Csak annyit, amennyi jár
Orbán Viktor augusztus 30-i beszéde
HUNSOR medencefigyelő

"A hiányok egyre hosszabbodó láncolata keserűséggel tölt el bennünket. Ebben a most épülő új szocializmusban nem a boltok piacáról hiányzik az áru. Ebben az új szocializmusban nem az hiányzik, ami megvehető, hanem az, ami nem, mert nem ára, hanem értéke van."


Az emberiség egyötöde számára a szomjúság mindennapi élmény. Az emberiség kétharmadának nem jut tiszta víz. A világban minden tizenötödik másodpercben meghal egy gyermek olyan betegség következtében, amelytől a tiszta víz megkímélte volna. Jó estét kívánok kedves Barátaim!

Aki sohasem látott egy pohár tiszta vizet, abban legfeljebb homályos vágy él valami nehezen elképzelhető és elérhetetlen iránt. De mit érez az, aki kemény munkával víztisztítót épített, s mire a munkával készen lett, s végre tiszta vizet öntött a pohárba, azt rögtön ki is ütik a kezéből. Ebből is látható, hogy bár az emberiség boldogabbik harmadához tartozunk, ez nem ment meg bennünket attól, hogy néha kutyául érezzük magunkat.

Nem kell rettegnünk a rossz víz okozta betegségektől, mégis gyötörhet bennünket a szomjúság érzése. Szomjazhatunk arra, hogy tiszteljék emberi méltóságunkat, tiszteljék elidegeníthetetlen jogainkat. Szomjazhatunk arra, hogy a velünk vitázók ne a gumibot nyelvén fogalmazzák meg ellenvéleményüket. Szomjazhatunk arra, hogy ne betört, és véres fejekkel tegyenek pontot a párbeszéd végére. Szomjazhatunk arra is, hogy ne a kormányváltáskor sebtiben kihozott, a nemzeti érzelmű embereket nyíltan megfenyegető köztörvényes bűnözők legyenek a televíziók ünnepelt sztárjai.

Szomjazhatunk arra, hogy elmondhassuk a véleményünket, hogy meghallgassák amit mondunk, hogy figyelembe vegyék amit mi szeretünk. Szomjazhatunk arra, hogy tiszta beszédben, őszinte szavakban, igaz gondolatokban lehessen részünk. Szomjazhatunk arra, hogy a valóság tényeit megismerhessük, hogy őszintén beszéljenek velünk, hogy ne fedjék el álságos díszletekkel azt, ami körülöttünk történik, ne fedjék el a jövőt, amely ránk vár.

Van úgy, hogy a dolgokat akkor tudjuk igazán megbecsülni, amikor éppen elveszítjük őket. Dolgok, melyekhez hozzászoktunk, s így nem létezésük tűnik értéknek, hanem a hiányuk fájdalmas. Így okoz fájdalmat sok ezer embernek a Széchenyi-terv megfojtása, így okoz sokaknak fájdalmat a gazdahitelek felszámolása, így okoz fájdalmat a nemzet határokat átívelő egyesítésének lefékezése, a nemzeti öntudatunk és büszkeségünk letörésére tett kísérletek. Így okoznak fájdalmat a történelmi egyházainkat visszaszorító törekvések. Így okoz fájdalmat, hogy a magyarok már megint nem lehetnek fővállalkozók a saját hazájukban.

Így okoz sok százezer embernek fájdalmat az egyetlen polgári nemzeti napilap, a Magyar Nemzet üldözése, a Sajtóklub betiltása, a Magyar Rádió elleni meg-megújuló támadások, a közszolgálati televízió polgári értékeket közvetítő műsorainak kormányzati szócsővé alakítása. Hiányzik az, amit elvesznek, és hiányzik az is, amit megígértek, de nem adták oda. Hiányzik, hogy a béremelések az egészségügyben nem a fizetések teljességére vonatkoznak. Hiányzik a beígért hűségjutalom, hiányzik, hogy a minimálbért mégsem kapják meg teljes egészében azok, akiket illet, sokaknak hiányzik a megígért ingyenes tankönyv. Hiányzik, hogy a pedagógus béremelésből kivették a hitoktató tanárokat.

A hiányok egyre hosszabbodó láncolata keserűséggel tölt el bennünket. Ebben a most épülő új szocializmusban nem a boltok piacáról hiányzik az áru. Ebben az új szocializmusban nem az hiányzik, ami megvehető, hanem az, ami nem vehető meg, mert nem ára, hanem értéke van. Számunkra, kedves barátaim, kormányváltástól függetlenül továbbra is igaz, hogy életünk több, mint a létfenntartásért folytatott puszta küzdelem. És továbbra is igaz, hogy aki többé teszi, attól szép. A család, a gyermekek, az emberi méltóságunk, a hitünk és a szabadságunk.

Ma azt érezzük, hogy a kormányváltás utáni világban ezek az értékek egyre hátrább szorulnak. A közélet világában elporladnak, köddé válnak, hiánnyá silányulnak. Eddigi tapasztalataink megerősítik azt a régi gondolatunkat, hogy lényegében csak kétfajta világ létezik. Az, amelyik a bennünk lévő jóra épít, és a másik, amely a rosszra való hajlamainkra alapoz.

Az elmúlt négy évben a legnagyobb öröm talán éppen az volt, hogy láthattuk, miként nyílnak ki, és fordulnak egymás felé őszintén az emberek. Láthattuk, hogyan becsülik meg egyre inkább egymás munkáját és eredményeit, és hogyan tanulunk meg örülni egymás sikerének. Láthattuk, nőtt azok száma, akik attól érzik sikeresnek magukat, ha a körülöttük élők élete is sikeres. És láthattuk, hogyan lettünk igaz, kemény küzdelem árán, hogyan lettünk úrrá napról napra a szocializmusból magunkkal hozott jobb sorsra érdemes erőinket megbénító irígységen.

Irígység, természetesen mindig, minden korban, minden rendszerben létezik. De csak egyetlen olyan rendszert jegyzett fel a történetírás, amelynek mozgatóereje az irígység volt. A szocializmus az egyetlen olyan rendszer, amely nem arra törekedett, hogy az emberek szorgalmuk, munkájuk, tenniakarásuk, családjuk iránti szeretetük révén gyarapodhassanak és boldogulhassanak, hanem arra törekedett, hogy az igyekvőket gáncsolják, a sikereseket földre rántsák, a kiemelkedőket kiszorítsák.

A Széchenyi-terv megfojtása, a gazdahitel felszámolása, a magyar vállalkozók háttérbe szorítása mind azt jelzik, hogy végetért a polgári Magyarország Teremtsd magad! világa. A Teremtsd magad! világnak, amikor az állam hivatása az lehetett, hogy segítse az embereket abban, hogy felépíthessék a saját világukat. Kezdjük már érteni, hogy a most épülő szocializmus a régről ismert Tőlünk kaptad! világ lesz. Olyan világ, ahol jó esetben ajándék érkezik a mindenkit megillető jogos kincs helyett.

S ahogyan az már lenni szokott, az ajándéknak ára van, s az ár nem más, mint a szabadság. Mert a szabadság nem az, ami adott, hanem az, amit nem vehetnek el. Tizenkét év alatt felnőtt egy új, polgári és nemzeti értékrend, amely helyet követel magának. Tartós, erős, mélyen gyökerező, melynek hívei évről évre szaporodnak. Nem akarunk semmi többet, csak azt, ami jár, ami a jussunk. A magyar gazdaság erőteljes, szorgalmas, széles utakon, felüljárókon halad.

A médiavilágában pedig mintha egy középkori városnegyed egyirányú utcáiba lennénk beszorítva. Valóban így kezdődne a XXI. század? Valóban csak egy irányban szabad közlekednünk? Mi nem vitatjuk el azoknak a jogát, akik az új szeleknek hódoló szocialista televíziót nézik szívesebben. Legyen meg az ő közszolgálati televíziójuk, de azoknak a millióknak is joguk van az ő szívükből beszélni, az ő lelkükhöz szóló közszolgálati televízióra, akiknek a képviseletében ma itt megjelentünk. Éppen ezért olyan médiatörvényre van szükség, amely ezeknek az igényeknek maradéktalanul eleget tesz. A mai törvény nem ilyen.

Olyan törvényre van szükség, amely két egyenrangú csatornára osztja a magyar televíziót. Már nem elég, hogy csak egy szocialista legyen, szükség van egy polgári és nemzeti értékeken állóra is. Az Országgyűlésben vitézkedő pártjainktól azt kérjük, hogy a szükséges törvénymódosítást készítsék elő, és a Tisztelt Ház elé terjesszák. Nekünk, nektek, kedves Barátaim az lesz a dolgunk, hogy ha ezt a törvényjavaslatot az Országgyűlésben nem fogadják el, akkor egy tavaszig megszervezhető és megszervezendő népszavazással jussunk hozzá ahhoz, ami a polgári és nemzeti gondolkodású milliókat megilleti.

Ma is megtapasztalhatjuk, milyen sokan vagyunk, milyen erősek vagyunk. Akár arra is gondolhatnánk, hogy egyszerűen felemeljük ezt az épületet itt a hátunk mögött, de nem adunk ki ilyen jelszót. Nem adunk ki ilyen jelszót, mert nem szeretjük a lökdösődést és nem vagyunk úgy öltözve. Vannak közös értékeink, és közös múltunk. De erőnk igazi forrását a közös cél jelenti. Mert a cél erőt ad, és rendet teremt. Épp úgy, mint az iskolában hajdanán, amikor mágnest tettünk a fémreszelékkel teli papír alá.

Mi továbbra is olyan hazában akarunk élni, amelyet bátor és szabad emberek építenek a maguk számára a saját szájuk íze szerint. Olyan hazában, ahol békesség uralkodik, ahol gyarapodnak a családok, az emberek belső harmóniában és szabadságban élhetnek. A cél erőt ad és rendet teremt. Ha van célunk, tudjuk, milyen úton kell haladnunk. Tudjuk, ha beborul az ég, a csillagok akkor is világítanak a felhők felett. Ha ezt tudjuk, sohasem tévedünk el.

Az áprilisi választások eredménye sem térít el bennünket a célunktól. Ugyanazon az úton fogunk járni, mégha lassabbra is kell fognunk a lépéseinket. Október 20-án újra választások lesznek. Épp oly jelentősek, mint az országgyűlési választások. A tét nagy, az erőpróba komoly. Ha azt akarjuk, hogy a nemzet ismét magára találjon, hogy a családok az ország minden településén megbecsülésben élhessenek, hogy a tehetséges és szorgalmas fiatalok a legkisebb faluban is megkapják a tanulás lehetőségét, ha azt akarjuk, hogy a magyar vállalkozók itthon munkához juthassanak, és kenyeret adhassanak az embereknek, ha azt akarjuk, hogy szüleink, nagyszüleink nemzedékének mindenhol tisztességes és emberséges bánásmódban legyen része, ha véget akarunk vetni a polgári értékek mellett elkötelezett, nemzeti érzelmű becsületes emberek elbocsátásának, ellehetetlenítésének, lejáratásának és üldözésének, ha véget akarunk vetni az országot elborító hazugsághullámnak, akkor ideje félretenni az áprilisi választások okozta kesergést.

Da ha félretettük a kesergést, mit is kell tennünk hát kedves Barátaim. Először is egyre világosabb, hogy apad annak van jelentősége, hogy a polgári oldalhoz tartozók közül ki melyik párttal rokonszenvezik, mert most nem pártokban, hanem nagyobb egységben, tágabb összefüggésben, szélesebb ölelésben kell gondolkodnunk. Tudjuk, hogy az önkormányzati választások egyfordulósak. Nincs mód arra, hogy erőinket, mint áprilisban, csak a második fordulóban egyesítsük. Most együtt, egy akarattal kell csatába indulnunk, egy a tábor, egy a zászló.

Mit kell még tennünk. Másodszor is fejezzük be a kicsit hosszúra nyúlt, és ma már sehova sem vezető önostorozást. Ami elmúlt, elmúlt, vége. Új küzdelmek várnak mindannyiunkra. Ha győzni akarunk és győzni csak akkor tudunk, ha érezzük az erőnket, ha mindannyian hisszük, hogy sikerülni fog. A keleti népek úgy tartják, hogy a tigrist először gondolatban kell elejteni, a többi puszta formalitás. Harmadszor: a ránk nehezedő nyomás ellenére ki kell tartanunk a meggyőződésünk mellett. Negyedszer: tudnunk kell, hogy igazunk van, és erről meg kell győznünk másokat is. De miről is kell meggyőznünk a többieket?

Nos hát kedves Barátaim, mondjuk el: igaz ugyan, hogy a kormány ígéreteinek egy részét betartva megemelte a béreket, és a nyugdíjakat. De azt már senki sem gondolhatja komolyan, hogy az erre valót, a kormányváltás utáni ötven nap alatt termelte meg a magyar gazdaság? Az igazság az, hogy a bér- és nyugdíjemelésekre valót az elmúlt évek közös erőfeszítései teremtették elő. Tudnunk kell hát, hogy igazunk van, és erről meg kell győznünk másokat is. Miről még?

Arról, hogy mi azért dolgoztunk, hogy tizenöt éven belül egy magyar ember életminősége elérhesse európai társaiét. Ezért indítottuk el a Széchenyi-tervet, az új vasút- és hídépítéseket, a milliárdos idegenforgalmi szálloda- és fürdőfejlesztéseket, az otthonteremtés programját. Ma már az új kormány még nyomasztó médiafölényével sem tudja titokban tartani, hogy a polgári kormány által megindított nagyívű fejlesztések korszakának véget vet. Visszanyesés, átütemezés, lassítás, megszüntetés. Tudnunk kell hát, hogy igazunk van, s erről meg kell győznünk másokat is.

Tudnunk kell, hogy mi tette lehetővé azokat a régen várt fejlesztéseket, amiket az elmúlt négy évben megindíthattunk. Egy eredményes, és sikerekben bővelkedő gazdaságpolitika, a magyar modell. Az a gondolkodásmód, amely túl mert lépni a tankönyvek kőbe vésettnek hitt tételeit, és amelyek mindannyiunk számára lehetővé tette, hogy a magunk útján, a magyar úton járva jó erőben juthassunk el az Európai Unió országai közé.

Az új szocializmus építői úgy tettek, mintha ezen az úton mennének tovább. Igaz, az irányjelző nem villog, de jól látható, hogy a kormány erőteljesen balra húz. Ez az oka, hogy az első kerékpár az árokban kacsázik, és úgy tűnik, ezt a sorsot a hátsó sem kerülheti el. Csak néhány, alig észrevehető kormánymozdulat még, és örülhetünk, ha nem borulunk az árokba mindannyian, mindenestől. Hogy a gazdaság rossz irányba halad, kedves barátaim, a mai naptól nyílt titok. A mai napon több lap is címoldalán hozta a hírt, hogy 2002 az utolsó lesz a magyar mércével mért bőség éveinek sorában. Jövőre, mint írják, az új szocialista jövő építői már nem kívánják emelni a béreket, az azt követő három évben pedig már az inflációt sem követik a keresetek.

Az eddigi munkánkkal kiérdemelt bőségért a gazdaság irányítóinak akaratából most majd négy szűk esztendővel kell vezekelnünk. Mivel a médiából mindezt nem lehet megtudni, önöknek kell elvinni ezeket a gondolatokat azokhoz, akik nincsenek itt velünk. És teendőink sorában ötödször arra van szükség, hogy mindannyian ismét ott legyünk a választások napján, október 20-án a szavazófülkében.

És végezetül hatodszor: szükségünk van mindannyiunk féltő figyelmére, hogy közös erővel őrködjünk a választások tisztasága felett. Ha elég bátrak, kitartóak és elszántak vagyunk, hogy mindezt valóban megtegyük, akkor jó reményünk lehet, hogy ismét tiszta víz kerüljön a poharunkba. Váljék egészségünkre!

Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!



[HUNSOR medencefigyelő - ® HUNSOR -]