Trianon és Párizs szorításában
a HUNSOR online cikke
írta Bakos István
a Nemzeti Tankönyvkiadó főosztályvezetője,
a HUNSOR Budapesti munkatársa
Tisztelt Tanácskozás! Kedves Barátaim!
Nemzetünk nyolc évtizede vergődik Trianon és a Párizsi kényszerbékék
szorításában, s a történelmi Magyarország elcsatolt területein immár a negyedik
nemzedék éli meg, hogy szertenéz s nem leli honját a hazában. A Himnusz
költőjétől, a reformnemzedék és a századelő számos nagy gondolkodójától,
alkotójától Vörösmartytól Széchenyiig, Petőfitől Adyig, Gyulaitól Babitsig és
Kosztolányiig idézhetnénk intő írásokat, sorokat, amelyek előre vetítették e
vészterhes folyamatot. Prófétáink megérezték és írásaikban jelezték a közelgő
végzetet, amely a magyarság XX. századi kálváriájához, életerejének megtöréséhez
vezetett, de amelyet elődeink megállítani nem tudtak. Az ország három részre
szakadását és a másfélszáz éves török pusztítást előidéző Mohácsnál súlyosabb
tragédiának sokan azért véljük Trianont és Párizst, mert a török időkben
Európáért és a kereszténységért hoztunk áldozatot. Mellettünk tudhattuk,
érzékeltük a keresztény világ együttérzését, támogatását, s így volt esélyünk az
ország felszabadítására, egységének helyreállítására. Trianonban és Párizsban a
rajtunk ítélkező győztes hatalmak azonban zömmel európaiak voltak, noha a
keresztény Európa szellemiségétől idegen módon, a másik felet meg sem hallgatva,
hamis adatokra, hazugságokra alapozva - szűklátókörű, önös, koloniális érdekeik
miatt - hozták meg végzetes döntéseiket. A rossz döntés a nagyhatalmak között
újabb háborút gerjesztett, melynek következtében fél évszázadon belül kétszer is
letaglózták, szétdarabolták az ezeréves Magyar Királyságot, megtörték a
Kárpát-medence természeti, földrajzi és népi egységét, s az egész térséget a
békétlenség, a balkanizálódás felé taszították.
A Trianoni békediktátum súlyos igazságtalanságait és tragikus következményeit, a
békecsinálók okozta háborúskodásokat, már akkor, s azóta is politikusok,
tudósok, történészek és művészek tanulmányok, beszédek, alkotások és vallomások
sorában tárták fel. Idézhetnénk szép számmal az ítélkező hatalmakkal meg a rossz
szomszédokkal pörlekedő tényfeltáró írásokat, a panaszverseket, könyveket is,
amelyek a bennünket, népünket ért bántalmakról, fájdalmakról szólnak magyarul,
olykor idegen nyelveken is, mint Macartney, Yves Daruvár, Henry Pozzi nálunk
ismert munkái. Úgy tűnik azonban a két világháború és a forradalmak
véráldozata, valamint a gyűlölködő kis nacionalizmusok miatt elszenvedett
pusztítások végtelen sora is kevés ma ahhoz, hogy a magyarok sorsa megindítsa,
erkölcsi számvetésre késztesse a nemzetközi politika formálóit. Nem hatja meg
őket sem a mérhetetlen erdőirtás következtében pusztító tiszai árvíz, sem a
gondatlan rablógazdálkodás miatti katasztrófális ciánmérgezés, sem a
Dunaszaurosz következtében elhaló csallóközi és kisalföldi vidék.
Amikor azonban ezt a morális szembesülést egy kritikus korszakban, a II.
világháború előestéjén Teleki Pálék elérték, fokozatosan megtörtént az
elhibázott döntés békés revíziója, a szomszédos államok közreműködésével és a
nagyhatalmak jóváhagyásával. Ehhez a meghatározó nemzetközi tényezőket mozgósító
és a külföldi közvéleményt megnyerő nemzetpolitikához, alapos és célirányos
csapatmunkára, öntudatos külpolitikára, valamint a civil társadalomra s népi
ellenzékére is építő kormányzati tevékenységre volt szükség. No meg olyan
tudatos és elszánt államférfiakra, mint a 60. esztendeje mártiriumot vállaló
Teleki Pál, s olyan partnerekre, mint például Bajcsy - Zsilinszky Endre,
Esterházy János, Fülep Lajos, Németh László, Kovács Imre és társaik, a népi írók
voltak.
Teleki Pál és Perényi Zsigmond a külhoni magyarok összefogása, megmaradása,
szervezettebb anyanyelvi-kulturális életének elősegítése, a külföldi magyar
lobbimunka érdekében segítette 1929 - ben - 24 ország 80 szervezetének
részvételével - Budapesten a Magyarok I. Világkongresszusa összehívását, majd
1938-ban 950 nyugati magyar szervezet képviselőinek kezdeményezésére a MAGYAROK
VILÁGSZÖVETSÉGE létrehozását. A Magyarok Világszövetsége keretében és azon túl
is, az elmúlt évszázadban a nyugati magyarság felmérhetetlen szerepet vállalt és
végzett a Trianon okozta sebek orvoslásában, az elcsatolt területeken élők
mostoha sorsának enyhítésében, a nemzetközi közvélemény befolyásolásában.
Különösen fontossá vált a nyugati magyarság szerepe a szovjet megszállás
évtizedeiben, amikor a magyar nemzetpolitikát az emigráció képviselte.
A MVSZ főtitkáraként 1995 júniusában Trianon 75. évfordulóján két olyan
tanácskozást is rendeztünk, amelyek jelentősége túlnőtt a szakmai körökön,
hiszen ekkor már napirenden szerepelt a szomszédos országokkal kötendő
alapszerződések. Az MVSZ mint a magyarság érdekvédelmi szervezete, mindvégig
követelte, hogy a szövegezésbe vonják be a határon túli magyarság képviselőit és
tiltakozott a róluk is szóló szerződések nélkülük történő megkötése ellen. A
Raffay Ernő: Magyar tragédia- Trianon című könyvének a Püski Kiadóval közösen
tartott vitája, valamint az azt megelőző nemzetközi konferencia, ahol angol,
amerikai, holland, svéd, német szakértők, történészek vettek részt a világ
huszonnégy országából összesereglett magyarok képviselőivel együtt ennek a
tiltakozó szándéknak adott nyomatékot. Ezt követte 1995 július 27-én a Debreceni
Nagygyűlés a veszélyeztetett anyanyelv és a magyar iskolák védelmében, amely a
külföld segítségével a sovén szlovák és román törvénykezőket fékezte meg. Talán
nem véletlen, hogy ezt követően újabb iszonyatos sajtótámadás indult az egész
Világszövetség ellen, amelynek hullámai majdnem elmosták költségvetési
támogatásunkat.
Fájdalom, hogy ez a nagy múltú világszervezet 1992-es újjászerveződését és
fokozatos kibontakozását követően, a külső támadások után az utóbbi években a
belső testvérharcok áldozatává vált, erejének zömét kicsinyes hatalmi vitákra
tékozolja, költségvetési támogatását pedig a parlament - saját külföldi civil
hátterét sorvasztva - most megvonta,
A trianoni traumát máig nem tudtuk földolgozni, mivel azt újabb megpróbáltatás
követte. A második világháborút követő csapás 1947 februárjában Párizsban még
súlyosabb volt, mint a trianoni, hiszen az etnikai határokhoz közelítő békés
határmódosítás érvényesítéséhez fűzött maradék reményünket is elvették, sőt az
ismét megcsonkított Magyarország még a függetlenségét is elvesztette. Ezen felül
tetemes jóvátételi kötelezettséget róttak ki ránk.
Az államot fél évszázadon át megszálló szovjet csapatok és idegen szellemiségű
önkény uralta, ahol a magyar önismeret átprogramozása a nemzettudat feledtetése
a hivatalos politika része volt. Még inkább szenvedték ezt a magyar
nemzetellenes politikát a kettős megszállás alatt élő határon túliak, hiszen a
régi és újabb megszállóknak, a rossz döntéseket hozó hatalmaknak, sőt az
anyaországi politikusoknak is arra irányult minden erőfeszítése, hogy a
történelmi Magyarországnak és a Kárpát-medence hajdani egységének még az
irmagját is kitöröljék az emlékezetből.
A kevesek között, akik ez ellen szóltak Illyés Gyula és a népiek maradéka, majd
követőik, főként a Tiszatáj folyóirat gárdája, kivételes szerepet játszott.
Az országrészek új urai igyekeztek minden magyar emléket és emlékhelyet
eltüntetni, megsemmisíteni, nemzetünket múltjából kiforgatni. Ahol lehetett,
átnevezték az utcákat és a tereket, levették vagy leverették az emléktáblákat,
eltávolították, vagy megrongálták a szobrokat, kisajátították a
közintézményeket, épületeket, államosították az iskolákat, s vele a tanítás
nyelvét és szellemét, átírták a tankönyveket és meghamisították a történelmet.
Feloszlatták a polgári és az egyházi társaságokat, egyesületeket, cenzúrázták
még a Jókai regényeket, az Ady, Petőfi, Arany és Vörösmarty köteteket is,
betiltották a magyar szabadságra emlékeztető ünnepségeket, a dalokat, a magyaros
öltözetet. A magyar vezetőket ahol és ahogy tudták megalázták, internálták,
leváltották, a magyar értelmiséget háttérbe szorították. Az országhatárokat
mindenütt megerősítették, a magyar- magyar kapcsolatokat korlátozták, olykor
tiltották. Végül mindent és mindenkit igyekeztek állami fennhatóság és
ideológiai ellenőrzés alá vonni, maradék vagyonától megfosztani.
Ezt az embertelen szövedéket 1956 októberében a magyar forradalom és hősies
szabadságharc a világ csodálatára fölhasította, de a remélt nemzetközi katonai
támogatás híján - amely a szűklátókörű koloniális érdekek miatt Szuez felé
irányult - ismét magunkra maradtunk. Ekkor negyedmillió magyar menekült keresett
és lelt új hazát a szolidáris nyugati társadalmak és a korábbi emigránsok
jóvoltából, de a Kárpát-medencéből kivándorló magyarok áradata egészen
napjainkig folyik. Mindig azokról a hajdani országrészekből, ahol leginkább
megnehezülnek az életfeltételek és akad rés az elmenekülésre. Az elmúlt
évtizedben a háború sújtotta Délvidék meg az elszegényedett Kárpátalja, előtte a
Ceausescu veszélyeztette Erdély, korábban a 68-as megszállást elszenvedő
Csehszlovákia és Magyarország magyarjai alkották az emigráció folyamatos
utánpótlását.
A magyar civil társadalom, közte a térség elsőként létrehozott magánalapítványa
a Bethlen Gábor Alapítvány - a nyugati magyarokkal és hazai egyházi
közösségekkel összefogva - akkor építgette "az alagutakat a hóban" határokon át,
amikor fagyos, faluromboló idők jártak a Kárpát-medencében, s a magyar diákok
zöme nem tudta, hogy merre élnek, s milyen nyelven beszélnek a székelyek.
1980-ban Trianon 60. évfordulóján írta a Bethlen Gábor Alapítvány titkára, Nagy
Gáspár: Föld-tan című versében a következő sorokat:
"Úgy kikalapálták, edzették,
hogy úgyszólván szinte sík lett:
bemérték, átszabták, eladták:
nem maradt rajta hű hegy,
csak heg maradt, mélyedés
ágyában szunnyadó herma -
érte szót, hangot emelni
költővitézek, ki mer ma?"
Egyre többen voltak, akik mertek, így a magyar szolidaritás hajszálerein át
lassan sikerült tápot adni a nemzeti önismeretnek, s - a pártállami ellenerőkkel
szemben - egy mozgalom bontakozott ki a szükségben szenvedő és veszélyeztetett
honfitársaink támogatására. Lelkileg és szellemileg edződtünk a közös munkában.
Nem véletlen, hogy ebből a körből került ki a rendszerváltás és a nemzeti
megújhodás számos vezető képviselője, akik határon belül és túl szerepet
játszottak a többpártrendszer kialakításában és a demokratikus átalakulás
folyamatában.
A kilencvenes évek nagy reményei és nekibuzdulása után egy évtizeddel már
megállapíthatjuk, hogy a szovjet birodalom összeomlását követően, - noha
politikai jogaik szélesedtek, saját pártjaik megalakultak és három szomszédos
országban parlamenti, sőt kormányzati szerephez is jutottak, s a magyar kormány
feléjük irányuló támogatása is meghatványozódott - sajnos nem sokat javult a
határon túli magyarok helyzete. Nem valósíthatták meg autonómia törekvéseiket,
nem kapták vissza elvett közösségi javaikat, nem, vagy csak igen szerény
mértékben szervezhették újjá oktatási-kulturális intézményrendszerüket, a
hivatalos ügyek intézésében és a közéletben nem, vagy alig használhatják
anyanyelvüket, nem érezhetik magukat igazán otthon szülőföldjükön. Az Amnesty
International és más nemzetközi szervezetek ezért nem tiltakoznak, még az én
katolikus egyházam is mostohán bánik híveivel: nem küld magyar papokat a
csángó-vidékre, nem ad püspököt a Felvidékre, s a közelmúltban még történelmi
egyházmegyéinket is fölszámolta, az új egyházmegyei határokat a trianoni
országhatárokhoz igazította. Trianon következménye hatalmas szétszóratásunk a
világ félszáz országának népi kohójába, ahol lassan beolvadunk. Ennek
illusztrálásaként tekintsük át az iskoláskorúak helyzetét:
A magyar nemzetiségű és magyar származású diákok száma az ország határain túl
6-800 ezerre becsülhető, akiknek azonban legföljebb a fele tanul magyarul, vagy
magyarul is.
A.) Legrosszabb a helyzete e téren a több mint ötven országban élő, mintegy
kétmilliós lélekszámú nyugati magyar diaszpórának, ahol a gyerekeknek alig
egytizede vehet részt szervezett magyar oktatásban (iskolai részképzés, heti 4-6
anyanyelvi óra, hétvégi - egyházi, vagy cserkész - iskola, nyári anyanyelvi
tábor...). Az iskolák illetve az önkormányzatok csak néhány országban
(Finnország, Kanada, Svédország ,..) nyújtanak ösztönzést, vagy támogatást a
bevándoroltak anyanyelvi oktatásához. A nyugati szórvány magyar származású
fiataljainak túlnyomó többsége így magyarul nem tanul, nem tud, asszimilálódik,
legföljebb származástudatát őrzi - családi hatástól függően halványabban, vagy
erősebben. A rendszerváltás utáni szabadabb légkörben, s a gyakoribb
hazautazások nyomán érzékelhetően nő körükben az óhazával való ismerkedés és a
magyarul tanulás igénye is.
B.) A keleti és a Kárpát-medencei szórványosodó magyar közösségekben, ahol több
mint egymillió honfitársunk él, szintén igen rossz a magyar oktatás helyzete.
Becslések szerint e vidékeken a magyar diákok egyharmada tanulhat iskolájában
magyarul, vagy magyarul is. Ide tartozik a Kárpátok keleti lábánál őshonosan élő
százezer főnyi csángóság, akik a nyelvi diszkriminációt minden téren, még a
templomban is elszenvedik. A szórványvidéken tanító pedagógusok és diákok is
eléggé kiszolgáltatott helyzetben, mostoha körülmények között, megfelelő
tankönyvek hiányában végzik munkájukat.
C.) A történelmi Magyarország egykori területén, a környező országokban mintegy
kétmillió magyar él olyan kisebb-nagyobb tömbökben, ahol az anyanyelvű oktatás
iskolarendszerűen folyik. Az iskolarendszerű magyar oktatás az adott ország
tantervi és oktatási követelményei szerint előírt és engedélyezett tankönyvekből
folyhat. A hazai tankönyveket legföljebb segédanyagként használhatják a diákok
és a tanárok is. A tanítók, tanárok egy része, az ottani pedagógus szövetségek
és a magyarországi partnerintézmények jóvoltából immár egy évtizede
bekapcsolódott a hazai pedagógus továbbképzésbe, sőt a nyári diáktáboroknak is
gyakori vendégei tanítványaikkal együtt. Ám az etnikai tömbökben élő magyar
diákok harmada-negyede nem magyar tannyelven tanul.
Ha a jelenlegi állapot tartósul két-három nemzedéknyi idő alatt elveszítjük a
külhoni szórványban élő magyar diaszpóra kétharmadát, a tömbökben élők egyötöde
is asszimilálódik. Cselekvésre szólít az idő! A nemzet közös ügye a magyar
nyelvű és magyar nyelvi oktatás a diaszpóra magyarként való továbbélésének
elősegítése, amely minden érdekelttől az eddigieknél nagyobb erőfeszítést kíván.
Jó az, ha ezt a magyar állam anyagilag is ösztönzi, ahogy a készülő
státustörvény tervezetéből látjuk, de a szülők, a külhoni magyar egyházak és
civil szervezetek, illetve a hazai intézmények, így például jelenlegi
munkahelyem a Nemzeti Tankönyvkiadó munkája, tevékeny támogatása is szükséges a
külhoni magyar oktatás fejlesztéséhez. Láthatólag azonban - gondoljunk az
erdélyi, a felvidéki egyetemre - ez sem elegendő.
Csapó Endre kiváló közírónk, az "Egy a Nemzet!" mozgalom kezdeményezője és
szervezője, az ausztráliai magyarok egyetlen hetilapjának a Magyar Életnek
főszerkesztője, a "Trianont a terítékre" című évfordulós cikkében írja a
következőket:
"...történelmünknek is jelentős része az, amit a magyar nemzet eltöltött a
trianoni rabságban. Emberi tulajdonság: a rabságot is meg lehet szokni. Van
olyan rab, aki már nem is akar kimenni a börtönéből. Ilyenhez hasonló a mai
magyar társadalom, amelynek kollektív tudatából kiesett Trianon. Annyira
kiesett, hogy a Trianonban létrejött utódállamok egymás utáni fölbomlása és
általános sikertelensége adta alkalmak közepette sem jön elő benne a szabadulás
természetes reflexe." A szerbiai háborúk kapcsán töprengve a teendőkön így ír:
Szomorú lenne , ha a szerbek bitangságát megbüntető nagyhatalmak csak olyan
esetekre figyelnének amikor már ömlik a vér. Szomorú lenne, ha a világ
átrendezésében buzgó nagyhatalmak csak akkor kezelnék a kisebbségi kérdést,
amikor az már elmérgesedik, amikor átcsap a genocidium állapotába, amely állapot
csupán egy látványosabb módja az etnikai tisztogatásnak. Az etnikai tisztogatás
a Kárpát-medencében nyolc évtizede jelen van.."
Élére állítja a kérdést: autonómiát, vagy területi rendezést! De úgy tűnik ma
vér nélkül ez még megoldhatatlan, mert e térségben a gyűlölködő nacionalizmus az
ortodoxia pártpolitikai eszközévé vált, így sem a svájci kantonális példa, sem a
dél- tiroli megoldás, sem a finnországi svédek autonómia modellje szomszédaink
miatt egyelőre nem követhető. De tőlünk idegen a boszniai és a koszovói út is.
Mi hát a teendő? Kérdezhetjük, s fölsugárzik 48 szellemi hagyatékából a bölcs
Deák Ferenc 1861. évi második felirata: " Ha tűrni kell, tűrni fog a nemzet,
hogy megmentse az utókornak azon alkotmányos szabadságot, melyet őseitől
öröklött. Tűrni fog csüggedés nélkül, mint ősei tűrtek és szenvedtek, hogy
megvédhessék az ország jogait; mert amit erő és hatalom elvesz, azt idő és
kedvező szerencse ismét visszahozhatják; de miről a nemzet, félve a
szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz s mindig
kétséges. Tűrni fog a nemzet, remélve a szebb jövendőt, s bízva ügyének
igazságában." Ezért kell a trianoni amnéziát kezelni, Párizst ébren tartani a
nemzet emlékezetében!
Deák ugyanazt sugallja, amit Geoffry Wheatcroft brit publicista az MVSz előbb
említett, 1995-ös "A békeszerződések és a nemzeti közösségek Európában" című
nemzetközi konferenciáján fogalmazott meg: "..a jövő kilátásai sokkal jobbak
mint gondolnánk. Amikor Magyarország felvétele az Európai Unióba napirendre
kerül - és ez szerintem már nincs messze - akkor Trianon kérdését is meg fogják
vizsgálni. Ennek részeként a 75 évvel ezelőtt létrehozott kisebb és bizonyos
esetekben mesterséges államalakulatok is újra vizsgálat alá kerülnek. Ez nem
szükségszerűen jelenti azt, hogy a határokat azonnal átrajzolják, de ahogyan az
integráció halad előre, kialakul a Régiók Európája, s ennek közvetlen
jelentősége van számunkra, mert kapcsolódik ahhoz, aminek megvitatására ma
összejöttünk. Akár újrarajzolják Magyarország határait, akár nem,
elképzelhetetlen, hogy Magyarország, Szlovákia és a térség többi országa
valamiféle egymás közti megállapodás nélkül csatlakozzon az Európai Unióhoz. A
megállapodásban tükröződnie kell annak, amit a kérdésben elmélyedt emberek
Angliában, Franciaországban és a többi Nyugat-európai országban is felismertek
:óriási igazságtalanságot követtek el Trianonban! És, bár 75 év hosszú időnek
tűnik, szó sincs arról, hogy túl késő lenne orvosolni az igazságtalanságokat."
Hasonló szellemben és tartalommal szólt a kérdésről Nicolaus Rockberger a jeles
svéd történész, aki ihletet kapva Budapesten, könyvet írt az újkori magyar
történelemről. Tűrjünk és bízzunk abban, hogy igazságot szolgáltatnak nekünk is.
De tudjuk, hogy ez kevés, hisz Deákék szívós küzdelemmel érték el a kiegyezést.
A magyar kormány a státustörvénnyel jelentős lépésre szánta el magát a
nemzetközi szintéren.
Nekünk a civil társadalom szervezeteinek és képviselőinek is meg kell találnunk
saját támogatási lehetőségeinket, modellünket és az ahhoz vezető utakat,
mindőnknek a maga területén. Alapítványunk erkölcsi példával, szellemi és anyagi
támogatással igyekszik követni a névadó Bethlen Gábor fejedelem vallomását:
"..mi minden erőt, ami a haza javára akar és tud lenni, nem eltiporni, hanem
együvé fogni kívánunk!"
Ennek szellemében ajánlom a közös gondolkodás és cselekvés ösztönzésére az MVSz
legújabb külügyi programját, amelyet a Svájcban élő kitűnő nemzetközi szakértő
Zabolai-Csekme Éva fogalmazott meg, konzultálva az ugyancsak elismert és neves
szakemberekkel, a kanadai Magyaródi Szabolccsal, az Egyesült Államokbeli Balogh
Sándorral, a belgiumi Nádasdi Istvánnal és a venezuelai Fényes Ildikóval, akik a
Magyarok Világszövetsége Külügyi Bizottságának tagjai:
"A Magyarok Világszövetsége, továbbiakban MVSZ, a magyarság egyetlen olyan
szervezete, amely mind a Kárpátmedencében, mind a világ különböző részein élő
nemzetrészek szervezeteinek és ma is élő kiemelkedő egyéneinek nagy részét
magába foglalja. Ezért "Világszövetség". Ebből következik, hogy ez a szervezet
hivatott arra, hogy az említett magyar lobbimunkát irányítsa és tagszervezetein
keresztül végezze. A világ különböző részein élő, magyarságtudatukat megtartó
nemzettársaink választott hazájuk ismeretében pedig kiváló lobbimunkát
végezhetnek nemzetünk érdekében, még akkor is, ha a magyar nyelvet már nem, vagy
csak kevéssé beszélik.
Az MVSZ lobbimunkája azok felé a magyarságon kívül eső tényezők felé irányul,
amelyek a magyar nemzet jövőjét és érdekeit befolyásolják vagy befolyásolhatják.
A külföldön élő magyarság ennek a munkának egyik eszköze, de nem célpontja. A
munka legnagyobb része tehát nem magyar nyelven történik.
....a lobbimunka hosszútávú célja "a magyar nemzet egységének megteremtése és
megőrzése az önrendelkezési elv alapján".
Rövidtávú célok:
(a) A magyar nemzet pozitív nemzetközi megítélésének elősegítése;
(b) A Magyarország körül lévő államokban élő nemzetrészek emberi jogai
tiszteletben tartásának kivívása;
(c) A magyar nemzet jövőjét befolyásolni képes nemzetek politikusainak,
állampolgárainak és sajtójának, valamint a fő nemzetközi kormányközti és
társadalmi szervezetek tájékoztatása és megnyerése nemzetünk önrendelkezése és a
magyar autonómiák ügyének.
Feladatok:
A fent említett célok megvalósítása sok tényezőtől függ, melyek között szerves
összefüggés van. A kormányközti szervezetek, a pártok, a nagy gazdasági súllyal
bíró világcégek, a sajtó, az egyházak, a nemzeti társadalmi szervezetek, a
nemzetközi társadalmi szervezetek, az egyetemek, kutatóintézetek,
diplomataképzők, felsőfokú intézetek, valamint kiemelkedő egyének
(Nóbel-díjasok, közismert és közmegbecsülést élvező személyek) mind
hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a magyar nemzetről egy pontosabb, pozitívabb
vélemény alakuljon ki és ezáltal a nemzetünk érdekeit befolyásolni képes
kormányok számunkra kedvezően viszonyuljanak nemzetünk sajátos problémáihoz.
Mindemellett tudatában vagyunk annak, hogy a mindenkori kormányok elsősorban
saját érdekeiket tartják szem előtt. Tetteik tehát érdekeik függvénye és nem
önzetlen, erkölcsi indíttatású. A pozitív hozzáállás kialakítása mellett a
lobbimunka fő feladata az, hogy a magyar nemzet érdekeit más, sorsunkat
befolyásolni képes országok érdekévé tegye képzett és megbecsült honfitársainkon
keresztül, ezáltal kiegészítve a magyar külpolitika törekvéseit.
Bár a világ minden részén jelenleg is sok lobbimunka folyik nemzetünk
érdekében, ezeknek az összehangolása és felerősítése sok munkát és tapasztalatot
igényel. Helyesebb tehát az első fázisban a figyelmet egy pár pontosan
megfogalmazott feladatra összpontosítani. 2001-ben és 2002-ben a következőket
tartjuk kiemelten fontosnak:
(a) lobbizás a kormányközti szervezeteknél (ENSZ és szakosított szervezetei,
EBESZ, ET, EU és NATO)
(ii) a helyi sajtó figyelése, helytelen hírek kijavítása és nemzetünk számára
fontos hírek megjelentetése;
(iii) a nemzetközi társadalmi szervezetek megnyerése;
(iv) egyetemek, releváns kutatóintézetek és más fontos oktatási intézetek (mint
például diplomataképző felsőfokú intézetek) ellátása nemzetünk számára kedvező
információval; és (v) a lexikonok, tankönyvek és utikalauzok magyar vonatkozású anyagának szükség
szerinti folyamatos korrekciója."
Ennyit a világszövetség külügyi programjából, amelynek utolsó pontjáról eszembe
jut szegény jó Kazár Lajos tanár úr hagyatéka. Ő Ausztráliából hazatérve
magyarul is kiadta a " Tények a fikció ellen: Erdély- Oláh/Román őshaza Kr. e.70
óta?" című hosszú évek búvárkodásával 26 nemzet 107 lexikonának feldolgozásával
készült munkáját. Vele 1996-ban szerveztünk sikeres nemzetközi konferenciát a
külföldi lexikonírók és kiadók részvételével, a magyar vonatkozású szócikkekről.
Tisztelt tanácskozás!
Zabolai Csekme Éváék embert kérnek a gátra, magyar lobbimunkára, mert Trianon
folyamatos árvizének mérhetetlen pusztításait csak összmagyar együttműködéssel
és közös munkával tudjuk csak enyhíteni, illetve a világ haladó erőinek
segítségével elhárítani. A magyar állam szerepe és felelőssége ebben
meghatározó, de Szabó Dezsővel együtt valljuk azt is, hogy "Minden magyar
felelős minden magyarért!" Nem elég tehát az, ha együttérző és adakozó a
kormány, mert a civil társadalom összefogása, ereje és szándéka nélkül kevés a
remény a nemzet elszakított részeinek integrálására, s ha a külhoniak bizonyos
rétegeinek, töredékeinek nincs szándéka a magyarként való megmaradásra akkor ott
hiábavaló a szó sőt a státustörvény is. Nemzeti kohézióra, világméretű nemzeti
összefogásra, a külföldiek megnyerésére, szolidaritására van szükség ahhoz, hogy
nemzetünk Trianon és Párizs nyolc évtizedes szorításából kiszabaduljon. Lelki
megnyugvás, szellemi erő, és békesség kell az építéshez, bátorság a nagy
feladatok elvégzéséhez. Az Európai Uniós csatlakozás és Trianon meghaladása,
orvoslása pedig nagy feladatot ró nemzetünk minden polgárára.
Budapest, 2001. március 31.
A Lezsák Sándor által szervezett Hazai Műhely sorozat "NEMZET ÉS TRIANON"
tanácskozásán ( Kossuth Klub 2001.márc. 31-én)elmondott előadás írásos
változata.
írta Bakos István
a HUNSOR Budapesti munkatársa
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Bakos István korábbi írásai:
• A nemzeti intézmények védelmében
• A Nemzeti Tankönyvkiadó közleménye a külhoni internetes távoktatásról
• A svédországi magyar pedagógusok továbbképzéséről
• A külhoni magyar médiáról
• Megrendelhető a "Szent István országlása" című könyv
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
