Bordos Annamária

A TUDAT BUGYRAI, AVAGY HOGYAN

LEGYÜNK SZELLEMESEK

Az árnyék nélküli kertitörpe arcára visszavonuló kacajt kísérő fintor ült ki, ítéletszerű előjelként. Itt ér véget minden és ugyanitt kezdődik újra, újra meghurcoltan, mert semmi nem hajlandó belátni önnön tajtékos végét, hát még egy délibáb-űző, toprongyos katona, amivé lettem. A gondosan körültiport indulópont törésvonalának felismerésekor nem szólt egy szót sem, de észrevétlenül összerezzent. Hamvas tincse szemébe hullt. Önfeledten viaskodott hevével. Pajkos meglepődéssel szerzett tudomást zsebéből előteremtett, ökölbeszorult kezéről. Egy idegen végtag. Nem lévén mit kezdenie vele, helyresimitotta haját.
Iparkodtam gondolatban elhelyezni őt egy olvasatlan történelemkönyv megsárgult lapjára. Nem lehetett végezni vele. Ott állt és szuszogott a valóság átható sötétében, immár restaurált frizurával, átmenthetetlenül.
Elérhető állapot a metamorfozált túloldal, ahova a cél ki van tűzve, de még nincs kibetűzve, gondoltam és közölni szerettem volna vele is. Te hülye! A lelkes indulás izgatott percétől kezdve, de főleg út közben, vissza nem pillantva tudjad,a megtett út göngyölődik mögötted és hozzád csapódik karikásan egy mindenes mutatóval ellátott papírhenger. Nem üt le, annál inkább szokványos önmagad vontatására ösztönöz, azzal a bűntudattal keveredő mérges felismeréssel, hogy nem érdemes megérkezni.
Tennem kelle egy lépést hátrafele, mig nem feltűnő a mozdulatot követelő látókörtágulási szándék és mielőtt látatlanban feltörne egy könnyebb műfaj, tűzoltó lidércként az elmulasztott nehézségre.Úgy értem, valahonnan, a titkos közelből, belső parancsra, békességgel fenyegető szólam, nyilvánvalóan megviseltté tenne. Hova hordjam szét a tőle szerzett szégyen-szülte becsületet, ami cseppnyi ondóval elegyítve spontánul vetélne örömódát?
Egy messzire kúszó látomás farag sírkövet belőle a könnyűvérű eggyüttlétben. Ágyékból meghajlik gondjövendölő szeleknek, vízszintes és függőleges egyidőben. Harsány süketséggel megáldott gondolkodó nádszál. Derékszöge védtelen és ledér álmok szenderednek hajlataiban. A pihenőállás utolsó percében, szeráfi könnyedséggel kilop az éjszakából egy repedt hangjegyet és viszaülteti eredeti helyére, szívtájékra.
Mit hozhatna fel szegényes védőbeszédében ellenem, ha mondjuk kivágnám őt színes papírból és lábai elé helyezném boldogabb képmását, hogy a földön elterülve folytatódjék csábosan villogó átkelési lehetőségként celulóz illatú változata. Mûszakom végén nem szalasztanám el azt az egyetemes pótlékot, ami körvonalait rögzítené egy marék fűrészporból. Gondolhatná végre, hogy rajtam keresztül árnyékot vet. Újonnan szerzett tulajdonságával égkarcoló kürtnek lehetne izzadt tartópillére, mig a fanfár fel nem csendül, majd szilánkokká robbantja a felhőtlen égen a szilánkokban megjelenő, csakis elemeiből álló fáradt képmását. Parádé - így fogják nevezni őt hamarosan. Egy vidámparkba kitaszított faló, hasára kicsapódott örömkönnyekkel.
Tennem kell egy lépést hátrafele, míg nem feltűnő a látókörtágulási szándék és mielőtt látatlanban feltörne egy könnyebb műfaj. Foghíjak mentén kiszüremkedő fuvolás sellő dala például. Azzal foglalkoznék, ami még megmaradt vagy berekedt buja érdemrenddel felruházott személyében.
Lassan a duzzadt semmivel lesz dolgom, biztos azért mert a földszellem cégérén az egyik szög nem zár rendesen.
Tennem kell egy kétségbeesett lépést hátrafele, mielőbb összehajtanom a súlypontokkal telespriccolt tájképet, amelyen kezdettől fogva tartózkodó viszonyba merevedtünk.
Kocsonyás agyboltozatára kirajzolódott egyetlen vágya: egy görcsökben vonagló rózsaszín angyal, tarka koszorúval. Megenni nem akarja, mert törvényszerűen elolvadna langyos szájában és akkor már nem az a karmokkal áhított angyal lenne, akit kívánt és akiről sebtében úgy gondolta, hogy még szeretni is tudná, hanem valami alapvetően más lenne. Koszorú-sirató, nyállal vetélkedő ízetlen lé. Ezzel a rózsaszín tócsával a szájában képtelen lenne átharapni pattanásig feszülő gyűjtőerét, hogy könnyítsen rajta. Ha pedig nevethetnéke támadna kiömlene csatornaszajú üregén az egyveleg és feléledne benne, bánattal felszentelve egy féltekét hódító üresjárat, amelytől ugyanúgy félne, ha nem vetne árnyékot, mint én tőle.
Kénytelen leszek hátralépni, mert a göcsörtös tűzfalon a fénypászmák örömódává csomósodtak és válaszútjuk mentén, egyenes vonalban haladva egyetlen találkozohelyük a halántékom.
Köldökéből kásás vér csorgadoz bakancsa irányába, tekintete pöttyös gömböket lövell, szájpréme, akár a sárkány bőre, egy sosevolt kacajt kísérő fintorba menekül. Észrevett valamit. Talán azt hiszi, hogy tépelődöm vagy egyenesen töprengek. Nem tépelődöm, de szívesen megkomponálnám a gyászjelentését. Papírfelhőből kivágott lelke, az égre tapasztva büszkén zenghetné dallamhozó farkasfájását. De nem, nem vett észre semmit. Inkább azt mondanám, titokban koitál valamelyik szűz leánnyal és kiütött rajta a csatakos görnyedés emléke.
Eddig szabad volt tehát esztelenül eveznem, lipinkás játszóterünk adva volt, benne két önfeledt faun. Kiforgatva őket bőrükből, subát kertettünk magunknak és így lettünk egymás korbácsolt figyelmének elterelőivé.
Szeretném meglelni őt, valahol, egy családi fényképen. Nyájasan, egyszerű díszletként, a fölöslegességében életetadóan. Nem kérek többet. A megsárgult történelem úgysem fogadna egy szõrcsimbókot dobókockás lapjaira.
El kell szánnom magam egy hátraléptre, még mielõtt látatalanban egy könnyebb műfaj színre lépne és dohánylével összekent vigyorával higítaná tartózkodó viszonyunkat.
Bozontos szemöldökrángásából kiolvastam, az imént agyára ment egy magaslatokra vágyó sóhaj. A semminél is kisebb egység az ő esetében, ami csupán arra való, hogy ünnepélyesen búcsút vegyen az idegsejtjeire tapadt őrjöngő manóseregtől.