"Csikóéveink"
írta Bartal Klári
a HUNSOR munkatársa

Iszonyatos dörömbölésre riadtam."Kinyitni!" - ordította egy durva hang s én hirtelen nem tudtam, milyen álom is ez. Sajnos, valóság volt, mert Mamuka fölpattant a másik ágyból és hamarjában meleg pongyolát kerített magának. " Gyorsan, Klärchen" - rebegte és bénult karjaimra húzta a hosszú háziruhát.


Az előszobaajtó akkor már kinyílt és közelről tisztán hallottam a másik szobán át: "Házkutatás." Apám engedte be a fegyvereseket. "Fölkelni" - utasított bennünket teljesen fölöslegesen az előző hang. Anyám apám mellett volt már s én is állva dideregtem a bezúduló förgetegben. Késő ősz volt már és a fűtetlen szobák ágyait a lábunkhoz fektetett forró téglák melegítették csak valamennyire. Mire sikerült álomba bódulnunk kivertek bennünket a józanító hidegre. A lakást ellepő marcona alakok belestek minden bútordarab alá és belsejébe. "Maga kicsoda? - vallatták apámat - Neve? Hol dolgozik? A gimnáziumban? És ott mit csinál? Tanár?" Hát sok variációra nem számíthattak,mert az iskola tanárokon kívül legfeljebb egy pedellust alkalmazott. No meg az igazgatóját. De akkor azért már az is újra tanárember volt, miután az előző, akit a PÁRT nevezett ki foltozósuszter létére az iskola élére - öngyilkos lett.

Tisztelem én azóta is a susztereket, főleg, hogy világcsavargó lévén, sok lábbelit koptatok el. Nincs is vélük semmi bajom, de a sarufoltozás munkáját nem vállalnám, miután nem értek hozzá. Viszonzásképp azonban ugyanannyit elvárnék a másik féltől is. Említett koma azonban nem rendelkezett ennyi önismerettel. Talán a piros könyvön kívül mással sem. Azaz, hogy némi kis lelkiismeretfurdalás mégis szorult belé, mert a táviratra, hogy menyasszonya utánajön, fölvágta ereit. Az államosítás címén elkövetett disznóságait nem tudta eltitkolni jövendőbelije s főleg az apósjelölt előtt, aki a hírek szerint, pártjának puritánabb fajtájához tartozott. Elmenekült hát, utolsó pillanataiban még trágár szavakkal illetve az őt megmenteni szándékozó doktornőt. Nos ennek már három éve múlt s az új igazgató megint pedagógiai képesítéssel rendelkezett. Sok böcsülete azonban nem volt, tanárjaival egyetemben - már mint az új világ urai előtt. Apámat is úgy kezelték,mint lehetséges bűnözőt: "Aztán a többiek kicsodák? A családja? És milyen címen tartózkodnak itt? Itt laknak?" No, ez megint okos kérdés volt. Mert ha a családfő itt lakik, akkor a család többi tagja ugyan mi mást keresne itt - gondoltuk és beszéltük meg egymás között, a vihar elvonultával és egy pár nap múltán. Bár lehet, nem is volt ez olyan fölösleges kérdés.

Elszigeteltségünk a nyugati zónában oly' nagy volt, hogy nem hallottunk a különböző helyeken élő családtagokról, akik csak külön tartózkodási engedéllyel látogathatták egymást. Akkor és ott, mindenesetre megdermedtünk. A ház többi lakójának nevét apám megbicsakló hangon közölte. Félelmünk szerencsére kielégítette a hatalom őreit. Olyannyira, hogy kivonulásukkor még odavakkantották: "No aludjanak tovább!" Aludni... Ugyan ki tudott volna. Anyám éjjeliszekrényéről hangos puffanással leesett az azóta is emlegetett Azsajev-regény. A "Távol Moszkvától"-t soha nem olvasta el, közülünk senki, de "vonalasságunkat" bizonyítandó évekig a kombináltszoba dísze maradt. Ugyanerre a sorsra jutott az Illés Endre-könyv is és apámat kivéve Gorkij "Anya" c. regénye sem érdekelt senkit. No, őt sem igazán, de átrágta rajt' magát, méghozzá eredetiben. A latin és francia nyelvet, amelynek tanára volt, száműzték a gimnáziumból s őt kötelezték az orosz nyelv elsajátítására. Puskin és Tolsztoj nyelvének és munkáinak ismerete azonban nem volt elég az új diploma megszerzéséhez. Mi tagadás, amennyire könnyen ragadt szegényre a szláv nyelv, olyannyira megkínlódott az ideológiával. Azaz, hogy nem is az elvekkel volt baja, hanem annak a gyakorlatban való eltorzulásával. Az új jogot sem nagyon értette, miszerint mindenki bűnösnek tekintendő, addig, amíg az ellenkezőjét be nem bizonyítja.

No, a ház lakóinak szerencséje volt. A tulajdonos, az öreg tetőfedőmester ugyan szívrohamot kapott a látogatástól, de túlélte. Építész fia akkor már életfogytiglani büntetését ülte, az állam vezetői elleni állítólagos szervezkedésért. Az udvari kis épületben beteg nyugdíjas vasutas élt, feleségével és kis unokájával. A kedves dolgos asszony, aki egész télen tarhonyával, szárított gombával és gyümölccsel látta el az övéit, másnap reszketve kopogott be hozzánk. A szokásos időben történő reggeli lámpagyujtást nem látván, félt, hogy már nem talál bennünket. A szomszéd ház lakói már nem úszták meg ilyen könnyen az éjszakát. Parasztcsalád lakott mellettünk, öt gyerekkel. A legidősebb Szombathelyre járt, ipariskolába, a legkisebb még karonülő volt.Két nagyszülő is lakott velük. Kilencedmagukra óriási élelmiszertartalékkal rendelkeztek: a pincétől a padlásig mindent feltúró pribékek 2 kg lisztet koboztak el tőlük. Kapott hát pár pofont a családfő. A párját védő asszonyba belerúgtak s aztán a vérző arcú apát elcipelték. Iskolába menet láttam viszont. Ült a "Hangya"-üzlet kirakatában, a semmibe révedt tekintettel. Nyakában óriási tábla lógott: "Halmozó vagyok, a nép ellensége".

Másnap már a megyeszékhelyen nyelte vissza könnyeit s ette (amennyire kivert fogai engedték) a rabkenyeret. De azon a napon még ott ült, a kisvárosi üvegablak mögött. A tanítás után kerülővel mentem haza, mert nem akartam mégegyszer látni a pellengéren. Az eső zuhogott és a lukas cipőm talpát pótoló papundekli elázott, összesodródott. Mamuka melegvizes lavórral várt. "Tedd bele a lábad!" - szólt rám szigorúan, aztán csendesen hozzátette: "Ezzel nem segítesz senkin, csak magadnak ártasz". Hányszor, de hányszor kellett még ezt elmondania és én soha nem okultam belőle! Dehát mitévő lehetett egy kislány, egy nagyobbacska lány olyan időben, amikor a felnőttek is bénultak voltak? És mit tehetett később egy nép, amikor végre föleszmélt és ébredését tankokkal verték szét?

Hogy mindez a múlté? A félelem, hogy megismétlődhet, a zsigereinkbe ivódott és megmérgezi nyugodt pillanatainkat is. S ma sem tudom, mit kellett volna tenni az elmúlt évtizedek alatt, hogy magunknak lehetőleg keveset ártva, segíhessünk mindannyiunkon. Bartal Klári




- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Bartal Klári korábbi írásai, versei:
• Szél hátán...
• Németh erzsike
• Anti-himnusz
• Egy Tv hír margójára
• A nyár ünnepei
• Fontos ember
• Tavasz
• Bűvölő
• Két év után
• A küldetés
• Szerelmes könyörgés
• Gondolatok, bőjtidőben…
• A megváltó és a nép
• Emlékezés
• "Csikóéveink"
• 1940. Szilveszter
• Carl Larsson házában
• Steier tájon
• Hol van...?
• Hídavatás
• A schengeni egyezmény kapcsán
• Csiksomlyói fohász
• Szánjatok meg!
• Ah, hol vagy magyarok...
• Nagyboldogasszony
• Július
• Jázminvirágzás
• Mamuka
• Phajak ferfiak panasza
• "Te meg én" - és a bánatunk
• Újévi köszöntő
• Mégegyszer okt. 23.-ról
• Tűznek születtem - válogatott versek(a HUNSOR online irodalmi bemutatója)

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -