A „nemzet” kategóriája mindig is a magyar
politikai és kulturális diskurzus központi fogalmai közé tartozott. Akkor
is az volt, amikor a kérdésről – életre szóló egzisztenciális kockázatok
terhe mellett – beszélni sem volt szabad. Ma, az Orbán-kormány programszerűen
„nemzeti” önlegitimációjának közepette, a fogalom nyilvánosan is középpontba
került, s megjelenítői egyrészt ódon, 19. századi pózokban feszítenek,
másrészt a posztmodern Európa törekvéseinek magyarországi megjelenítőiként
ágálnak. Az ellentábor szintén avítt, az ötvenes évek „össznemzeti”
antifasizmusát késő-modern liberalizmussal ötvöző ellenreflexeket
produkál.
Mindazonáltal a nemzet státusának és történeti
szerepének megítélésében az egymást gyakorta engesztelhetetlenül gyűlölő
felek lényegileg egyetértenek, csupán a nemzetinek tekintett értékek meghatározásában
vannak közöttük eltérések. Mindkét tábor úgy tekinti, hogy a nemzet és
az állam azonossága evidencia, az államot (a politikai közösséget) tehát
nyelvi-kulturális tekintetben azonos, azaz a nemzetállami identitásgyár által
piacra dobott állampolgároknak kell alkotniuk. A teljes jogegyenlőség
csak nyelvileg és kulturálisan azonos polgárok egyenlősége lehet.
A két tábor közt teljes az egyetértés abban a
tekintetben is, hogy azoknak, akik nem képesek elfogadni azokat a kulturális
értékeket, melyek a „magyar nemzet”-nek nevezett entitást – szerintük
– definiálják, nincs keresnivalójuk az államban, azaz az állam a legitim
erőszak felhasználásával garantálhatja a politikai közösség egységét.
Szélsőséges kulturális és politikai értékek képviselőinek a
politikai közösségben nincsen helyük. Márpedig a másik tábor képviselői
a magyar politikai diskurzusban mindig „szélsőségesek”. Ha az ember
hitelt ad a szemben álló táborok sajtójának, végső fokon két alapvető
politikai irányzat van Magyarországon: a nyilas fasisztáké és a
judeo-bolsevikieké. Minden más e kettő valamiféle árnyalata. A szélsőségeket
pedig be kell tiltani. A szembenálló ideológiák legharciasabb aktivistái
jellemző módon formailag eltérő, lényegileg azonban nagyon is
hasonló jogi szankciókat követelnek az ellentábor legharciasabb aktivistáinak
törvényen kívül helyezésére. És ezekkel az „intézkedésekkel” a
gyorsan polarizálódó társadalom polgárainak, úgy tűnik, mind nagyobb
része értene egyet.
Mivel ezek az „intézkedések” csupán a törvényes
rend határán, az állami intézmények döntéseinek „felülről jövő”,
államhatalmi befolyásolásával, a hatályos törvények sajátos értelmezésével
illetve hatályuk többé-kevésbé önkényes kiterjesztésével lehetnének érvényesíthetőek,
nem véletlen, hogy a szemben álló táborok elkötelezett hívei csak és csakis az állami hatalom birtokosaiként érezhetik
magukat biztonságban. A hatalom elvesztését minden esetben és mindkét
oldalról apokaliptikus látomások, világvége jóslatok és ádáz politikai
megkeseredettség követik.
Ilyen körülmények közt a nemzeti problematika
valóban az „adekvát” definíció kérdésévé (un. „nyelvpolitikává”)
redukálódik.
Egyik értelmezésben a nemzet az állampolgárok
összességével azonos. A magyar nemzet tagja – származásától függetlenül
– mindenki, aki elfogadja a magyar nyelvet és kultúrát, a
„demokratikus” politikai értékeket. A határon túli magyarok a szónak
ebben az értelmében természetesen nem tagjai a nemzetnek. A francia mintára
politikai közösségként értelmezett nemzetfogalom rájuk való kiterjesztése
az irredentizmus burkolt formája. A minden magyart egyetlen államban egyesíteni
szándékozó irredenták virtuális bűnözők, s mint ilyenek magukat
rekesztik ki a társadalomból, hiszen politikai céljaik megvalósítása –
ahogyan az korábban is történt – a kisebbségi közösségek likvidálásának
szándékát is implikálja. Ez a törekvés annál is képtelenebb, mivel
kisebbségek úgymond nem is léteznek, csupán a diszkrimináció teremti
őket. (A legfontosabb, de explicite csak ritkán emlegetett hivatkozási
alap Franciaország és az Amerikai Egyesült Államok. Más kérdés persze,
hogy ma már Franciaország sem annyira „francia”, mint amilyennek a polgári
nemzeteszme magyar hívei tudják. Amerikáról nem is beszélve.).
A másik értelmezés szerint a nemzet a magyar származású,
identitását a magyar nyelv és kultúra iránti elkötelezettségre alapozó
individuumok összességével, azaz a történeti magyar állam magyar nemzetiségű
polgárainak leszármazottaival azonos. Természetesen magyarrá válhat bárki
más is, aki nyíltan megtagadja származását és fenntartások nélkül
elfogadja a magyar identitást (az azzal járó előítéletekkel
egyetemben). E felfogás szerint természetesen a határon túli magyarok is a
nemzet szerves részét képezik. Az, hogy idegen államok határain belül kell
élniük, illegitim történelmi döntések következménye, s minden csak nem
természetes. Aki a magyarság összetartozásának és a határokon átnyúló
egységének legitimitását explicite vagy implicite megkérdőjelezi, az
asszimilálhatatlan idegen, de egyben virtuális bűnöző is, hiszen
politikai céljainak megvalósítása távlatilag a többségi magyarság
megsemmisítésével (nemzeti szétdaraboltságának tartósításával, majd külső
és belső „asszimilálásával”) lenne egyenértékű.
Mindkét értelmezés az állam és a nemzet
azonosságának doktrínáján alapul. Igaz, az egyik nemzetfogalom a mai
Magyarország határait tekinti a „nemzet” keretének, a másik a
nyelvi-etnikai határokat, ama „magas”-ban található Illyés Gyula-i haza
képzeletbeli körvonalait.
A különbség látszatra óriási, valójában
jelentéktelen. Politikai irredentizmus ma már Magyarországon sincs, az érzelmi
irredentizmus pedig alapvetően más célokat szolgál, mint a politikai. S
nagyjából ugyanez érvényes az antiszemitizmusra is. Az igazi kérdés nagyon
is földhöz ragadt: ki birtokolhatja – a „trianoni határok” közt és
legitim eszközökkel – a politikai hatalmat, hogy aztán „végképp”
kiszoríthassa – nem csak a
hatalomból, de a politikai nyilvánosságból is – ellenfeleit?
A hivatkozási alap mindkét esetben a „demokrácia”.
Az ellenfelet mindkét tábor képviselői antidemokratikus attitűdökkel
és diktatórikus hajlamokkal vádolják.
A nyugat-európai irodalom ismertében azonban
evidens: a demokratikus és az antidemokratikus politika határai ma már nem az
állampolgári és a kulturális nemzetfogalom közt, hanem egészen másutt
keresendők. A többségi elv érvényesítése nem csupán a kulturális,
hanem az állampolgári alapokon szerveződött nemzetállamban is alkalmassá
tehető antidemokratikus politika gyakorlására. Kétségtelennek látszik,
hogy a kétféle nacionalizmus, a kulturális és az állampolgári korántsem
ellentétei egymásnak, inkább ugyannak az egyetlen nacionalizmusnak az eltérő
arcai. Már Romsics Ignác felfigyelt rá, hogy a 19. századi magyar uralkodó
elit a nemzetiségekkel szemben az állampolgári, a központi hatalommal
szemben azonban a kulturnemzeti nacionalizmust favorizálta. Nézetem szerint ez
korántsem csupán magyar sajátság, hanem minden nacionalizmus alapvető
és magának a „nemzetépítés”-nek a logikájából fakadó jellemzője.
Hogy a nacionalizmus e két arculatához a nemzetközi szakirodalomban sokáig
ellentétes értékhangsúlyok társultak, az egyértelműen annak a következménye,
hogy a mértékadó politikai ideológiákat az állampolgári nacionalizmusra
alapozó „sikeres” nemzetállamok többségi ideológusai dolgozták ki. A
francia nacionalizmus is csak befele volt „állampolgári”, kifele ugyanúgy
kulturnemzetinek bizonyult, mint a német, s a német nacionalizmust sem alkati
okok, hanem a németség – világpolitikai aspektusban – bizonyos mértékig
mindig „kisebbségi” helyzete tette kulturnemzetivé, ahogyan az amerikai is
csupán a megkérdőjelezhetetlen világpolitikai dominancia következtében
válhatott kizárólag állampolgárivá. A kelet-közép európai államok tragédiája
épp abban rejlik, hogy a kifele-befele komplementer stratégiákat befele próbálják
– egyidejűleg! – érvényesíteni. Ami nyilván egymást kizáró stratégiákká
változtatja őket. A tényleges határ korunkban nem a demokratikus és
antidemokratikus nemzetállam, hanem a nemzetállam – mint politikai
konstrukció – abszolút igenlése és relativizálása között húzódik.
A magyar nyilvánosságban azonban ez az ellentétpár
meg sem jelenik. Igaz, a nyugati viták bizonyos tanulságainak magyarországi
levonására évekkel ezelőtt a magyar Kis János is tett kísérletet. A
nemzetállam után című paradox módon pusztán a Magyarországon belüli
viszonyokra összpontosító tanulmánya azonban, melynek első mondata így
hangzott: „A magyar kérdés nincs végiggondolva”, Beszélő-beli
lelkes kritikámtól eltekintve a magyar nyilvánosságban semmiféle
visszhangot nem váltott ki. A kérdést a későbbiekben maga Kis János
sem feszegette tovább.
Ezért, ha a legújabb irodalomra akarok
hivatkozni, kénytelen vagyok nyugati forrásra alapozni. Will Kymlicka és
Christine Straehle a nyugat-európai szakmai nyilvánosságban közismert tanulmányára,
mely nemrég magyar fordításban is nyomdafestéket látott, de – ismét csak
jellemző módon – a magyar politikatudományi nyilvánosság perifériáján,
a Kolozsváron megjelenő Kellék
című filozófiai folyóirat idei 17. számának hasábjain.
A tanulmány címe: Kozmopolitanizmus, nemzetállamok, kisebbségi nacionalizmus: a legújabb
irodalom kritikai áttekintése, s a szerzők nem csak arra tesznek
benne kísérletet, hogy a kortárs politikaelméletben zajló vitákat felvázolják,
de arra is, hogy a bennük rejlő tendenciákat kitapogassák.
Az alapvető látlelet a kérdéskörben járatos
szakember számára korántsem ismeretlen: a liberalizmus teoretikusainak jelentős
része, korábban pedig a többsége un. „liberális
nacionalista” volt. „Műveik jó
része nem csak a nyugati nemzetállamok, hanem a nacionalizmus apológiájának is tekinthető. Nacionalizmuson azokat a
politikai mozgalmakat és nyilvános célkitűzéseket értjük, amelyek
megkísérlik biztosítani, hogy az állam valóban »nemzetállam« legyen,
amelyben az állam és a nemzet egybeesik. Az, hogy a nemzetállam létezik, a
nacionalista szerint nem egy kellemes
véletlen: sokkal inkább teljesen jogos bizonyos intézkedések foganatosítása
az állam és a nemzet teljesebb megfeleltetése érdekében.” Ezzel a –
szerzők által ”állami”-nak
nevezett – nacionalizmussal szegül szembe az etno-kulturális kisebbségek
„kisebbségi” nacionalizmusa, mely saját állam vagy a
terjedelmesebb államon belül saját adminisztráció kialakítására törekszik.
A szerzők azonban a nacionalizmusokat nem rangsorolják: tárgyilagosan
megjegyzik, hogy „mindkét nacionalista
stratégia hajlamos komoly konfliktus felkeltésére, amennyiben egy államban
nemzeti kisebbségek élnek.” A magyar liberálisok ezzel szemben éles különbséget
tesznek „az államokat szétbontó” ún.
„törzsi” nacionalizmusok és
„az államokat felépítő” un.
„univerzalista” nacionalizmusok közt.
S ez a különbségtétel kétségtelenül nem sajátosan magyar invenció, a
klasszikus liberalizmus alaptételeiben gyökerezik.
Közismert tény: a liberális politikai ideológia
alapművei a társadalmi igazságosság, a tanácskozási demokrácia és az
egyéni szabadság adekvát érvényesítését csupán a – nacionalista
nemzetépítési stratégia révén létrehozott – nemzetállami kertek közt
képesek elképzelni.
A nacionalizmus és a liberalizmus közti szerves
kapcsolat kimutatása, melyre a bevezetőben és a tanulmány második A
nemzet központi helye című fejeztében kerül sor, csupán Magyarországon
hangzik meglepőnek, ahol a valóban szakszerűnek minősülő (értsd
a tudományos nyilvánosság által akként elfogadott) politikai diskurzusban a
„nemzetiek” nacionalistáknak, a „liberálisok” kozmopolitáknak, azaz a
nacionalizmus eltökélt ellenfeleinek számítanak.
De hogy e minősítések mennyire
viszonylagosak, azt jól jelzi, hogy e pillanatban a globalizációt feltétel nélkül
kiszolgáló, a határon túli kisebbségek kérdését napirenden tartó és az
Európai Unióhoz való idomulás éltanulójának szerepét is meggyőzően
alakító „nemzeti” Orbán jóval inkább nevezhető „kozmopolitá”-nak,
mint a globalizációval szemben fenntartásokat is hangoztató, a határon túli
kisebbségek kérdésében jóval óvatosabb és az Európai Unióhoz való
csatlakozás vonatkozásában kevésbé felhőtlen
„kozmopolita-internacionalista” Kuncze és Kovács. A magyar politikai
diskurzusban megszokott ellentétek tehát ismét csak félrevezetőknek
bizonyulnak.
Ahogyan jó részt félrevezető a magyar liberálisok
„másság” és „tolerancia” iránti elkötelezettsége is. Ez az elkötelezettség
ugyanis csak a nyelvileg-kulturálisan asszimilált kisebbségekre terjed ki. A
romákra, a melegekre, a felekezetekre. Az etno-kulturális kisebbségekre nem,
vagy csak jóval kisebb mértékben. Ami valóban az un. állampolgári
nacionalizmus tipikus megnyilvánulási formája.
Kymlicka és Straehle definíciója szerint a
magyar liberálisok egyértelműen nacionalistáknak is minősülnek,
hiszen maguk is „megkísérlik biztosítani,
hogy az állam valóban »nemzetállam« legyen, amelyben az állam és a nemzet
egybeesik.” Ezt a nacionalizmust azonban közvetlenül egyetlen esetben
nyilváníthatnák ki: ha sikerülnie bizonyítaniuk, hogy ők az igazi
magyarok. Bizonyítani azonban legfeljebb azt lehetne, hogy ők a valóban
korszerű, a valóban européer, a valóban szakszerű magyarok. Ezt a tétel
addig, amíg a nyugati politikaelméletet a legújabb liberális teóriák által
is egyértelműen megkérdőjelezett nemzetállami nacionalizmus uralta,
minden nehézség nélkül bizonyítható volt. Ma már nem az. Ahhoz, hogy
bizonyíthatóvá válhasson éppenséggel magyar nacionalizmusukról, azaz a társadalom
kulturális homogenizálására irányuló erőfeszítéseikről kéne
(nekik is) lemondaniuk. Maguknak is el kéne ismerniük, hogy nem egyetlen
magyar nyelv, nem egyetlen magyar kultúra, nem egyetlen magyar szakszerűség
van, hanem a magyar nyelv és a magyar kultúra eltérő, gyakorta ellentétes,
de egyként legitim tradíciókban gyökerező magyar „nyelvek” és
„kultúrák” egyvelege, melyek eltérő módon lehetnek korszerűek
is. Ennek a nyelvi és kulturális sokféleségnek az egységét nem egyetlen
– többé-kevésbé mindig önkényesen korszerűnek posztulált –
„nyelv” és „kultúra” kizárólagos dominanciájának, hanem kölcsönhatásuknak,
egyfajta dialogikus szintézisüknek kell garantálnia.
A szemben álló táborokat Magyarországon ma már
nem a „nemzeti” illetve a „kozmopolita” attitűd, hanem a csupasz
hatalmi érdekek állítják szembe egymással. Sőt a magyar társadalmat
éppenséggel a valóságos kozmopolitizmus hiánya uralja. A kozmopolita attitűd
mindkét táborban csupán mimikri gyanánt érvényesül.
A szerzők által megfogalmazott alapkérdés
Magyarországon fel sem merül. (A kivétel ismét Kis János). Pedig nagyon is
kézenfekvő: „ha a liberális
nacionalisták helyesen állítják, hogy a liberális demokrácia leginkább a
nemzeti politikai egységben működik, akkor vajon feltevésük egyet
jelent az állami nacionalizmus védelmezésével, vagy éppen a kisebbségi
nacionalizmuséval, esetleg mindkettővel? Mi történik, ha a nacionalizmus
két formája ellentmond egymásnak?”
A dilemmát a kortárs
politikaelmélet a társadalmi realitásokhoz rugalmasabban alkalmazkodó
„kozmopolita állam” ideájának kidolgozásával próbálja feloldani. A
tanulmány negyedik része ezeket a kísérleteket ismerteti. A szerzők által
bemutatott művek (főként D. Held: Democracy
and the Global Order – From the Modern State to Cosmopolitan Governance című
könyve) meggyőzően bizonyítják, hogy a globalizáció körülményei
között, amikor az egyének és közösségek sorsát meghatározó döntések
jelentős része a nemzetállami kereteken kívül születik és hatásuk főként
az állam alatti régiókban érvényesül, a nemzetállamok nem képesek sem a
társadalmi igazságosság, sem a tanácskozási demokrácia sem az egyéni
szabadság adekvát érvényesítésére. Ahhoz, hogy ez lehetővé váljon
az államnak alkalmazkodnia kell a hatalmi szintek valódi rétegzettségéhez,
autonóm entitásokként kell integrálnia az állam alatti szinteket (egyebek közt
a nemzeti kisebbségeket) és magának is állam fölötti struktúrákba kell
integrálódnia.
E helyütt csupán a tanulmány végkövetkeztetéseinek
bemutatására van terünk: „Elképzelésünk
szerint egy olyan elméletre van szükségünk, amely mindhárom szintnek (és
nemcsak nekik) igazságot szolgáltat. Eddig kevés gondolkodónak sikerült
egyesítenie ezeket a szinteket, részben azért, mert velejárójuknak tartják
a hatalomért, az erőforrásokért , a lojalitásért való versengést.
(…)
A
valóság azonban az, hogy ezek a szintek inkább egymás kölcsönös felerősítői,
mintsem konkurensei lennének. Például Mary Kaldor érvelése szerint, indulásból
kudarcra van ítélve minden olyan kísérlet, amely a balkáni konfliktus
megoldását a (19. századi) nemzet-eszme által igyekszik megoldani. Ha a résztvevők
mindkét oldalon a nemzetállami szuverenitás idejétmúlt eszméjéhez
folyamodnak, a konfliktus élet-halál kérdéssé válik, amelynek tétje az,
hogy melyik csoport tartja ellenőrzése alatt az államot. Az eredmény
pedig az, hogy sem az állami szervezet, sem pedig a kisebbségek nem érezhetik
magukat biztonságban. Ehelyett egy szűkebb kereten belüli, az Európai
Unióhoz hasonló megoldás mellett érvel. Ebben a helyzetben a nemzetközi intézmény
csökkenti a kisebbségek állami fenyegetettségét, és fordítva.
Másképpen
szólva a politikai közösség/képviselet mindegyik szintje képes a másik
legitimitásának szavatolására. Amint láttuk, a nemzetállam már nem képes
állampolgárai érdekét saját határain belül garantálni, ez pedig az állam
legitimitásának megkérdőjelezéséhez vezet. Működőképes, a
nemzetállamot meghaladó kérdések megoldására alkalmas nemzetfölötti intézmények
létrehozása nem föltétlenül tekintendő a nemzetállamokat gyengítő
tényezőnek. Éppenséggel visszaállítja azok legitimitását azáltal,
hogy sikeresen megvalósítható célokat helyez a középpontba. Hasonlóképpen
a kisebbségi önkormányzatban sem kell az állam létét fenyegető tényezőt
látnunk, ellenkezőleg, tekintsük a huzamosabb állami stabilitás egyik
előfeltételének.
A
szimbiózis ilyen lehetőségeinek megállapításával felülkerekedhetünk
a legtöbb kisebbségekről, államokról, transznacionális intézményekről
szóló vitát öntudatlanul uraló terméketlen mentalitáson és bátoríthatjuk
annak a politikatudománynak a fejlődését, amely eleget tesz a mai többrétegű
politikai gyakorlat kihívásának.”
Mindennek Magyarországra vonatkoztatva is meg
vannak a maga kemény tanulságai. A határon túli magyarság problematikája,
az antiszemitizmus, az Európai Unióba való tényleges integráció dilemmái
a „kozmopolita állam” ideológiájának gondolati rendszerében egyszerre
kezelhetőkké válnak. A mai politikai porondon sem egy mindenestől
korszerűtlen, nacionalista, múltba néző és egy korszerű,
kozmopolita, jövőorientált irányzatot fogunk látni, hanem két korszerűtlen
és korszerű elemeket egyaránt elegyítő, de alapvető attitűdjében
(azaz az államhoz és a nemzethez való viszonyában) egyértelműen
korszerűtlen politikai ideológiát, melyek a szerzők egyik fejezetcímével
szólva egyaránt „az
államok és kisebbségi nemzetek nacionalizálásá”-ra törekszenek.
A jövő Európájában egyiknek sincsen igazi
jövője, hiszen ott mindkettőnek szembesülnie kell a valódi kihívással,
a mindenek fölött álló nemzetállam igenlésének vagy elutasításának 21.
századi alternatívájával.
A legfontosabb azonban mégis az, hogy az alternatívával
való szembesülés során a kölcsönös megvetés és gyűlölködés válhat
(látványosan!) tárgytalanná. Végre valóban az állam és a – szerzők
által főként kulturális kategóriaként értelmezett – nemzet(ek) tényleges
problémái kerülhetnek az előtérbe.