Védtelenség és kilátástalanság 80 éve
írta Lovas István
A határon túl rekedt magyarság, a magyar nemzettest egyharmada értelmetlenül, szinte teljes bénultságban élte meg a trianoni
békeszerződéssel előállt új helyzetet.
Sokáig nem értette, nem fogta fel, mi történik vele. Először is még nem
fakult ki teljesen emlékezetében a negyvennyolcas szabadságharc emléke,
amelyet Nyugat az akkori idők legjelentősebb eseményei közé sorolt be, s
amelyről a legnagyobb elismerés hangján beszéltek.
Amikor a magyar nemzet nagy véráldozata ellenére sem tudott megszabadulni
a dualista monarchiában domináló, diktáló és a magyarság szabadság-,
függetlenségi és önállósági törekvéseivel nem törődő osztrák "sógortól".
Hisz a véres eseménytől nem sokkal több, mint fél évszázad választott el
bennünket. Szinte nem volt magyar család, amely nem gyászolta a
szabadságharcban elesett nagyapát, nagyapai nagybácsit vagy mást a
rokonságból, s amely nem emlékezett volna arra a kétszázezer kozákra, akik
az udvar rokoni kapcsolatainak köszönve érkeztek és fojtották vérbe az
akkori magyar szabadság- és függetlenségi törekvéseket. Beleértve a
monarchiától való elszakadást is, amit akkor a pozsonyi országgyűlés ki is
mondott.
A monarchia első világháborúban elszenvedett vereségétől a
magyarság nemcsak hogy nem várt olyan súlyos tragédiát, mint amilyent
megélt, hanem még remélhette is régi szabadságvágyának kiteljesedését.
A magyar nemzetnek nem lehetett lelkiismeret-furdalása a háborúban való
részvétele miatt, hisz az nem a saját akaratán múlott (éppúgy, mint a
csehek, horvátok és bosnyákok esetében). Abba osztrák "partnere"
kényszerítette bele. Magyarországnak sem érdeke, sem indítéka nem volt
ahhoz, hogy önként részt vegyen abban a világégésben, csak nem volt módjában
elkerülni. (Hisz az osztrákokkal való nemzeti összeütközés ellentéteit csak
47 évvel a háború kitörése előtt rendezte, természetesen kényszerből.) A
véletlenek szerencsétlen közrejátszásának tulajdonítható, hogy olyan szörnyű
árat fizetett érte. Sőt, a háború végén abba a tragikomikus helyzetbe
került, hogy a trianoni békeszerződés értelmében saját ezeréves területeiből
Sopront és környékét még a háborút kirobbantó osztrákoknak is át kellett
volna adnia.
Ettől függetlenül az első világháború elvesztése után a
magyarságnak számolnia kellett azzal, hogy ezeréves területeinek egy részét
elveszíti, mert azokat lényegében kisebbségiek lakták, amelyek a háború után
önálló országokat hoztak létre. Abba bele kellett és bele is illett
nyugodni. Horvátország kiválását Magyarország nem tekinthette területi
veszteségnek, mert az sohasem volt saját nemzeti területe. Más volt a
helyzet viszont a Felvidékkel, Erdéllyel és a Délvidékkel. Itt vegyes volt a
lakosság, voltak nemzetiségi többség által lakott területek, s voltak szinte
tiszta magyarlakta részek -- például Székelyföld Erdélyben. Volt rá mód,
hogy az új országhatárokat etnikai alapon húzzák meg, úgy, hogy
Magyarországon is, meg az újonnan létrejött országokban is minél csekélyebb
számú kisebbség éljen.
Wilson Thomas Woodrow amerikai elnök a párizsi békekonferencián
tizennégy pontból álló rendezési javaslatot terjesztett elő, amely
demokratikus, tartós békét szavatolt volna. Mert a népek jogait tiszteletben
tartva az új határokat etnikai alapon kívánta meghúzni. Ez konkrétan azt
jelentette volna, hogy a Délvidéknek csak egy része, a szerb többségű déli
része került volna Szerbiához, vagyis a későbbi Jugoszláviához. Mert akkor,
a királyi Jugoszlávia első magyartalanítási hulláma, vagyis kolonizálása
(szerbajkú lakosság odatelepítése) előtt ott a lakosság egyharmada volt
szerb, egyharmada magyar és egyharmada német.
Ugyanígy, etnikai alapon, a Felvidék szlováklakta részei az új
csehszlovák államhoz kerültek volna, a magyarlakta vidékek maradtak volna
Magyarországon. Erdély román többségű része Romániához került volna, de a
magyar többségű Székelyföld és egyéb magyarlakta területek Magyarország
részei maradtak volna.
Így az egykori Nagy-Magyarországból körülbelül 150 000
négyzetkilométer területű új, független ország maradt volna elenyésztő számú
kisebbséggel, s a határon kívül rekedt magyarság száma is csekély lett
volna, mindössze néhány tízezer, a legrosszabb esetben százezer. Wilson
elnöknek ezt a javaslatát azonban a franciák és az angolok Párizsban
elvetették. Magyarországot kegyetlenül megcsonkították, s a magyar nemzet
egyharmadát kisebbségi sorba taszították. Olyan új nemzetállamokba, ahol az
emberek értékét és polgári jogait jószerével nemzeti hovatartozás szerint
szabták meg és ismerték el. Így a határon túl rekedt magyarság egyik napról
a másikra idegen országok másodrangú polgárává vált.
Abban az időben Wilson amerikai elnök volt az egyetlen mérvadó
államférfi, aki látta, hogy a bosszúra és nemzeti megtorlásra épülő
békeszerződés előbb-utóbb rossz vért szül. A trianoni pedig ilyen volt, s
ezért nemcsak Hitler miatt, hanem tartalmánál fogva is magába foglalta a
második világháború kitörésének veszélyét. Azt a Magyaroszágot sújtotta
legkeményebben, amely a legkevésbé volt hibás a háború kitöréséért, és amely
kényszerből vett részt benne.
Trianonban Magyaroszágot nem is elsősorban a világháborúban
való részvételért büntették meg olyan kegyetlenül és embertelenül, hisz nem
játszott benne döntő szerepet, hanem egészen másért. A bosszú mögött a
pénzoligarchia, a tőke állt, amely ma globalizáció néven tartja kezében a
világhatalmat. Amely úgy megrémült a "bolond gróf", vagyis Károlyi Mihály
őszirózsás forradalmától, főleg pedig Kun Béla Tanácsköztársaságától és
proletárdiktatúrájától, hogy el akarta fojtani annak a lehetőségét, hogy
Európában bárki is valaha is veszélybe hozza a pénz uralmát. Azért
csonkította meg, bénította meg, s tette jelentéktelen kis "koldusállammá"
Magyarországot. S azért hagyta, hogy a volt Osztrák--Magyar Monarchia
utódállamai szinte kiöljék a lelket az ottrekedt magyarságból. S emiatt
érezte úgy az anyaországtól elszakadt magyarság hosszú évtizedeken át, hogy
teljesen magára maradt, hogy senki sem törődik vele, senkinek sem jelent
semmit. Ezért volt folyton jelen nála a teljes kilátástalanság érzete, s
ezért viselte nemzeti elnyomatását mint sorsszerűséget, amit sem elkerülni
nem lehet, sem segíteni rajta nincs mód. Legalábbis nálunk, a Délvidéken.
Erdélyben, ahol többmilliós magyar közösség élt viszonylag egységes
területen, más volt a helyzet. De nem jobb.
Wilson amerikai elnök még a párizsi leszavazás után is
igyekezett legalább annyit elérni, hogy szavatolják az új nemzetállamokban
rekedt magyarság legelemibb polgári jogait. Legalább egy részét szavatolják
annak, amit a nemzetiségek az Osztrák--Magyar Monarchiában élveztek. Ezt
bele is "erőszakolta" az akkori papírokba, amit az illető utódállamok alá is
írtak. De aminek nem volt foganatja, mert jószerével kijátszották, nem
vették komolyan. A polgári jogok közé tartozott a nemzetiségiek
nyelvhasználati joga is. Ez viszont nem zavarta például a jugoszláv
hatóságokat abban, hogy a magyarlakta Zentán, Topolyán, Becsén, s az akkor
magyar többségű Szabadkán minden állami és közigazgatási hivatalban nagy
betűkkel ne figyelmeztessék az akkor még a szerb nyelvet nem is beszélő
magyarságot, hogy: "Govori drzavnim jezikom". Vagyis "Beszélj államnyelven".
S ahol csak lehetett, elszbotálták a magyar nyelvű iskolák megnyitását,
amire az említett papírok szintén kötelezték az országot.
Tanítóképzőt például nem Szabadkán, Zentán vagy Zomborban
nyitottak, ahol a magyar lakosság többségben él, hanem Belgrádban, ahol
akkor nem is lakott magyar. Azzal a céllal, hogy az egyik napon megnyitják,
majd a másikon bezárják, mert nem lesz diákja. Tévedtek (akkor még létezett
magyar nemzeti öntudat), mert Észak-Bácska magyarlakta vidékéről
jelentkeztek tanulók, s az iskolát fenn kellett tartani. Csakhogy a szülők
kiadása tízszer akkora volt, mint ha gyermekeik (úgy, mint a többségi
nemzethez tartozók) otthon tanulhattak volna.
A királyi Jugoszlávia mindent megtett, hogy az ittrekedt
magyarság félreérthetetlenül másodrangú polgárnak érezze magát, hogy kiölje
belőlük a nemzeti tudatnak még legcsekélyebb szikráját is. Főleg magyar
többségű területeken új falvakat épített, likai szerb telepeseket hozott
közéjük, s földet osztott közöttük. Azzal a nem titkolt szándékkal, hogy ők
képviseljék az államot, hogy tudtára adja a honos magyarságnak, ők a
megbízható emberei a hatalomnak és a nemzetnek, akik kötelesek szemmel
tartani a gyanús kisebbségieket.
Ez a helyzet a harmincas évek közepén, vagyis Sándor király
meggyilkolása után szinte az elviselhetetlenségig kiéleződött.
Elterjesztették ugyanis azt a hírt, hogy a királyt Franciaországban magyar
terrorista ölte meg. Aztán kiderült, hogy mégsem, hanem horvát, vagyis
usztasa volt az illető, vagy talán macedón. Mindenesetre Magyarországon,
vagyis Biatorbágyon képezték ki őt is, meg társait is. Ez elég volt az
általános magyarellenes, gyűlölködő hangulat állandó ébren tartásához.
Tito Jugoszláviájában más helyzet alakult ki. Propaganda
céljából magyar brigád, Petőfi-brigád alakult. A Jugoszláv Kommunista
Pártban korábban is tevékenykedő és fontos pozíciókba került magyar
kommunisták ezt a magyar brigádot kivitték Bolmanhoz, vágóhídra, hogy
bizonyítsák, a magyarság is életeket áldozott az új, szocialista országért.
Ettől függetlenül és ezzel egyidőben nemcsak Újvidéken, Zsablyán és
Csurogon, ahol Horthy honvédei vérfürdőt rendeztek, többezer szerebet és
zsidót öltek meg, hanem egész Bácskában és a magyarlakta bánáti részeken
bosszúhadjárat indult a magyarok ellen. Egyesek az ezer éve itt élt
magyarság kitelepítését is javasolták (Zarko Veselinov vajdasági szerb
forradalmár elbeszélése szerint Titóhoz is elindult egy küldöttség ezzel a
követeléssel -- amelyet ő fordított vissza). Ma sem tudja senki, hány ezer
magyart öltek meg akkor Vajdaságban csak azért, mert magyarok.
A kegyetlen atrocitást követően testvériség-egységet hirdetett
az aktuális politikai vezetés. Beleértve a magyar nyelvű napilapot, a Magyar
Szót is. Ezután három és fél évtizeden át éltük idillikus életünket
(pontosabban a szovjetekkel való szakítástól kezdődően), amikor többé már
nyílt atrocitás nem ért bennünket, amikor úgy érezhettük, mi is egyenrangú
polgárai vagyunk egy korszerűsödő, demokratizálódó, mindinkább a világ
részvévé váló országnak. Trianon óta először érezhettük és vallhattuk
magunkat magyarnak. Nem kellett sem szégyellni, sem titkolni, de nem is
illett hangoztatni. Mert az ország valamiféle denacionált állapotban volt.
Nemcsak magyar nem hangoztatta és nem emelte ki nemzeti mivoltát, hanem az
ország többi népe, nemcsak kisebbségiek, hanem a többségi nemzet tagjai sem.
Valahogyan nem illett az ilyesmi.
Akkor a jugoszlávság volt divatban, az volt az érvényesülés, a
karrier záloga. A magyar politikusok zömének felesége szerb volt (a maiak
egy részének is), s családjuk jugoszlávnak vallotta magát. A rendszernek még
a legrégibb magyar kommunistákban sem volt kellő bizalma, ha valamiképpen
nem kötődtek a szlávsághoz. Tito kommunista elkötelezettsége ellenére sem
vált meg soha a pánszláv eszmétől. Ez az eszme mindig erősebb volt, mint
kommunista meggyőződése. Sztálin elsősorban ezzel vádolta, amikor mint
revizionistát támadta.
Tito kommunista rendszere kezdetben, de később is szívesen
vette, ha nemcsak a kisebbségiek, hanem a többségi nemzethez tartozók sem
nemcsak nem emelik ki, hanem ha nem is vallják magukat a nemzetükhöz
tartozóknak, ha nem szerbnek, horvátnak vagy szlovénnek, hanem jugoszlávnak
mondják magukat. (Bár jogilag jugoszláv nemzet sohasem létezett.)
Tito Jugoszláviájában az alkotmány és a törvények értelmében a
kisebbségek, vagyis a nemzetiségek a többségi nemzetekéhez hasonló,
illetőleg azonos jogokat élveztek. Nem volt: "Govori drzavnim jezikom!" A
bíróságokon is, ha az ügyfél nem értette vagy képtelen volt megfelelő
szinten használni a szerb nyelvet, joga volt tolmácsra. Éppúgy, mint ma.
Senki se kényszerítette arra, hogy dadogjon és kínlódjon a számára nem
egészen ismert nyelvvel.
Ettől függetlenül és ezzel párhuzamosan folyt, és folyik a mai
napig is a vidék, az egykori Magyarország elszlávosítása. A majd félmillió
kiűzött német helyébe Tito Jugoszlávia legszegényebb vidékeiről Vajdaságba,
főleg a magyar többségű Bácskába telepített, ha nem is ennyi, de
mindenesetre több százezer, nagyobbrészt fanatikus kommunistát, vagyis volt
harcosát. Bácska amolyan kommunista világnézeti nevelőközponttá vált, ahol a
nevelők és előadók a félig írástudó telepesek voltak. A hallgatók meg a
helyi magyarok. A telepeseket, Tito volt harcosait, a politikai komisszárok
még ott, a hegyek között kiképezték erre a nevelőmunkára, megmagyarázva
nekik, hogy veszélyes területre veti be őket a párt, s felelősségteljes
feladatot kell elvégezniük. Mert a lakosság, ahová költöznek, jelentős
részben magyar, s természetesen fasiszta. S ilyenformán az államot, a
társadalom egészséges elemeit ebben a közegben ők fogják képviselni.
Nem nehéz elképzelni, hogy a magyar többségű vidékekre a
telepesek, ilyen instrukció után, mekkora mellel érkeztek. S azt sem, hogy
milyen meghunyászkodóan fogadták őket azok a magyarok, akiknek jelentős
része nem tudta, él-e vagy halott már a hozzátartozója, akit akkor,
frissiben és ezrével hurcoltak el. S akik a mai napig sem kerültek elő. Akik
jeltelen sírokban nyugszanak, tömegmészárlás következtében vesztették
életüket. (A magyarok védelmére sohasem volt hágai bíróság.)
Valószínűleg ezzel magyarázható, hogy a majd egész évszázadon
át a szülőföldjén hátrányosan megkülönböztetett, anyaországától elszakított
magyarság belenyugodott másodlagos polgári mivoltába. Elfogadta, ami van,
mert nem látott lehetőséget a változtatásra. Így alkalmazkodott a
helyzethez, s amikor már valós lehetősége volt gyermekének anyanyelvi
oktatására, sőt az egyetemi diplomáig felnyúló tanulmányokra, akkor is
bizalmatlan volt, s ma is az. A magyar nyelvű általános iskoláktól a
gimnáziumig és középiskoláig minden évben több az üres hely, mert a magyar
szülők jobbnak látják, ha gyerekük államnyelven tanul és szerez diplomát. Ez
most már nem kényszer, hanem az évtizedeken át ránk kényszerített
szolgalelkűség megnyilvánulása. A nemzeti öntudat hiánya, amit évtizedeken
át szisztematikusan öltek ki belőlünk, a királyi Jugoszlávia éppúgy, mint
Tito szocializmusa és Milosevic többpártrendszere. Jugoszláviában ebben a
tekintetben sohasem volt lényegi változás. Még ma sincs.
Azt hiszem, ez a határon túl rekedt magyarság alapvető
problémája, leglényegibb sorsproblémánk. Az, hogy főleg a fiatal nemzedék
rájött arra, kisebbségben magyarnak lenni "nem üzlet". S az iskolázottak
közül csak kevesen vállalják ezt a sorsot. Mert hátránnyal, az
érvényesülésben való hátrányos megkülönböztetéssel és sok egyéb
kellemetlenséggel jár.
Nem véletlen, hogy a volt kisantant államaiban, vagyis az
egykori határon túl rekedt magyarság új országaiban olyan izgalmat,
riadalmat és felháborodást keltett a második világháború utáni első
független, magyar kormány elnökének, Antal Józsefnek az a kijelentése, hogy
lélekben a 15 milliós magyarság miniszterelnöke kíván lenni. Hisz ez azt
jelentette, hogy az idegen országokba szakadt, 80 éven át lényegében
jogfosztott vagy csak korlátolt jogokkal rendelkező magyar kisebbségben azt
a reményt keltette, hogy egy napon -- ha nem is Magyarország határain belül
-- a többségi nemzettel azonos, vagy legallábbis hasonló jogi helyzetbe
kerülhet, elismerésben és megbecsülésben részesülhet. S hogy nincs többé
magára hagyatva, hogy törődik vele valaki, aki, ha kell, nemzetközi fórumok
előtt is megvédi őket.
Ez az eszme konkretizálódott most Orbán Viktor kormányának a
státustörvény elfogadásával megteremtett lehetőségek szavatolásával. Ezért
reagálnak erre is ugyanúgy a volt Osztrák--Magyar Monarchia utódállamai,
ahol a magyarság kisebbségben él. Változó hevességgel, attól függően, hogy a
magyar kisebbség jogait melyik országban milyen mértékben csorbították az
elmúlt majd egy évszázad alatt.
Azt hiszem, a határon túli magyarság számára most nem mellékes
az a tény, hogy Magyarország nemzetközi, főleg pedig európai tekintélye ma
sokkal nagyobb, mint eddig bármikor volt az első világháború után, tehát az
anyaország támogatása ma nemcsak politikai, nemcsak erkölcsi, hanem
megalapozott jogi kategória is. Ezenkívül Magyarország Trianon óta először
került kedvezőbb politikai és gazdasági helyzetbe a korszerű európai élet
tekintetében, mint azok az országok, ahol a magyarság kisebbségben él
(Csehországot kivéve, ahol nincs jelentősebb számú magyar). Így vonzóbb a
vele való magyar--magyar kapcsolatok, gazdasági vállalkozások szempontjából,
mint valaha volt. Jóval többet képes felkínálni a korszerű Európához való
csatlakozás tekintetében, a jobblétet szavatoló életmód megteremtésére.
Ez kétélű fegyver ugyan, mert serkenti a szülőföld elhagyását,
a magyar kisebbségi közösségek számbeli megcsappanását, de egyben
magabiztosságot gerjesztő gazdasági támasz is, ami pozitívan befolyásolhatja
a 80 éven át tudatosan kisebbrendűségre, szolgalelkűségre nevelt és
kényszerített kisebbségi magyarság jellemképének alakulását.
Jugoszláviában az egykori fölvirágzást követően az
felemelkedések és esések kiszámíthatatlan időszaka következett be.
Többpártrendszerű demokrácia jött létre. Ez a magyarság számára
Jugoszláviában először azt jelentette, hogy az ország képviseleti szerveiben
ezt a kisebbséget, az anyaországtól való elszakadása óta először, azok
képviselték a törvényhozó testületekben és önkormányzati szervekben, akiket
saját nemzeti pártjuk, a Vajdasági Magyar Demokrata Szövetség delegált,
illetőleg jelölt a választásokon. S ezek az emberek a politikai és
társadalmi élet minden területén becsülettel képviselték is a magyarság
érdekeit. Időnként meglepő bátorsággal és következetességgel. Például a
horvátországi háború idején, amikor az akkor egyetlen magyar párt, a VMDK és
elnöke arra merte felszólítani a magyar fiatalokat, hogy ne vegyék át
behívóikat, ne menjenek háborúba, mert a szerbség és horvátság ügye, s nem
tartozik ránk, magyarokra.
Ez volt Trianon után az első eset, hogy a magára hagyott és
elbátortalanodott magyarságot valaki Vajdaságban védte, hogy valaki bátran és
egyenesen ki mert állni az érdekében. Ezért az akkori VMDK minden vezetőségi
tagja ma is a legnagyobb elismerést érdemli. Mert a felhívás közzétételével
nemcsak nagy, hanem életveszélyes kockázatot vállalt. Hisz ezt szabotázsra,
"hazaárulásra" való felhívásnak is lehetett volna tekinteni. (Ahogyan a
Szerb Radikális Párt tette.) S nem egy, nálunk sokkal korszerűbb és
demokratikusabb országban is annak minősül.
Sem Ágoston András elnök, sem a VMDK többi vezetőségi tagja nem
tudhatta, hogy diktatórikus hajlamairól ismert elnökünk hogyan reagál erre a
kihívásra.
Csak később derült ki, azért nem reagált rá, azért tekintett el
fölötte, mert a világot annak a kinyilvánított trükkjének igazáról akarta
ezzel is meggyőzni, hogy neki semmi köze a horvátországi háborúhoz. Hogy
Szerbia senkivel sem áll háborúban. Aztán kiderült az is, hogy Milosevic
végig azért is kívánt jó viszonyt fenntartani a vajdasági magyarság
képviselőivel, hogy szemléltesse, kisebbségi, vagyis nemzetiségi politikája
helyes és mértéktartó. Hogy az albánok Kosovóban ok nélkül helyezkednek
szembe vele, s későbbi fegyveres felkelésük nem egyéb, mint tiszta
terrorizmus.
A vajdasági magyarság valószínűleg ennek köszönheti, hogy --
leszámítva a harctereken elesett fiatalokat -- otthon áldozatok nélkül
megúszta a nagyszerb eszme affirmálásának korábban végletekig felfokozott
szerb nemzeti gyűlölet közepette eltelt időszakot is. "Csak" arra
kényszerült, hogy az utcán ne szólaljon meg anyanyelvén, s lakásbejáratáról
levegye névtábláját, amely elárulhatta volna, hogy magyar. Milosevic ebben
az időben hagyta Seselj fegyvereseinek, hogy állandó félelemben és
rettegésben tartsák a bácskai magyarságot, de atrocitást nem engedélyezett.
Gyilkosságokat nemzeti gyűlöletből nem jegyeztek fel abban az időben sem.
Sőt a magyarság korábban kivívott és törvényesített jogaiban formailag nem
esett sérelem.
Ezért is sokkolta a magyarokat az új, demokratikus Jugoszlávia
szimbólumának tekintett Kostunica elnök egyik újvidéki pártvezetőjének az a
soviniszta és rasszista kijelentése, hogy felfordul a gyomra, ha többnyelvű
helységnévtáblát lát. S főleg az, hogy a pártelnök nem reagált rá. Mint
ahogyan arra sem reagált, hogy a pártja képviseletében a vajdasági kormány
alelnöki tisztségébe került híve tankokkal kívánta elfojtani nemcsak az
esetleges magyar autonómiát (ami szóba sem került), hanem amazt, a szerbet
vagy jugoszlávot is. Aminek következtében a napokban a vajdasági parlament a
"szájaskodót" ki is penderítette soraiból, vagyis leváltotta.
A jelek szerint Kostunica következetesen arra a lapra játszik
-- ha kellemetlen helyzetbe kerül --, hogyy a dologról nem volt értesülve.
Mint Milosevic Hágába szállításakor. Amikor állítólag részt vett azon az
SZDE vezetőségi ülésen, ahol erről döntöttek, ott nem emelt szót ellene, s
végül nyilvánosan kijelentette, hogy nem tudott róla, hogy a háta mögött
intézkedtek. Intézekdett Djindjic, a szerb kormány elnöke. Feltehető, hogy
ezzel a taktikájával magyarázható az is, hogy az említett két kényes eset
kapcsán úgy tett, mintha azok meg sem történtek volna.
Természetesen bennünket éppúgy aggaszt, mint a többségi
nemzethez tartozókat az SZDE-ben tapasztalt széthúzás. Főleg azért, mert
közelednek a választások, amelyeken eldől majd, milyen politikai erők,
milyen felfogást képviselő pártok és emberek irányítják majd az országot az
elkövetkező négy évben. Amely választóvíz lehet abban az értelemben, hogy a
jövőben "európai emberek" vezetnek-e bennünket, mint ahogyan tavaly október
5-én a népakarat kimondta, vagy mérsékelt nacionalisták, akik lassan ismét
oda juttathatnak bennünket, ahol egyszer már voltunk.
Nem éppen megnyugtató, hogy bizonyos véleménykutatások szerint
ez utóbbiaknak komoly esélyük van, vagyis Kostunica elnök nacionalista
pártjának ma is -- a kudarcba fulladt Djindjic elleni áskálódás ellenére is
-- majd még egyszer akkora a támogatottságga, mint a Demokrata Pártnak,
vagyis Djindjicnek.
Jó viszont az, hogy az SZDP győzelme esetén sem kell tartani a
teljes visszarendeződéstől. Először is azért, mert Kostunica mégsem
Milosevic (még ha törekvéseikben nem kevés az érintkező pont is). Nem
szélsőséges nacinalista, s főleg sokkal okosabb és reálisabb, s ennélfogva
az idők folyamán belátta, hogy a jelenlegi európai erőviszonyok közepette
Nagy-Szerbiát lehetetlen létrehozni. Ennélfogva erről az eszméjéről minden
bizonnyal lemondott. Másrészt egyáltalán nem valószínű, hogy győzelme esetén
Seseljlyel és Milosevic kompromittált szocialista pártjának maradványaival
szövetkezve próbálkozna kormányt alakítani, mert tudja, hogy újabb
elszigetelődésbe keveredne, s szankciókkal is számolnia kellene. Amivel
rövid idő alatt elveszítené a választók bizalmát, s úgy járhatna, mint Vuk
Draskovic.
Valószínűsíthető, hogy a jövő évben esedékes választásokon, ha
Kostunica pártja az SZDE-n kívül indul, s ha többséget szerez is, arra
kényszerül, hogy ez utóbbival koalíciós kormányt alakítson. Ez pedig a
megkezdett demokratikus folyamatok folytatását jelentené, még akkor is, ha a
folyamat emiatt lelassulna. A magyar kisebbség számára ez valamivel
kedvezőtlenebb helyzetet hozhatna, de jelentősen nem vethetné vissza jogaink
érvényesülési lehetőségeit. Az SZDP, vagyis Kostunica befolyása növekedne az
ország irányításában, s ezzel együtt csökkenne a vajdasági magyar autonómia
megteremtésének lehetősége, sőt egyáltalán a vajdasági autonómia
visszaállításának esélye, de ezt teljesen megállítani s a mai helyzetet
sokáig fenntartani az esetben is lehetetlen lenne.
írta LOVAS István
A szerző nyugalmazott újságíró
forrás://Magyar Szó
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
További cikkek e témában:
• Státusztörvény: Magyarázkodjanak azok, akik létrehozták Trianont
• A Máért IV. ülésének részletei és határozatai
• Kisebbségi Jogok a Nemzetközi Jogban
• A Hágai Ajánlások
• Az Osloi Ajánlások
• A régiók és autonómiák Európája felé: Skócia és Wales a belső önrendelkezés útján
• Autonomia és az új világrend
• Lehet-e számítani az európai Unióra?
• A státustörvény ismertetése
• Állampolgárság vagy státusztörvény?
• Az évezred búcsúztatója - A magyarság helyzete és kilátásai a Kárpát-medencében
• Romániában elfogadták a kisebbségi nyelvtörvényt
• Románia, az önkormányzatok és a régiók Európája
• Pro Transilvania - Önálló Erdély
• Az autonómia dilemmái Vajdaságban
• A magyar kisebbségpolitika bukása a Vajdaságban
• A Vajdasági magyar közösség autonómia elképzelése
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
