú társaságnak is, ahová magam is tartoztam. Egyetemi tanáraink közül
Czine Mihály, Király István, Kiss Jenő és Vekerdi László külön is találkozgatott
velünk, s körükben személyesen megismerkedhettünk a magyar szellemi élet
kiválóságaival: Illyés Gyulával, Veres Péterrel, Nagy Lászlóval, Csoóri
Sándorral, Kiss Ferenccel, Für Lajossal, Kósa Ferenccel, Sára Sándorral, Ilia
Mihállyal és másokkal.
Amikor 1966-ban Zoltán megnősült, felesége Rozi pártfogó támogatásával- Alma
Materem az Eötvös Kollégium mellett - a második fővárosi otthonomra találtam
náluk, ahol minden törekvésemet, örömömet megoszthattam, ahová minden bajommal
bizton fordulhattam, barátainkkal együtt is. Az 1956-os forradalom és
szabadságharc résztvevőiként olykor fölelevenítették számunkra az addig
elhallgatott, vagy csak rádiós emlékként őrzött hősi harcokat. Ide tartozik,
hogy 1968 nyarán az egyetemi pártgyűlésen Zoltán - a várható retorziók ellenére
-néhányad-magával nyilvánosan tiltakozott a csehszlovákiai bevonulás miatt.
Erdélyt egy nagy körúton feleségeinkkel együtt fedeztük fel. Kiss Gy. Csaba és
Kovács István közvetítésével a magunk módján csatlakoztunk a lengyel
Szolidaritáshoz is.
Az egyetem után négy évig előadóként a Művelődési Minisztérium Király Tibor
jogászprofesszor vezette Felsőoktatáspolitikai Főosztályán dolgozott, majd a
Kulturális Minisztériumban megbízták a Közművelődési Főosztály vezetésével, ahol
időtálló munkát végzett: széleskörű társadalmi közreműködéssel előkészítette az
első magyar közművelődési törvényt. Miniszterével Pozsgai Imrével és az írók
jórészével kialakított kapcsolata is hozzájárult ahhoz, hogy 1980-ban a
politikailag talán legérzékenyebb területre, az Irodalmi és Sajtó Főosztály
élére kinevezzék, ahol több mint egy évig a pártközpont korifeusaival Aczél
Györggyel, Knopp Andrással és Tóth Dezsővel szemben derekasan küzdött az
irodalom és a sajtó szabadabb létéért. Leváltását Pozsgainak kellett
végrehajtani, aki megbízott igazgatóként a Petőfi Irodalmi Múzeumba helyezte,
ahonnan később főmunkatársként az Országos Széchenyi Könyvtárba száműzték.
Mindez azonban nagyrészt következménye volt annak a kapcsolatnak és közéleti
aktivitásnak, amelyet barátaival: Lezsák Sándorral, Kiss Gy. Csabával, Nagy
Gáspárral, Für Lajossal, Csoóri Sándorral, Csengey Dénessel, Csurka Istvánnal,
Kiss Ferenccel, Bihari Mihállyal, Gombár Csabával, Joó Rudolffal, Szövényi
Zsolttal, Villangó Istvánnal, Zelnik Józseffel, velem és másokkal együtt
folytatott a társadalmi-gazdasági reformokért és a határon túli magyarokért. (Az
igazságkereső szándékot, a határozott, bátor kiállást a pártvezetés nehezen
viselte, a közös fellépést pedig megtorolta, a résztvevőket büntette. Különös
figyelemmel volt a Tiszatáj köré csoportosuló "harmadikutas, nacionalista népi"
körre, vagyis az imént felsoroltakra is.)
A lakásukban, illetőleg lakásaikban -hiszen többször is költöztek - meg a magunk
kreálta Népi Hurálban, később pedig a Bethlen Alapítvány keretében zajló közös
összejöveteleken, az egyre táguló körökben folytatott eszmecserék során
érlelődött az a pártállástól és vallási hovatartozástól független új nemzetépítő
mozgalom, amely kezdetben csak beadványokkal, a pártvezetőkkel folytatott
vitákkal, később nyilvános fellépésekkel, majd a Lakitelki Találkozó
megszervezésével, az azt követő szakmai és politikai fórumokkal, tüntetésekkel
átformálta a magyar közéletet s megindította a hazai rendszerváltást.
1987-ben Magyar Demokrata Fórumnak neveztük el ezt a gyökerekig ható és
határokon átívelő nemzetépítő mozgalmunkat, amely millióknak adott reményt a
jobb jövőre, s amelynek első ügyvezető elnökévé Bíró Zoltánt választottuk. A
hazai pártrendszer kialakulásának áradatában aztán - többünk ellenére - ez is
átsodródott az alakuló új pártok közé, s az első szabad választásokon győzelmet
aratott.
Ennek a néhány éves folyamatnak vezéregyénisége a mi részünkről mindaddig Bíró
Zoltán volt, amíg politikai praktikákkal és erkölcsileg erősen vitatható
módszerekkel 1990 végén távozásra nem késztették az általa is alapított Magyar
Demokrata Fórum vezetéséből, majd később a HITEL című lapunk éléről is. Addig
éjt nappallá téve, önmagát nem kímélve, fáradhatatlanul járta az országot,
igyekezett mindenhová eljutni, ahová hívták. Csapatban gondolkodott, a munkát
megosztotta, s mindenkit igyekezett képességének és képzettségének megfelelő
feladattal megbízni. Ahol kellett Ő tárgyalt, máshol beszédeket tartott,
tanácsokat adott, szakértőkkel konzultált az Ó utcában, külföldre utazott, sokat
írt és nyilatkozott. Teleki Pálra emlékeztető alakjával, karizmatikus
egyéniségével, a munkáshoz, a paraszthoz, a polgárhoz és a professzorhoz
egyaránt értően szóló egyenes beszédeivel sokakat megnyert a nemzetépítés
számára. Nem kis részben neki és ugyancsak fáradhatatlan barátunknak Lezsák
Sándornak köszönhető, hogy a Magyar Demokrata Fórum akkor a nemzeti összefogás
szimbólumává, a legnépszerűbb politikai tényezővé vált szerte az országban és a
világ magyarsága körében is. Győztünk, de a hatalom varázsa megrontotta emberi
viszonyainkat.
Nem akarom az általam is nagyra becsült első rendszerváltó kormányfő politikai
felkészültségét, felelősségét és rátermettségét vitatni. Úgy vélem azonban, hogy
a betegségéből is adódó bizalmatlanságát, a lakitelki alapítókat sújtó
elfogultságát, amely részben hozzájárult a Magyar Demokrata Fórum belső
meghasonlásához, megosztódásához és a nemzeti összefogás meggyengüléséhez,
talán érdemes lenne a jövő nemzedék számára is elemzőn feltárni. Akkor talán nem
tűnne nosztalgikusnak az a bennem most felmerülő kérdés, hogy mi lett volna
akkor, ha
* Antall József miniszterelnök mellett Bíró Zoltán, vagy egyik jeles lakiteleki
alapító megmarad pártelnöknek
* érdemeiket, munkásságukat ismerve mind a kilenc lakiteleki alapítót elindítják
a képviselőválasztáson, vagy helyet kapnak az államvezetésben
* a miniszterelnök tanácsadói köre, "mamelukhada" nem oly szűkkeblű és nem
hálátlansággal viszonozza a közjóért végzett történelmi jelentőségű munkákat
* a hatalmi téboly meg nem fertőzi az előttünk járó nemzedék néhány mérvadó
tagját, s gőgös indulataikkal nem szedik szét a maradék tagságot is
* az MDF megpróbáltatásai közepette, a nagy vereség után, - az erkölcsi
megújulás szándékával - Bíró Zoltánt is megkövetik. Talán majd egyszer ideje
lesz ennek is.
Bíró Zoltán hál' Istennek nem szorul senki kegyére. Immár másfél évtizede a jövő
nemzedék tanárait oktatja-neveli a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola
tanáraként. Születésének 60. évfordulóján erről a 100.éves Németh László
szavait idézem:
" A tanárnak nincsen perselye; amikorra végzett a pályával, nem marad más
érzése, mint hogy bőkezű volt s szétosztotta magát. S milyen boldogító érzés ez
az adakozás! Én, aki alkotói erőm teljében voltam tanár, legjobb műveim
ikertestvéreit szórtam szét a katedráról s utólag sem bántam meg, hogy ezt az
üdvözítő érzést megpróbáltam."
Említhetném, hogy Bíró Zoltán is alkotó ereje teljében lett tanárrá, s 1987 óta
immár a tizedik könyvét adják ki. Ezekben részben politikai hitvallását,
tapasztalatait dolgozta föl, főként azonban az irodalomtudós-tanár Adyról,
Kölcseyről, Bethlen Gáborról és a XX. század nagy magyar íróiról, költőiről
szóló tanulmányait, esszéit tartalmazzák, amelyekkel egyre szélesedő körben
hat.
Kedves Zoltán! Barátaid, kortársaid és tisztelőid nevében szeretettel
köszöntelek 60. születésnapodon! Köszönjük, hogy léteddel, szolidáris
magatartásoddal és munkásságoddal gazdagítasz bennünket. Erőt, bátorítást adtál
és adsz sokunknak az élet nehézségeinek elviseléséhez, reményt a nemzeti
összefogásra s ezzel a jobb magyar jövendőre.
Adjon az Isten erőt, egészséget és sok boldogságot, hogy még nagyon sokáig
velünk élj és munkálkodj bizakodva és biztatva mindnyájunkat!
Budapest, 2001. április 21.
* Elhangzott a Lezsák Sándor szervezte Hazai Műhely "Nemzet és összefogás"
tanácskozásán 2001. április 21-én a Kossuth Klubban.
írta Bakos István
a HUNSOR Budapesti munkatársa
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Bakos István korábbi írásai:
• Trianon és Párizs szorításában
• A nemzeti intézmények védelmében
• A Nemzeti Tankönyvkiadó közleménye a külhoni internetes távoktatásról
• A svédországi magyar pedagógusok továbbképzéséről
• A külhoni magyar médiáról
• Megrendelhető a "Szent István országlása" című könyv
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
