Szent István királyra emlékezve
írta Csorba Béla

Egy híján ezerhúsz esztendővel ezelőtt, 1083. augusztus 15-én László király országos zsinatot, vagyis törvénynapot tartott az akkori fővárosban, Székesfehérvárott, s Magyarország egyházi vezetői és világi előkelői a különböző csodatételekről szóló bizonyító jelek alapján úgy döntöttek, hogy István királyt, Imre herceget, a pogánylázadás során kegyetlenül megölt Gellért püspököt, valamint András hitvallót és Benedek vértanút, a két zoborhegyi remetét szentekké nyilvánítják, földi maradványaikat kihantolják és új sírhelyekbe helyezik.

Háromnapos országos böjt után Szent István testét, mely a krónikások szerint épségben találtatott, augusztus 20-án temették el újra. Kilenc esztendővel később a szabolcsi zsinat, majd ennek nyomán a király a kötelező ünnepek sorába iktatta augusztus 20-át, Szent István király napját, s ettől kezdve a korábban augusztus 15-én, tehát Nagyboldogasszonykor tartott országos törvényhozó gyűlést is ekkor tartották. Augusztus 20-a kultusza, ünnepi jellegének megtartása tehát az idén immár ezertíz esztendős hagyománynak számít.

Minden nemzet életében fontos szerepet játszanak a kultikus helyek és időpontok, hiszen az összetartozás tudatának fontos, jelképes letéteményesei. Ez még akkor is így van, ha a múló történelmi időben törvényszerűen szinte minden korszak a maga képére és hasonlatosságára gyúrja át és értelmezi az ünnepet és az ünnep mögött felsejlő történelmi tényeket, vagy mindössze a történelmi mitológiát, mely utóbbi kettő nem feltétlenül, sőt többnyire egyáltalán nem esik egybe. S annak ellenére, hogy koroktól és politikai áramlatoktól függően több-kevesebb ideológiai szennyezőanyag mindig hozzátapadt a kultuszhoz, azt gondolom, hogy egy dolgot dőreség volna tagadni, elbagatellizálni, semmibe venni. Ez pedig nem más, mint az a tény, hogy valamivel több mint ezer éve volt egy magyar uralkodó, aki felismerte a történelmi pillanatot, s a kor színvonalának megfelelő erős államot hozott létre. Ahogyan Szűcs Jenő történész mondotta volt jó néhány évvel ezelőtt: "Magának az államalapítás mozzanatának sokféle történelmi vetületben van fontossága, a nemzeti tudat számára azonban szükségképpen (...) az a legfőbb jelentősége, hogy adott történelmi veszélyhelyzetben, az első ezredfordulón, megmentett s az európai történelembe tagolt egy etnikumot, a magyarságot, melyből sok évszázad folyamán modern magyar nemzet lett." Ez az a mozzanat, ami miatt nemcsak örökösei vagyunk államalapító királyunknak, hanem jelképes értelemben adósai is.

Az idők során az istváni tettet sokféleképpen értelmezték. A magyar középkor inkább a szent királynak mint olyannak a fogalmához köthető vallásos, csodatévő mozzanatokra helyezte a hangsúlyt, miközben az úgynevezett nemesi nemzet -- Kézai Simon nyomán -- hosszú ideig Attila hunjaitól származtatja magát, és hatalmának legitimációját is erre építi. Az ország három részre szakadása ebben a kérdésben is fordulatot hoz: az államalapító tett egységes állam híján felértékelődik, másrészt a későbbi századokban az istváni örökségre való hivatkozás lesz a Habsburg uralkodóházzal szembeni nemesi nemzeti ellenállás egyik fontos ideológiai mozzanata. Miként az sem véletlen, hogy a hosszú és véres nemzeti és vallási szabadságküzdelmek utáni békés konszolidáció idején Mária Terézia, aki Magyarország "birkáit" immár nemcsak nyírni, de etetni is hajlandónak mutatkozik, ismét feleleveníti a szentkirály-kultuszt, s ennek jegyében létrehozza a Szent István-rendet. Sőt, az istváni szentkorona közjogi fontosságának is aláveti magát, egyrészt a magyar nemességgel kötött kompromisszum jegyében, másrészt pedig külpolitikai szándékkal, galíciai és dalmáciai területi igényeinek történelmi jogú alátámasztására. II. Józseffel szemben, aki, mint közismert, nem kívánta magát megkoronáztatni Szent István koronájával, hogy ne kelljen politikáját alávetnie a magyar törvényeknek, a nemesi rendi ellenállás ismét az államalapító királyhoz nyúl vissza követeléseinek hitelesítése érdekében. Néhány évtized múlva azonban a reformkori értelmiség egy része a maga romantikus nacionalizmusa jegyében kísérletet tesz István művének revideálására, történelmietlenül úgy állítva be a nagy királyt, mintha az engedményeket tett volna a németeknek, illetve a vendégnépek befogadásával kárt okozott volna a magyarságnak, s a pogányság felszámolásával nemzetellenes tettet hajtott végre. Később, a Ferenc József-i időkben viszont egyfajta birodalmi gondolat aládúcolására használják fel István ideologizált alakját, figyelmen kívül hagyva az akkori Magyarország nagyfokú etnikai tagoltságát.

Trianon, illetve az ország kétharmadának, a magyar lakosság harminc százalékának elvesztése viszont teljességgel frusztrálta és hiszterizálta a Szent István-i hagyományokhoz való viszony kérdését is, s ez a frusztráltság olykor még ma is kísért a magyarországi és a határon túli magyar szellemi életben. Ideológiai beállítódástól és pártállástól függően István király hol a nyugati államberendezkedés bajnokává, hol a magyar--germán politikai szövetség szimbólumává, hol pedig ezzel szöges ellentétben a német hatalmi aspirációk elleni történelmi példává vált, miközben a Szent István-i gondolat hangsúlyozása a teljes területi revízió illúzióját volt hivatott fenntartani. Minderre válaszcsapásként a kommunizmus évtizedeiben sutba dobták az istváni örökséget ahelyett, hogy józan történelmi analízissel a dolgokat a helyükre tették volna, noha természetesen a hetvenes évektől errefelé ilyen kísérletek is történtek, azonban kizárólag szakmai körökben. Rákosi, majd Kádár kultúrpolitikája Szent Istvánt teljesen kizárta a haladó nemzeti történelem panteonjából, s a történelemkönyvek által terjesztett kánonból. Erre két oka is volt.

Egyrészt a tagadhatatlan tény, hogy István kemény kézzel végrehajtott reformjai döntötték el, Magyarország a nyugati kultúrkörhöz, s nem a bizánci, ortodox kelethez sorakozott fel, s nem is tűnt el más korábbi pogány népekhez hasonlóan a Kárpát-medencéből. A nyugatiasságot hangsúlyozni akkor, amikor az ország területén orosz csapatok légiója állomásozott, s az államapparátust neosztálinista quislingek irányították, nemcsak meddő, de hovatovább lehetetlen feladat lett volna. Másrészt a kommunista vezetés azért sem merte István király korszakalkotó egyéniségét kiemelni, mert az értelemszerűen olyan kérdéseket tett volna nyilvánvalóvá, mint az, hogy a magyar állam határai és a magyar nemzet határai miért nem esnek egybe, miért vannak magyar kisebbségek a határon túl, s vajon ők részét képezik-e az egységes magyar nemzetnek, és ha igen, akkor ez hogyan manifesztálódik és milyen kötelességeket ró a magyar államra.

Egyáltalában: egységes állami keretek nélkül integrálható-e a Trianonban majd Párizsban szétszabdalt magyar nemzet, s ha igen, hogyan? Mindez azonban már nem történelem, hanem politika. Következésképp nincs köze István király történelmi személyiségéhez, de köze van történelmi hagyatékához. Az pedig nem más, mint a magyarság egésze, amit ugyan nem ő formált olyanra, amilyennek most látjuk, hiszen a középkorban még mai értelemben vett nemzetekről nem beszélhetünk, de államalapító tette nélkül ma aligha tudna a világ magyarokról, magyar nemzetről.

[HUNSOR medencefigyelő - ® HUNSOR -]



írta Csorba Béla

megjelent a Magyar Szó augusztus 20-i számában is