Találkozás Dániában
írta Gallusz László
HUNSOR medencefigyelő

Az ember lelke legmélyén ott lapul az ismeretlen föltárása utáni vágy, más népek, országok, más kultúrák, szokások megismerése iránti vonzalom. De érzelmeket indít meg az is, ha az ismeretlenben a szülőföld vonatkozásaival is találkozik. Dániában ebben nekem is részem volt, hiszen magyarul beszélgethettem két olyan emberrel, akik valami módon kötődnek Dániához.

Keresztül-kasul Dánián

Vannak országok, de még szűkebb pátriánkban is régiók, ahová mindig szívesen tér vissza az ember, hiszen kellemes élmények vonzzák oda. Galambos Judit (ahogy maga is fogalmaz) nagy szerelme: Dánia. Az ott töltött gyermekkor szépsége kötelezte el az észak-európai országgal...

– Kora gyermekkoromban öt évig Dániában éltünk, ugyanis szüleim a magyar nagykövetség kereskedelmi kirendeltségén dolgoztak, s mi sem természetesebb, mint hogy bátyámmal dán óvodába jártunk, játszva sajátítottuk el a dán nyelvet. Nem is tudtam felmérni, hogy gyermekként milyen mély gyökeret eresztett bennem a Dánia, a dán emberek iránti tisztelet. Pedig amikor hazatértünk Magyarországra a nyolcvanas évek elején, ki is mosódott tudatomból a dán nyelv, hiszen nem voltak barátaim, akikkel cseveghettem volna... meséli.

– Hogyan sikerült újjáéleszteni a nyelvi ismereteket?
– Amikor a budapesti ELTE bölcsészkarának történelem szakára kerültem, idegen nyelvet is választhattam, s megbizsergettek a Dániában eltöltött évek, gondolkodás nélkül írtam be...

– Pedig sokkal „divatosabb” volt az angol, külön vonzalma van napjainkban is a keleti nyelveknek, nemde?
– Ez igaz, de úgy éreztem, hogy azt a nyelvet kell választanom, amely részben meghatározta gyermekkoromat is. Csodálkoztak is évfolyamtársaim, hogy a könnyűnek nem mondható nyelvet választom, hiszen a skandinavisztika szakról sokan lemorzsolódtak. Jómagam szeretem a kihívásokat, nem a járt utat választani, megküzdeni a sikerélményért. Amikor aztán tudatosan is a dán nyelv felé fordultam, akkor éreztem igazán, hogy a hamu alatt ott izzik a parázs, az alap meg van vetve, rajtam múlik, kihasználom-e ezt az értéket. Többször nyertem kinttartózkodási ösztöndíjat, tökéletesíthettem tudásomat, közben sikerült megismernem az országot, az embereket. Más volt ez az ismeretség, mint a gyermekkori játék. Többé már nemcsak a nyelv varázsa láncol ide. Amikor Dániába megyek, úgy érzem, hazamegyek, második hazámnak tekintem, mégsem tudnék ott gyökeret ereszteni. A Dán Kulturális Intézet kecskeméti irodájában dolgozom, évente 3-4 alkalommal tolmácsként is megfordulok a skandináv országokban, ezek a találkozások fűzik szorosra a szálakat.

– Hogyan éled át Dániát, a sok-sok találkozás után is találsz újat, ismeretlent?
– Olyan ez, mint az első szerelem. Különben az egyszerűség, a nyitottság, a segítőkészség jellemzi az embereket, de a bizalomhoz, az igazi barátságok kialakulásához hosszú évek szükségesek. A dánok jól élnek, de nem fényűző életet. Igaz, hogy sokat dolgoznak, de nemcsak a munkának élnek, s minden, ami életüket kitölti, legyen az lakás, kocsi, birtok, messzemenően funkcionális. Lenyűgöz Európa legrégibb királysága, az, hogy ugyanaz a királyi család áll az ország élén több száz éven át. A hagyománytisztelet legszebb példája, hogy nem is akarnak változtatni a királyságon. Egyébként a dánok nagy-nagy tisztelettel őrzik múltjuk egy-egy darabkáját, s érvényes rájuk a mondás, mely szerint „annak a népnek van igazi jövője, amely ismeri múltját, és fejet tud hajtani előtte”. A 600-800 éves városokat nem semmisítette meg a korszerűsödés vihara, szinte minden városmag megőrizte a középkor hangulatát, csodálatosak Aarhus, Odense, Viborg vagy éppenséggel a főváros, Koppenhága épületei. Keresztül-kasul jártam Dániát, az említett nagyvárosokat, de ha a múzeumokban, a képtárakban nem lelek újdonságra, az épületek mindig lenyűgöznek. Csodálattal tölt el, hogyan fér meg egymás mellett például a dán parlament patinás és az 1600-as évek elején épült, a világ első árutőzsdéjének épülete. Vagy a kikötőben sorakozó egykori raktárak sora, bár ezeket az épületeket luxusszállókká és lakásokká alakították már át, a tőszomszédságban található Amalienborggal, a királyi lakosztályokkal! Amit talán hiányolhatok, hogy Dániában nem találunk falvakat, de ennek is megvan a magyarázata: az ország mezőgazdasága tüntette el a kis településeket, helyettük a tanyarendszert emelte magas szintre és rangra. Örömmel tölt el, amikor valamelyik farm kertjében magasan az árbocon leng a nemzeti lobogó, a vendégszeretet jele, s ezzel élhet is az arra vetődő utas...


Magyar plakátművész Dániában

– Az az igazi „világvándor”, akit nem a bevásárlóutak, az olcsó bevásárlóközpontok vonzanak, hanem az adott nép kultúrájának megismerése, az összehasonlítási lehetőség. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy bármikor beléphetek a világ szélesre tárt kapuján – veszi át a szót Pócs Péter, a neves grafikusművész, akinek a neve jól ismert a plakátművészetben, s hivatásából eredően is járja a nagyvilágot. – 1972 óta tevékenykedek grafikusként, s amikor a vizuális művészetekkel kezdtem foglalkozni, akkor nyílt lehetőség az utazásokra, amire szükség is van a kapcsolatok, a „szakmán” belüli együttműködés kialakítására. A meghívásos nemzetközi plakátszimpóziumok részvevőjeként jártam be megannyi országot, véletlenül sem felejtem otthon a fényképezőgépet. Meg is kérdezik többen: minek a fényképezőgép a grafikusművész nyakában? Megragad egy-egy táj, egy-egy épület vagy éppenséggel utcarészlet, amit aztán könnyen dokumentálhatok akár a számítógépben is. Különben a grafikusnak, a plakátművésznek járatosnak kell lennie a festészetben, a fotózásban, de még a számítógép, a különböző programok alkalmazásában is, amelyek az alkotás velejárói. Hogy a számítógép feleslegessé teszi-e az alkotót? Dehogyis teszi feleslegessé, hiszen úgy tekintek rá, mint eszközre, amelynek segítségével tökéletesebben közölhetem mondanivalómat. Csodálatos érzés megtölteni tartalommal azt a 70X100 cm méretű fehér papírt! Ugyanolyan izgalom járja át az alkotót, mint pl. az irodalmárt, amikor a szűzi papírt írógépébe húzza.

– Kedvenc téma, technika?
Kezdettől az irodalom, a film és a színház köt le, de a politikai üzenetű plakát is kihívást jelent számomra. Ragaszkodom a „hand made”-hez, a kézművességhez, a tradicionális gondolkodásmódhoz. Ez jellemzi egyébként a kortársaimat, Baráthot, Oroszt, Duckit, Árendást, a rendkívül erős plakátművész korosztályt. Mindannyian a mélységeket keressük, nem szeretünk a felszínen „pancsikálni”. A technikámról pedig csak annyit, hogy részben lányaimtól „loptam” a sógyurma alkalmazását. Az óvodában sógyurmából, vagyis só, liszt és víz keverékéből készült masszából gyönyörű kisplasztikákat készítettek, könnyen lehet festeni ezt a gyurmát. Nos, plakátalakjaimat ilyen masszából formáztam, majd áttértem a pirogránitra. Azt azért tudni kell, hogy ezeket az alakokat fényképezem, s úgy használom fel.
Montreal, Tokió, Varsó, Aarhus, New York – egy-egy emlékezetes kiállítás, díj színhelye. Az elismerések közül aranyérem a chicagói Nemzetközi Filmplakát Kiállításon, különdíj a varsói Biennálén, ezüstérem a mexikói Nemzetközi Plakát Biennálén, azután a Munkácsy Mihály-díj, hogy csak néhányat említsünk az elismerések sorából.

– Hosszú út vezet-e az elismerésekig, akad-e kedvenc darabja Pócs mesternek?
– A maga nemében minden alkotásomat kedvesnek tartom, mégis talán a legutolsó plakát a legkedvesebb, hiszen annak üzenete még friss, élénken él bennem, bár azt a plakátot tartom igazán jónak, amely hosszú ideig megtartja időszerűségét. Jólesik az elismerés, de az az igazi, amikor Mexikóban vagy Japánban tartok foglalkozást a kezdőknek, a szárnyukat bontogatóknak, s rákérdeznek: Pócs mester, miért ilyen megoldást választottál?

– Milyen a jó plakát?
– A szépet és a jót, bármilyen hihetetlenül is hangzik, a plakát esetében külön kell választani. Az a jó plakát, amelyik még a földre szegezett tekintetet is magára vonja, ezt tanultam meg mesteremtől, Henryk Tomaszewskitől, s így igyekszem alkotni. Egyébként a plakátot az utca ruhájának nevezem, annak, még akkor is, amikor a gigantikus poszterek uralják a teret. A jó plakát arra készteti az embert, hogy akár egy pillanatra is, de megálljon a sokkal szerényebb méretű, igazi alkotás előtt. Mert meg kell állnia, ami egyfajta tisztelgés is a művész munkája előtt, míg a gigantikus poszterek üzenetét akár futtában is magáévá teheti bárki, hiszen a hatalmas méretű fotó vagy grafika a reklám nyelvén, harsányan szól.

– Ezek a divatos, nagyméretű poszterek nem veszélyeztetik a plakátot, a plakátművészetet?
– Nem a plakátművészetet, hanem magát a kultúrát veszélyeztetik. A franciák éles határt vontak a művészi plakát, a plakátművészet és a kommerciális plakát között. Mi még messze tartunk ettől.

– Hogyan került Pócs Péter Dániába, alkotásaival az aarhusi plakátmúzeumba?
– Kari Pippo neves finn plakáttervező barátom meghívásának tettünk örömmel eleget, amikor kiállításra invitált bennünket. Nagy megtiszteltetésnek tartom, hogy abban a múzeumban állíthatok ki, ahol több mint 120 ország alkotójának mintegy 200 000 plakátját rendszerezték és őrzik. Külön öröm számomra, hogy itt láthatók a neves vajdasági formatervező és grafikus, Baráth Ferenc alkotásai is. Dánia csak egy állomás utaimon, utainkon. Egy olyan állomás, ahonnan ismételten üzenhettem a világnak.



írta Gallusz László
forrás: Családi Kör



[HUNSOR medencefigyelő - ® HUNSOR -]