CSEKE GÁBOR

Brassói furcsaságaim

Nem születtem Brassóban, de apai nagyszüleim közül a nagymamám ágán ott élt s él ma is a - mit tehetünk? - fiatalokkal egyre gyérülő rokonság.

Gyermekkorom néhány nyara telt a Cenk alatt, egy kertes-udvaros kis ház udvarán a Matei Basarabon, tán ma is eltalálnék oda behunyt szemmel, bár évtizedek óta nem jártam arrafelé, az utakat benőtte a fű, de ilyenkor talán sokkal erősebben működik az emlékezés is...

Első furcsaság, amivel Brassó ajándékozott meg: hogy az ötvenes évek elején olyan nagybátyám és nagynéném született - ikrek -, akiknél közel tíz évvel voltam idősebb. Az Ikrek, ahogy a család nevezte a későn jött, de végül is az utánpótlást jelentő, nem várt gyermekáldást, sokáig volt számunkra kuriózum, dicsekvés és nagyotmondás kiinduló forrása.

A második furcsaság a drótkötélpálya, amely a piac háta mögül fölrepíti az embert a Cenkre, ott is egy valamikor jól menő luxusvendéglő terasza közelébe. Valahányszor arra jártam, kiváncsian figyeltem a le-fel járó, szélben enyhén ingadozó kabinokat, amint eltűnnek a felhőfoszlányok között, majd ismét előbukkannak onnan.

Hányszor szerettem volna beszállni, de kínzó tériszonyom miatt nem mertem megtenni a lépést - maradtam a sóvárgással.

Ahogy az utazni vágyó, de útra kelni képtelen ember kóvályog az állomás, a sínek, sorompók és váltók körül: tétován, mágnesezetten, sorsszerű makacssággal.

Egyszer aztán, már cseperedő gyerekeimmel átutaztam a városon, s a székelyföld felé átszállásunk kényszerű óráiban a Cenk felvonóját is megszemléltünk. A gyerekek ugyanolyan bűvölten nyújtogatták a nyakukat a magasba reppenő fülkék láttán, mint annak idején jómagam, pedig hát nem szóltam nekik egy szót sem a sóvárgásomról. A kisebbik, a fiam természetesen rögtön beült volna egybe, míg a nagyobbik, a lány, ugyanúgy ódzkodott, mint jómagam. Nógatásuk, illetve idegenkedésük között őrlődtem, nem tudván, melyikük pártjára álljak, merre billentsem el a mérleget. Azt, hogy magam is félek, nem mertem bevallani.

Csapdába kerültem.

S közben ijesztően telt-múlt az időnk. Tudtam: ha nem szállunk fel az öt percen beül elinduló járatra, életemben tán sohse ülök hegyi felvonóba. Tétován ácsorogtunk a pénztár előtt, figyeltük a kabinba lépő utasokat, minden belépéstől megingott, himbálózott egyet a fülke, s mikor már csak egy perc volt hátra, hirtelen elszántsággal, ahogy az ember a strandon a hideg vízbe ugrik, váltottam három jegyet s a meglepett, ösztönösen ellenkező és vonakodó gyerekeket betuszkoltam a kabinba. Megijedni se volt idejük, csak amikor már becsapódott mögöttünk az ajtó, s a jegyszedő búcsút intve lassan elmaradt az alattunk egyre iszonyúbbá váló mélységben.

Lányom hamar vigasztalódott, a fiúcskával együtt kikönyököltek az ablakba, csodálták az elsuhanó brassói panorámát, majd a hegyi tájat, mind sűrűbben sajnálkozva azon, hogy oly hamar ki kellett szállnunk, de még annak örvendve, hogy a visszaút hátravan, csak magam nyeltem nagyokat, szedtem szaporán a levegőt a gyomromat hatalmába kerítő szédület miatt. Forgott velem a világ, alig vártam, hogy ismét szilárd talaj legyen a talpam alatt, majd szorongva rettegtem az ereszkedéstől. Mégsem szólhattam semmit, miért rontsam el a gyermekek örömét, akik arcán csak úgy sugárzott a felfedezés, az élmény őszinte csodálata.

S hazudnék, ha be nem vallanám: utána, amikor már az állomás felé loholtunk, nehogy lekéssük a csatlakozást, valami furcsa elégtétel és büszkeség költözött belém; büszke voltam magamra, hogy vállalni tudtam egy számomra kellemetlen és szenvedést jelentő cselekvést - másokért, sőt jó pofát is sikerült vágni hozzá.

Mert végül is, az első percekben, amikor a gyerekek még csak a levegőt kapkodták a meglepetéstől, én voltam az, aki azzal nyugtattam őket: NE FÉLJETEK, NEM LESZ SEMMI BAJ!

Ami nyilvánvaló hazugság volt, mert mélyen magamban ekként gondoltam: JAJ, CSAK NE FÉLJEK, HÁTHA MÉGSEM LESZ SEMMI BAJ!

Bukarest, 2000. március 15.