Negyvenhat nyara volt. A falusi plebánia csukott redőnyei mögött elpilledt a csend. Az udvar bukszusbokrainak leveleit szürkére meszelte a finom por, ami a hetek óta tartó szárazság alatt telepedett rá.

Még a legyek is álmosan keringtek, Bodri nagy megelégedettségére, aki a kút mellett lábtörlőfazonban szunyókált, néha résnyire nyitva egyik szemét. Tata malacai, hátul az ólban, röffenteni is lusták voltak. Mindenki pihent, ha ezt a koradélutáni elnyugvást annak lehetett nevezni. Még a babák is fáradtabban válaszolgattak a kérdéseimre a filagória sarkában. Bogáncsbútoraikon elültek szép sorban, s csak nézték egymást kókadt virágkoszorúik alól. Eluntam hát a velük való bajlódást és a kapu felé somfordáltam. A boltív alatt jó hűvös volt. A pince, ahol Tata a misebort tartotta, kellemes búvóhelynek tűnt, de hatalmas kulcsa a konyhában lógott, magasan egy szegen. "Szent Péter kulcsa" - ahogy Tata hívta, nagybátyám harsogó derűjére és őszinte megbotránkozására a káplánnak, akit Mamuka, a bánáti nagyanyám a háta mögött következetesen csak "Herr von Szentfazék"-nak titulált. Elódalogtam hát mellőle. A kenetlen kapuajtó ugyan vészesen megcsikordult, de sikerült kisurrannom anélkül, hogy a tilalom elhangzott volna. Az utcán mellbevágott a forróság. A homok is sütötte lábam a szandálon át, amin már nem nagyon látszott, hogy Bata-készítmény volt. Negyvenöt tavaszán vette anyám, az utolsó újvári vásárlásakor, a Felvidékről való kiűzetésünk előtt. Mentem hát az alföldi utca porában, igyekeztem a templomdomb túloldalán lakó kis barátomhoz. Hátha ő jobb játékot tud az unalmas babázásnál. Voltak ötletei. Ha elfáradtunk a fáramászásban, homokozásban, be-beugrottunk az istállóba megnézni a kisborjúkat, vagy hatalmasakat ugráltunk a padlásról a gabonába. Egyébként is nagyobb szabadságot élveztünk, mint amiben nekem otthon volt részem. Az ő szülei Szegeden dolgoztak, estefelé jöttek csak haza. Nagyapja kijárt a földekre, irányítani a gazdálkodást. Nagyanyja, a szép, karcsú asszony a tejfeldolgozó üzemben felügyelt a munkálatokra, vagy kevés barátnői egyikével traccsolt. A sok béres és cseléd között, a nagy nyüzsgésben, szinte észrevétlenül eltünhettünk.

Engem mindíg mosolyogva fogadtak. Tudták, hogy a plebános unokahúga vagyok. Azé a plebánosé, aki kenyéradó gazdájuk egész családját megmentette az elhurcolástól, s akinek lakóházára a nagyon másképp gondolkodó emberek az éj leple alatt fölfesették a sárga csillagot. Hálájukat talán az irántam való kedvességgel fejezték ki. Egyéként is bejáratosak voltunk a családhoz. Nem múlt el névnap, vagy nagy ünnep az ő meghívásuk nélkül s ez bizony, az egyre nehezebb világban igen csak jól esett mindnyájunknak. Hónapok óta nem kapható ínyencségek kerültek ilyenkor az asztalra s vacsora után Mamának és Tatának is csomagoltak valami finomságot. A tejüzemből pedig naponta hozták át a savót, írót a "plebános úr malacainak. Hogy a lé tetején úszkáló vajdarabokat Ilonka néni lehalászta a reggelizőasztalra s a behűtött, savanykás ital mindannyiunk szomjúságát csillapította - ha sejtették is a jó szomszédok, siha nem tették szóvá. Ez is a hálájuk része volt. Hát ide tartottam most, a nálam másfél évvel fiatalabb kis barátomhoz. Őszintén megörült jöttömnek. Kiskacsát tartott a kezében, csuda tudja, honnan került elő ez a kései szülött. "Gyere - mondta - tanítsuk meg úszni!" Bele-belemártogatta a kacsaúsztató vizébe, de a tiltakozó hápogástól lelohadt a kedve.

Valahogy ma nem talált ő sem kedvére való játékot. Lődörögtünk hát, egyik ajtón be, a másikon ki, fellebbentve a legyek miatt lógó tüllfüggönyöket. De ma a felnőttek is türelmetlenebbek voltak. Úgy tünt, mindenütt útban voltunk. Meguntuk hát az ődöngést és beszóltunk a szakácsnéhoz: "Csókolom, a plebániára mentünk." Mariska morgott valamit a lábatlankodókról, de már nem is hallottuk, iszkoltunk kifelé. Andris azért, mert a fekete reverendák látványa rettentően vonzotta. Én pedig tartottam az engedély nélküli elcsavargás megtorlásától, s szerettem volna észrevétlenül visszasurranni elhagyott játszóhelyemre. Szerencsém volt, a család épp csak akkor kezdett ébredezni. Némi kis lelkiismeretfurdalással, de annál lelkesebben kezdtem hát Andrissal rajzolni a szana-szét hagyott játékok között. Anyám természetesnek tartotta a kisfiú jelenlétét. Nem gondolta, hogy úgy csaltam át. Kipirult arcunkra, maszatos kezünkre nézett, s szörnyűlködve küldött bennünket a mosdótálhoz. "Uzsonnázni, gyerekek" - mondta és már hozta is a tálcát a filagóriába. Fölujjongtam a látványtól. Sós-paprikás kenyér és jó hideg kecsketej kínálta magát. Utóbbit fiatalabbik nagymamámnak köszönhettük, aki kötött, horgolt a falubélieknek érte.

Büszke is voltam nagyon. Hiszen uzsonnáztam én már Andriséknál nem is egyszer, de ilyesmi még ott sem került az asztalra. Andris szeme azonban elkerekedett a látványtól és csodálkozva fordult felém: " Ho-hol van ennek a ke-kenyérnek az ő kóbásza?" Áldja meg az Isten! Mi kolbászt, azaz "kóbászt" - ahogy ő mondta - még csak reméltünk, nem hogy láttunk, vagy pláne ettünk volna. De Tata nehezen szerzett, ki tudja miért cserélt malackái még az ólban voltak s az igen csak lefölözött írótól, savótól és a kukoricahiánytól nem nagyon akartak hízni. Lelkem Andris azonban erről mit sem tudott, s ő a kenyeret még csak elképzelni sem tudta kolbász nélkül.

A 49-es államosítás idején mi már a Kemenesháton éltünk. Andris és családja kikerült a látószögemből. De sorsukat (ezen a téren) ők sem kerülhették el. Úgy hallottam, beköltöztek a közeli városba, ahol nem voltak annyira a figyelem középpontjában. Lehet, rosszul tudom, de mintha rémlene: a plebános úrral ott már nem tartották a kapcsolatot. Őt egyébként is, az új szelek fújdogálásával egyre többen kezdték "csuhás"-ként emlegetni. S ha a jobbérzésűeknek még mindíg megmaradt a valóban "tisztelendő úrnak", közeli kapcsolatot nem volt már tanácsos tartani vele. Különös, emberpróbáló idők voltak azok. És az emberség próbáján nem mindenki vizsgázott jelesen. Azóta sem birom magamban feldolgozni a történteket. A nem éppen könnyű nyilas-uralom alatt magukat sem féltő, másokon segítő férfiak mellé a Rákosi-rendszer terrorja alatt a megmentettek közül miért nem állt senki. Talán, mert ezzel ők is gyanussá válhattak volna. S ezt már, önszántából egyikük sem vállalta. Túlélni - volt a jelszó, de ez sem sikerült mindenkinek, fajra, vallásra, nemre és életkorra való tekintet nélkül. Remélem, gyermekkori pajtásom megúszta. Kívánom neki, s azt is, hogy legyen meg az ő kenyerének a kolbásza. És a világon többmillió éhező gyerek találja meg végre, ha kolbász nélkül is, a saját, mindennapi kenyerét!

Bartal Klári



- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Bartal Klári korábbi írásai:
• Hídavatás
• A schengeni egyezmény kapcsán
• Csiksomlyói fohász
• Szánjatok meg!
• Ah, hol vagy magyarok...
• Nagyboldogasszony
• Július
• Jázminvirágzás
• Mamuka
• Phajak ferfiak panasza
• "Te meg én" - és a bánatunk
• Újévi köszöntő
• Mégegyszer okt. 23.-ról
• Tűznek születtem - válogatott versek(a HUNSOR online irodalmi bemutatója)

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -