Ambrus Attila

 
Van-e élet a halál előtt?

Az áldozati bárány

 

 


 

 

 

 

 


                      Van-e élet a halál előtt?

 

Állítják azok, akik a klinikai halál állapotából az életbe visszatértek, hogy nem úgy emlékeznek tusájukra, mint valami kellemetlen eseményre, ellenkezőleg! A halál utáni életet tanulmányozó neurológusok szerint az agy az utolsó pillanatban hazudik. Azt hazudja a testnek, hogy meghalni jó, de legalábbis nem rossz. Így azok, akik ez életbe visszatértek, nem arra emlékeznek, hogy fuldokoltak sokáig, hanem megértik: élni jó, élni felelősség.
80 évvel ezelőtt a magyar nemzet a klinikai halál állapotába került. Henri Pozzi szerint kivégezték, hogy beteljesedjen Herder próféciája: a magyarság nem életképes.
Leszek Kolakovszki lengyel írót parafrazálva azonban elmondható, hogy a nemzet csakúgy, mint az egyén, nem emberi akarat vagy elképzelés szüleménye. Van, mert van, s hogy létezik, elegendő jogcím arra, hogy létezzen.
A magyar nemzet trianoni stációja ellenére létezik.
Ezért nem is annyira a 80 évvel ezelőtti klinikai nemzethalál fulladásos tusájára kellene ma emlékeznie, hanem a létezés nyújtotta lehetőségekre. Nem a zsákutcába torkollott múltra, hanem a nyitott jövőre kellene tekintenie.
Arra, hogy megteremthető-e a magyar nemzet egysége, a határmódosítás nélküli újraegyesítés. Megvalósítható-e az, hogy a magyar nemzet darabkái ne az európai uniós csatlakozásra lassan megérő anyaország bevándorlóiként, telepeseiként integrálódjanak, hanem szülőföldjükön boldoguljanak magyarként. A veszély, hogy ne így legyen, soha nem volt ekkora, mint ma. Magyarországon a bővülés évtizede elkezdődött. „Bővülnek a lehetőségek az egyén, a vállalkozások, az ország számára” – jelentette Orbán Viktor miniszterelnök a Magyarország 2000 konferencia résztvevőinek.
Romániában a hanyatlás második évtizedébe léptünk. „Hosszútávon a magyarság akkor fog szülőföldjén megmaradni, ha érzelmileg – hangsúlyozom: érzelmileg – és gazdaságilag – hangsúlyozom: gazdaságilag – megéri neki otthon maradni” – figyelmeztetett Markó Béla, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke. A gazdasági kilátástalanság pedig előbb-utóbb – inkább előbb, mint utóbb – az érzelmi motivációt is szétfoszlatja. Az antropológusok és néprajzosok maholnap divatos népszokást jegyezhetnek Erdélyben: a kivándorlóbúcsúztatót, amely azzal végződik, hogy a résztvevők megígérik, hamarosan találkoznak Pesten vagy Montrealban, Sidneyben vagy Cape Townban.
Az anyaország szívóhatása az elkövetkező években tovább erősödik. A gazdasági előrejelzések szerint Magyarország 2020-ra el fogja érni az európai uniós országok átlagos fejlettségi szintjét. Addig is segíthet a szülőföldön maradási kísérletünkben.
Az erdélyi magyarságnak nem sok beleszólása van a hazai biztonság és rend, a megbízhatóság és a kiszámítható jogi környezet megteremtésében. De az érdekvédelmi szervezetnek, a civil szervezeteknek fontos szerep juthat a nemzeti önbizalom, a pozitív jövőkép, a tudás és a közösségfejlesztés kialakításában. Nyolcvan évvel Trianon után lehet sírni az üres sír fölött.
És lehet élni. Hatni, alkotni, gyarapítani.
Tessék választani!
Nem csupán az egyén, a nemzet akarata is szabad.

 

 


 

 

 


Az áldozati bárány

 

Uram, késedre helyezem torkomat - mondta a bárány, amint körbetekintett az

embernek ember farkasain, akik nyüszítették: feszítsd meg!

 

A bárányokat kereste a tömegben, és nem látta oket.

 

Ártatlanságában azt gondolta, hogy néhányan farkasborbe bújnak, eljönnek

látására, áldozatának tanúi lesznek, s tanúi lesznek az áldozat utáni

idoknek, amelyrol semmit sem tudott.

 

Minden ismeret, minden bizonyosság lefagyott, elohívhatatlan programmá

vált, csukott ablakká, amint a kés elérte a foütoeret.

 

Talán a halál mégis a nihil.

 

És mi van a nihilen túl?

 

És mi marad a nihilen innen?

 

A semmi?

 

A minden?

 

Az umbra?

 

Elviselhetobb lett volna az áldozati magány, ha sokszáz tejes bárány kéri

az eget, mintha esot kérne a kiégett fure: áldozd fel!

 

Amint a kés elvágta az aortát, tudta, bárányként az ordasokért kell

meghalnia.

 

Utolsó erejével lehajtotta fejét, a föld sójának illatát, a funek selymét

érezte. Belaharapott. Megismerte az élet ízét.

 

- Ezt a földet hagyom rátok, ordasok - mondták az üresedo szemek, a

retináján látomás rögzült: a nyáj, a barmok a farkasokkal táncoltak.