Orbán Viktor augusztus 20-án Budaörsön elmondott beszéde
Budaörs, augusztus 20-án 2002.

"Ezért történelmi vétek, hogy a magyar vállalkozók ma ismét nem lehetnek fővállalkozók a saját hazájukban. Még az ünnepi asztal mellett ülve is nyugodtan ki kell mondanunk: ezért hiba megfojtani a Széchenyi-tervet, ezért történelmi vétek a magyar termőföldet külföldiek kezére juttatni, ezért hiba a megmaradt állami vagyonról lemondani."

Hatalmas folyam az idő, hatalmas, örök, és nincs ami feltartóztassa. Mindannyian küzdelmet vívunk az idő folyamával. Nem megállítani akarjuk, már régen beláttuk, hogy ez reménytelen vállalkozás volna. Beérjük azzal is, ha az idő sodrása nem dönt le, nem ragad el, beérjük azzal is, ha urai maradhatunk, ha irányt szabhatunk saját életünk folyásának. Irányt akkor szabhatunk saját életünk folyásának, ha olykor megállunk és horgonyt vetünk. Megállunk, hogy végiggondoljuk az utat, melyet megtettünk. Megállunk, hogy megértsük azt, ami velünk történt. Megállunk, hogy erőt gyűjtsünk a továbbhaladáshoz.

A megpihenés, a számvetés csak néhány percnek tűnik, de kikerülhető megpróbáltatásokra, elkerülhető kudarcokra kárhoztatja magát az, aki ezeket a perceket elmulasztja. Tisztelt Hölgyeim és Uraim, köszöntöm Önöket államalapító Szent István királyunk ünnepén. Valóban az ünnep nem más, csak egy rövid megállás, visszatekintés, számvetés.

Márai mondja: az ünnep különbözés, az ünnep emlékezés. Amikor az ember emlékeket, régi fényképeket, megfakult képeslapokat, kitelepítési parancs sárga papirosát, kitüntetések matt fényű érmeit, szülőhelyünk, családi házunk kedves tárgyait, elődeink sorsának kiérdemesült tanúit kézbe vesszük, akkor derül ki, hogy az emlékek biztatást és erőt adhatnak nekünk. A jó, melengető, szép napokat felidéző emlék azzal kecsegtet és arra biztat, hogy mi magunk is képesek vagyunk a jóra.

A rossz, a nyomasztó arra emlékeztet, hogy az elődök megpróbáltatásai, szenvedései, az elődök sorsa kötelez. Mi sem bizonyulhatunk gyengébbnek, náluk alább mi sem adhatjuk. Tisztelt Hölgyeim és Uraim, tisztelt budaörsi polgárok! Amikor ünnepe van egy közösségnek, egy családnak, az mindig rendkívüli, még ha az ünnepnek meg is van a maga szokásos, szabott rendje. Ilyenkor igyekezetünknek az a célja, hogy semmi és senki ne homályosítsa el az ünnep fényét, ne piszkolják be a hétköznapok vitái, méltatlanságai a szép napot.

Ha a család ilyenkor összegyülekezik, mindenki nagyon igyekszik, hogy őrizze a békességet, még ha egyébként súlyos, megoldatlan ügyek terhelik is a testvérek vagy éppen a nemzedékek, az apák és a fiak kapcsolatát. A hazatérő tékozló fiút, aki az apai örökséggel nem jól bánt, igyekeznek ugyanolyan örömmel fogadni, mint a tisztességes munkában megfáradt idősebb testvért.

A családfő, aki az igazságot osztja, az ünnepen a békesség, meg a fiainak örvendő édesanya kedvéért inkább hallgat, s nem korholja az arra okot adó családtagokat. Ezen az ünnepen mi is hasonlítunk egy kicsit ahhoz a családhoz, melyben olyan gyermekek ünnepelnek együtt, akik különböző módon bántak és bánnak az örökséggel. Talán mindannyian szívesen hallgatnánk ma a bennünket feszítő gondokról, talán mi is inkább arról beszélnénk, ami összeköt bennünket, aminek örülni lehet.

Mégis, amikor a nemzet asztalánál Szent István, a nagy király ünnepén helyet foglalunk, illik legalább magunktól megkérdezni, hogyan bántunk a ránk bízott erkölcsi, szellemi, lelki örökséggel. Mire használtuk, hogyan használtuk? Ez a kérdés, kedves barátaim, nem a politikusok kérdése, nem elsősorban az övék, hanem mindannyiunké. Hiszen elegendő körültekinteni, hogy láthassuk: Magyarországon régen nem látott erővel törekednek egyre többen, fiatalok és idősek arra, hogy részt vegyenek ügyeik intézésében, hogy beleszóljanak abba, hogy milyen irányba megy az ország, hogyan alakul a magyarság sorsa. Ennek a születőfélben lévő új közvéleménynek a dolga egyebek mellett az, hogy megvizsgálja a dolgok menetét, az irányt, amerre az ország halad.

Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert ebben a megvizsgálásban nem vagyunk magunkra hagyva. Történelmünk elénk tárja azokat az értékeket, melyekhez hozzá lehet mérni a jelent és a jövőt is. Javaslom, tegyük most mérlegre elsősorban a békesség és az összefogás iránti vágyunkat. Azt az igényünket, hogy szeretünk békében lenni önmagunkkal, a szomszédunkkal, a falunkbeliekkel, a honfitársunkkal, mindenkivel, akivel a jó vagy rossz sorsunk összehozott.

De azt is látjuk, hogy ez nem mindig sikerül. Mert sokszor az egység utáni törekvés és az igaz út keresése szembe kerülnek egymással. Így volt ez a mögöttünk hagyott években, s ilyen időket élünk ma is. De ilyen idők jártak ezer esztendővel ezelőtt is, amikor István király vállát nyomta a hazánk, Magyarország jövőjéért viselt felelősség. Akkor királyunk nem közös nevezőt keresett, nem az akkortájt reménytelen közmegegyezést kutatta, nem kompromisszumokból akart alapot rakni a jövőnek. Nem. Ő a keresztény államszervezet egységes rendjét, az európai államok világába való beilleszkedést, a keresztény erkölcs szabályaira épülő törvényeit a belső meggyőződéstől vezérelt közhatalmi erő felhasználásával vezette be és tette kötelezővé.

Amikor az igaz út keresése és az egység iránti vágy szembe kerültek egymással, királyi tekintélyének és hatalmának minden erejét felhasználva az igaz útnak adott elsőbbséget. Irgalmas és szent életű emberként nyilván abban a reményben és hitben tette ezt, hogy az igaz út majdan egy új egység mindenki által elfogadott alapja lehet. Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves barátaim, ma más időket élünk. A demokráciák, a többség, az általános választójog korszakát.

Amikor nemzetünk életében a mai korban került szembe a meggyőződésünk szerinti igazunk és az egység utáni vágy, senki sem nyúlhat céljai érdekében a közhatalmi erő, az erőszak fegyveréhez. Ilyenkor a magunkfajta emberek nem tehetnek mást, mint hogy reménykedünk abban: előbb-utóbb úgy leszünk képesek járni a meggyőződésünk szerinti igaz úton, hogy az vonzó lesz másoknak is, kedvet kapnak hozzá és csatlakozni fognak hozzánk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves budaörsi polgárok! Az Önök megtisztelő hívására jöttem ma ide, Budaörsre, hogy ezen a megszentelt napon együtt emlékezzünk apostoli királyunkra, államalapító Szent Istvánra. Az ilyen alkalmak arra köteleznek bennünket, hogy sohasem a töredékre, a részletekre, hanem mindig az egészre tekintsünk, mert a részletek a hétköznapokra tartoznak, az egész, a teljesség az ünnepek kiváltsága. Vajon eszünkben tartjuk-e még, értjük-e még és követjük-e még Szent István tanításait, örökségét és intelmeit? Tudjuk-e még, hogy legfőbb intelme ma is időszerű?

Mi magyarok úgy érkeztünk a Kárpát-medencébe, hogy egyetlen rokon népet sem találtunk itt, hogy a mi nyelvünket és szokásainkat, következésképpen lelkünket, senki sem ismeri, és ennélfogva bizony saját magunkon kívül senkire sem számíthatunk. Bizony, ma is csak magunkra számíthatunk. Nem szabad, hogy diplomáciai formulák, az államközi kapcsolatokban szokásos udvarias fordulatok megszédítsenek bennünket. Amikor korunk talán legnagyobb kérdését, az Európai Unióhoz való csatlakozást vizsgáljuk, mely itt van már a küszöbön, tudnunk kell: ha beléphetünk, az azért lehetséges, mert a belül lévők érdekei úgy kívánják.

Ha rajtuk múlik, úgy és akkor léphetünk be, ahogyan az ő érdekeik kívánják. A mi érdekeink egész Európában csak nekünk fontosak. A mi érdekeinket, a mi saját, magyar érdekeinket csak mi képviselhetjük, ez ügyben csak saját magunkra számíthatunk. És a mi célunk, hogy váljunk, de úgy váljunk az új európai egység részévé, hogy ne gyengüljünk, hanem erősödjünk általa. A cél továbbra is az, hogy Magyarország a Kárpát-medence lelkiekben, öntudatában legerősebb, gazdaságilag leggyorsabban fejlődő, az életerőt mágnesként magához vonzó állama legyen. Tehát ez a célunk.

Szent István ünnepén a nemzet asztalánál ülve ki kell mondanunk, hogy ezért hiba a két és félmillió embernek munkát adó magyar vállalkozók háttérbe szorítása. Ezért történelmi vétek, hogy a magyar vállalkozók ma ismét nem lehetnek fővállalkozók a saját hazájukban. Még az ünnepi asztal mellett ülve is nyugodtan ki kell mondanunk: ezért hiba megfojtani a Széchenyi-tervet, ezért történelmi vétek a magyar termőföldet külföldiek kezére juttatni, ezért hiba a megmaradt állami vagyonról lemondani.

Ezért a békesség és a szeretet parancsát szemünk elől nem tévesztve, de az ünnepnapon is el kell mondanunk, hogy ezért lenne történelmi bűn eltávolodni a nemzet határokon átívelő újraegyesítésétől, a státustörvénytől, az elmúlt években megindult, egész Kárpát-medencére kiterjedő szellemi, lelki, nemzeti megújulásról. Kedves barátaim, tisztelt budaörsi polgárok! Ha elvétjük az irányt, a csatlakozás után tízezerszám juthatnak csődbe gazdák és vállalkozók, ha elvétjük az irányt, az élet elviselhetetlenül drága lesz, ha elvétjük az irányt, egy szétesett, elkeseredett, csalódott és dühös Magyarországon találhatjuk majd magunkat a csatlakozás után.

Kedves barátaim, nekünk, magyaroknak igen drágán mérték a történelmet az elmúlt században. Tizenkét évvel ezelőtt azonban sikerült kicsikarnunk, hogy szabadok legyünk, hogy mások helyett ismét mi adhassunk válaszokat saját életünk kérdéseire. Ám ezzel a jövendőt még nem váltottuk meg. Ne felejtsük: az, hogy ennyiszer kilábaltunk a bajból, hogy mélységes mély gödrökből húztuk ki magunkat, még nem teszi tükörsimává az előttünk álló utat.

A szabadság és a felemelkedés nem egyszeri adomány, melyet páncélszekrénybe lehet tenni, kulcsra zárni, és megnyugodva azt mondani: megvan. Kedves barátaim, ma az ország választott vezetőinek kezében a jövőt meghatározó döntések lehetősége. Tehát még egyszer és kijavítva: ma az ország akárhogyan is, de megválasztott vezetőinek kezében, az ő kezükben a jövőt meghatározó döntések lehetősége. Akárhogyan is, nézzünk szembe a ténnyel: az ő kezükben a jövőt meghatározó döntések lehetősége.

De az ország mindenkori vezetőinek tudniuk kell: a döntés joga nem csak a döntés lehetőségét, de a döntés felelősségét is jelenti. Mi jól tudjuk, a lehetőség felelősség nélkül a társát veszített emberre hasonlít, akivel a rossz könnyebben megtörténhet. Csak úgy lehetünk a nagy lehetőségek országa, ha közben a világos felelősségek országa is vagyunk.

Tisztelt budaörsi polgárok, tisztelt Hölgyeim is Uraim! Mint a mai rövid, ünnepi számvetésből is kitűnik, a magyarságot ma az a veszély fenyegeti, hogy elkanyarodunk Szent István nemzeti önérdeket középpontba állító örökségétől. Az a veszély fenyeget, hogy letérünk a Szent István-i útról. Arról az útról, amely ezer esztendőn át a magyar nemzet megmaradást biztosító, igaz útjának bizonyult.

Ha szellemmel és cselekedettel, kormányoktól függetlenül, szellemmel és cselekedettel nem bizonyítjuk mi újra és újra, hogy a magunk lábán megállni képes nemzet vagyunk, elveszítjük önmagunkat, s felolvadunk a világ kohójában. Ehhez a szellemhez és cselekedethez adjon a jó Isten sok erőt és egészséget mindannyiunknak. Adjon a Gondviselés a budaörsieknek sok örömet, boldog családot, jó szomszédot és életük vezetéséhez Szent István-i kitartást és bölcsességet. Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!

[HUNSOR medencefigyelő - ® HUNSOR -]



Budaörs, augusztus 20-án, 2002.