Láng Zsolt

Bestiárium Transylvaniae
A TÛZ ÉS A VÍZ ÁLLATAI

Matej atya afféle megjegyzésekkel tüzdelte éjszakába nyúló elbeszélését, amelyek arról tanúskodtak, hogy saját szemével látta történeteinek szereplőit. Folyton vacogott a foga, nyáron is, festette elém Sándor vajdát, aki ide-oda való ingázásában gyakran megfordult a fennsíkon. Okos ember volt, ám olyan sebesen beszélt, hogy nem értettem, jellemezte Tomsa pohárnokot. Cantemir hercegről elárulta, utolsó éveiben azért égette hajnalig a gyertyákat, mert egyszer haramiák törtek rá, gúzsba kötözték, szájába rongyokat dugtak, minekutána reggelig hevert ágyából kivetve, szó szerint a legsötétebb képzetektől fojtogatva. És Matej atya azt is felfedte, kik ijesztettek a vajdára, merthogy Miron kancellár, amikor ezen az úton kimenekült az országból, bekopogott a kolostorba, az éhségoltó lakmározás közben pedig kikotyogta, kik és hogyan próbálták megpuhítani a vajdát, hogy visszavonja Dosoftei metropolita kiátkozását.
Azt számolgattam, hány esztendős lehet Matej atya. A boldogtalan Cantemir herceg háromszáz éve bolyongott ezen az árnyékvilágon, Tomsa kegyetlen halálának a négyszázadik éve is betelt, Sándor vajdát Tomsa halála után juttatták fejedelemségre. Ebben a világtól távoli kolostorban azonban másképp számolják a napokat! Matej atya kilépett az idő medréből, állapítottam meg mosolyogva. Matej atya az emlékezet boldogegy birodalmában önfeledten lebeg ég és föld között.
Úgy számítottam, hogy az előttem álló nap alatt bevégezve az elvállalt feladatot, másnap már folytathatom utamat. Csakhogy Ignat atya, a remeték igumenje üzent, aznap ünnep van, dologtilalom, Szent Kozminhoz, vértanú testvérünkhöz szálljon a könyörgés.
Egyetlen felhő nem volt az égen, a kéklő messzeségből láthatatlan szellemalakok suhantak a harang hívó szavára. Ignat atya, aki a kolostor kisebbik templomában virrasztott két társával az ünnepi liturgiára készülve, hajnalban arra rezzent, hogy valaki dörömböl a templom kapuján; kiküldte egyik társát, ám az fejét ingatva, karját széttárva, értetlenkedve tért vissza; Ignat atya mégis olybá vette, hogy vendég érkezett, mégpedig rangos vendég, akinek tiszteletére megnyitották a templomi főkaput, rózsaszirommal szórták tele a három kőlépcsőt, ebédre pedig levágták a legkövérebb kakast.
Elindultam a templom felé, és valódi ijedelmemre, néhány lépésnyire a szárnyas faajtó előtt térdig földben álló emberi teremtménybe ütköztem, aki maga is a remeték szakadozott köntösét viselte, arca ugyanolyan kortalan, teste ugyanolyan izmos és sovány volt, mint a többieké. Ijedelmem elmúltával, illően köszöntöttem, és neki is elmondtam, honnan jövök, ki vagyok. Lassan, alig észrevehetően bólintott. A fény úgy repdesett szemgolyóján, mintha a szem ablaka mögött hosszú madzagra függesztett lámpa lengene, mégpedig olyan formán, hogy hosszabb tanulmányozást követően, abból olvasni lehetne. Mint akik régóta lesnek, alighogy megtorpantam a néma remete előtt, körém gyűltek a többiek, és két táborra szakadva, azonnal ostromolni kezdtek. Egyik tábor a jobb fülembe, másik a balba ordítozott.
Dobrin atya be akarja bizonyítani Movila atyának, hogy az emberi test és a növények hasonlósága nem a véletlen szeszélye, hogy igenis, egymás tükörképei vagyunk. Térdig beásta magát a földbe, és hetek óta úgy él, mint az ösvény túloldalán, a vaslábosban virító leander. Nem beszél, nem fogad el ételt, csupán vizet iszik, és eltűri, hogy társai megfésüljék, lecsutakolják, vagy éppenséggel fölseperjék környezetét. Fellángolt ismét a vita, s mivel Matej atya jóságos istápolóm volt az eltelt nap során, önkéntelenül is az ő szavai felé fordult figyelmem, lévén ő pedig a hasonlóság-pártiak között, Dobrin atyát magam is a leander társaként kezdtem látni: felnőttkorban megtért növényként, aki a vizet szomjazza, aki arcát a nap felé fordítja, karjait levélként emeli-ereszti. Az ember természetesen nem növény, de azonosulni tud a növények lelkével, tolmácsolta Matej atya Dobrin atya szavait, mire a szóban forgó látható bizodalommal növekedni kezdett, derengő mosollyal ajkain.
Mint amikor bizonytalan dolgok előtt áll az ember, én csak a sóhajtozásig jutottam. Az ítéletemre várakozó remeték is felsóhajtottak. És ekként sóhajtozva, sóhajra sóhajjal felelve, elindultunk a templom felé, ahol aztán a legkülönösebb dolgok történtek.
Már az is különös volt, hogy a reggeli óra ellenére még mindig tündökölt a telehold. Mifelénk nem csináltak fatemplomokat, ígyhát a hegyes tornyocskát bámultam épp, amikor felfedeztem mellette a csorbulatlan holdtányért. E jelenség igazi megpróbáltatások emlékét fakasztotta föl bennem, éjszakák gyötrődéseit, amikor a hold delejes sugaraitól fölriadva, a szomszédos ágyon megpillantom Milkovot, kövér, hortyogó tanulótársamat, tokája rezeg, nyála mellére folyik, takarója lecsúszva, dagadt combjai közül egy agyoncsapott, kékes-véres patkánytetem türemkedik elő... Nevetned kellene, suttogom félhangosan magamnak, nevetni, mint Mária tette, aki fiát keresve bejárta a világot, s amikor reményvesztetten szédelgett egy szakadék szélére, megjelent előtte egy rútabbnál is rútabb béka, és Mária e rettenetes csúfság láttán tele szájjal nevetni kezdett. Csakhogy Milkov nemcsak rút volt, retkeslábú, fingó-böfögő, csámcsogó, hanem azon felül fékeveszetten erőszakos is; torkig voltam vele. Amióta elhatározta, hogy megírja a Monostor Krónikáját, azóta ő volt a legelviselhetetlenebb ember. Folyton telefröcsögte arcomat ködös terveivel: vele együtt dagadván, a Világ Krónikájává nőtt műve, egyre gyarapodtak a fejezetek, az alfejezetek, egyre kuszább és zavarosabb lett minden, hiába szerettem volna elalvás előtt felidézni, miről mesélt egész nap, elvonván engem kedvenc könyveim mellől, egyetlen mondatára sem emlékeztem, ellenben magam is azt szajkóztam már, hogy Milkov testvér műve a legnagyobbakéhoz lesz mérhető. Az éji viszolygások sorát láttam a holdtányérban, és annak ellenére, hogy a pillantásomat fölfelé terelő templomforma idegensége keserű honvágyérzéssel sajdította szívemet, ismét sikerült messzire grabancolnom a visszatérés gondolatát.
A fennsík remetéinek szikár, inas termete anyagtalan volt, áttetsző, tekintetük szelíd, bársonyos. Amikor a templomban énekelni kezdtek, menytisztán csendült a hangjuk. Azt hiszem, nem véletlenül időz emlékezetem oly hosszan kolostorukban! Persze csába hiszékenység volna abban bízni, hogy őket emlegetve, magam is a tisztaság és az erény példázója leszek, a tisztaság és az erény igazi ékessége nélkül. A templom sötét hajójában mindazáltal velük végletesen együvé tartozónak éreztem magam. A prokimen után a munkám során átmásolt perikópát olvasta fel Matej atya, alig-alig pillantva az új könyv szétnyitott lapjaira. Majd kihagyván a katechumenek liturgiáját, belekezdtünk a kerubok énekébe. Ignat atya elmondta az apostoli áldást, és miközben mi éneklésünkkel újra meg újra hálát adtunk az Úrnak, előkészült a Szent Eucharisztiára. Megtörte az Amnoszt, megtöretik és széttöretik Isten Báránya, énekelte, mi pedig szokás szerint köréje sereglettünk, és akkor, ahogy Ignat atya szájába tette a kenyeret, újra hallottuk a kopogtatást. Önkéntelenül mindenki hátrafordította fejét, a bejárat felé. Senki nem állt ott, mindazonáltal mégsem maradtunk csodás látvány nélkül: combvastagságú fénysugár hasította át a sötét templomi teret. Föntről, egy szűk ablaknyílásból hullott szinte merőlegesen a fapadozatra, s valóban, mintha súllyal zuhanó márványoszlop volna, fölkavart por tündökölt lábánál. A fényoszlop beragyogta a sötétséget, jól kivehettem a tárgyakat, az ikonosztáz, az oltár faragott állványzatát, a gerendák repedéseit, egy-egy bog sziromszerű rajzolatát, és anélkül, hogy akartam volna, minden belevésődött emlékezetembe. A gyertyákkal teleaggatott, fejmagasságban lecsüngő szekérkerék nem túl erősen, ám jól láthatóan megingott, mintha valaki mozgatná. Ignat atyára pillantottam, vajon ezt is észrevette, ám ő már emelte a borral töltött kehelyt az ezüstdiszkosz mellől. Aki a benne részesülőket mindig megszenteli, énekeltük. A kehely talpa alatt láttam Ignat atya kidudorodó ádámcsutkáját fölszaladni hátrafeszített nyakán. Abban a pillanatban ijesztő dolog történt: Ignat atya elrántotta a kehelyt ajkától, és nagyot kiáltva, zokogni kezdett. Én pedig láttam, merő vér az ajka. És már a többiek is sírtak, majd kiáltozni kezdtek, a Megváltó vére, a Megváltó vére, és mindannyian leborultunk.
Matej atya mindent szavakba öntött, megállás nélkül mesélt, akkor is mozogtak ajkai, ha elbóbiskolt, vagy áhitatosan elrévedt. Éjszaka olyan buzgalommal álmodott, hogy álmának szereplői telezsúfolták kicsiny celláját. Ijesztő, csonka-bonka alakok ugrándoztak körülötte, hol arcuk, hol egész fejük, hol karjuk-lábuk hiányzott, vagy éppenséggel csak az jelet meg. Mi tagadás, csak sikoltoztam némán vendégágyamon, imáimmal igyekezvén elhessenteni e túlvilági torzalakokat. Mennyire zaklatott voltam, holott különös kegyyelem folytán a legteljesebb nyugalomnak elérhetetlen égi fényben tündöklő helyszínén lehettem.
Matej atyától megtudtam, hogy lent a völgyben számtalan esetről regélnek a népajkak: véres puliszkáról, piros tojást tojó tyúkokról, véres tehéntejről, jóllehet ezek közül egyik sem mérhető az átváltozás szent eseményéhez. Matej atya ünnepélyesen elárulta: nem alvad meg, minekutána egy nagy keresztelőkádban őrzik az évek sokasága alatt összegyűlt vért, és már indult volna, hogy a kamrába vezessen, ám a kint kerekedő fergeteg közbeszólt.
Szentéletű Melodosz atya mindig énekelt, ha bajban volt, de most hiába gyújtottunk rá teli torokból, a kinti bömbölés minden hangot maga alá temetett. Nyikorogtak az egymásba ácsolt gerendák, és fönt a zsindelyek úgy csattogtak, hogy olybá tűnt, a kis faépítmény maga akarja elijeszteni a varjúseregként ránktelepedő vihart. Észre sem vettük, amikor kiszakadt az egyik ablaktábla kampója. Szerencsére Axinte testvér azonnal odaugrott, s mielőtt komolyabb baj keletkezett volna, a kiszakadt kampót megmarkolva, lábát szétvetve, megfeszült izmokkal tartotta a súlyos fatáblát. De én máris hozzá siettem, és határozottan kértem, adja át helyét, ami meggondolatlanság volt, mert hiába voltam fiatalabb, nem bírtam a szél rohamával. Nem volt bátorságom segítségért kiáltani. És pattant a vas, reccsent a deszka, a táblát játszi könnyűséggel vitte magával az orkán. Szerencsére ettől nyomban megenyhült, mintha minden dühe csupán megszégyenítésemre gennyedt volna. Elénekeltünk egy hálaadó zsoltárt, aztán nyugovóra tértünk. Nekem ezúttal Remus atya cellájában jutott szállás.
Szamócaillatra ébredtem. A parányi ablak tárva-nyitva, az asztalon, munkám kellékei mellett nagy tál tejföllel és aludtejjel leöntött szamóca. Zsuruba, ez volt a neve a Szeret partján a tejfölös, aludttejes szamócának. Ha ellenben elmélázva ismételgetem, a szó jelentés-ereje elhalványul, és egészen személyre-szabott képzeteket ont magából. Nekiültem az asztalra készített szamócának, miközben apró, világító bogarakként zizegtek fejemben kisdedkorom feltámadó illatai és ízei. Ám valami későbbi dolog is eszembe jutott. Amikor lent a völgyben a diakónus mesélt a fennsík klastromáról, közömbösen hallgattam, most azonban, mintha az emlékezet ambróziájából kortyoltam volna, megelevenedtek előttem a szentéletű sztarec, Rabat atya önéletírásának történetei. Rabat sztarec Kijevből előbb az Áthosz-hegyre zarándokol, majd Németvásár igumenje lesz, ám Despot ármánykodása miatt kénytelen vándorbotot fogni. Elindul a menekülés útjának nevezett hegyi ösvényen, és fönt, ahol őserdőt és vadállatokat várt, rátalál egy remetekolostorra, s ott tizenkét remetére, akik komondoraikkal védik magukat a rablók ellen, merthogy más veszély nem leselkedik rájuk, békében élvén farkasokkal, medvékkel, vérivó hiúzokkal. Rabat sztarec mély csodálattal mesél a szentéletű atyákról, akik a lelki élet tisztaságában olyan tökélyre jutottak, hogy jutalmuk nem csupán a véghetetlen isteni erő megtapasztalása, hanem a hosszú élet is. Rabat sztarec lelkét elárasztja az életmód egyszerűségéből, a munka önfeledtségéből, a szertartások öröméből fakadó derűs nyugalom, és anélkül, hogy eredeti terve szerint folytatná útját, néhány számlálatlan holdváltás után eltökélten visszatér Németvásárba, ha sorsa úgy kívánja, akár a vértanúságot is vállalva. Mindazonáltal csodálatos mód minden megváltozik körülötte: Despot az egyházzal megbékélve, fejedelmi rendtartással celebrálja a karácsonyi ünnepségeket, a sztarecnek pedig aranyos hintót ajándékoz bűnbánata jeléül... Rabat atya feljegyzései semmi okát nem adják a csodás fordulatnak, az csak futólag kerül szóba, az önéletírás tetemes hányadát ugyanis a remetéknél eltöltött napok aprólékos elbeszélése alkotja, leginkább a szamóca gyűjtéséről, az utánozhatatlan ízű, gyógyító lekvár főzéséről mesélnek a történetek, olyan kimunkált és révült költőiséggel, mintha általuk a tudós sztarec a kegyelemgyakorlás leghatásosabb módját élte volna meg. És ahogy falatoztam a tál szamócából, hirtelen apám szegényes viskójában találtam magam. Mintha két testben léteztem volna. Testek? Nem, nem valóságosak, az emlékezet nem őrzi meg a hús-vér testeket. Azokból nem marad más, csak torz forma, villogó foszlány, kékes lebeny: az egykor voltnak folytonosan fel-felfeslő, eleven tanúpecsétje.
Rabat sztarec példája azt a tanácsot adta, hogy forduljak vissza én is a menekülés útjáról. Nyugtalanul eltoltam magamtól a tálat. Az ablakból napfény áradt a szobába, föltérdepeltem az ágyra, és kitekintettem. Az ablak alatt a virágok megtépázva, földre döntve, de a gyógyulás erős áramával szárukban, máris egyenesedtek. Észrevettem a templom előtt összegyűlt testvéreket, karjukat zaklatottan föl-föllendítve tanácskoztak valamiről. Sebesen csatlakozni akartam hozzájuk, ám rosszat sejtve, sokáig tétováztam. Végül Mihály testvér, akinek a Takarító nevet adták, az ajtóm előtt elmenve, bekiáltott, hogy Dobrin atyát agyonütötte a vihar, s mivel ezt a legderűsebb hangon jelentette, erőt adott, hogy az atyákhoz csatlakozzam.
Én okoztam a bajt: Dobrin atyát a lerepült ablaktábla verte fejbe. Úgy hevert, mint egy tőből kitört növény. Arca viaszsárga volt, véres csíkokkal szántva, feje egészen kicsivé töppedt, dús sörénye teljesen lelapult, szakálla alja véres és sáros volt. Ahogy Mihály testvér megemelte, a bőréről sárlemezkék peregtek alá, és ahogy tovább emelte, a felázott talajba süppedt vézna karok, mint gyökérszálak szakadtak ki.
Mihály testvér, noha könnyű volt karjában a teher, lassan, ünnepélyesen lépdelt a templom felé. A többiek ugyanolyan ünnepélyességgel követték. Íme, gondoltam akkor, a két kopogtatás két vendéget jelzett. Ketten érkeztek tehát, és a maga módján mindegyik feltárta kilétét, szétválaszthatóan megmutatta hatalmát. A menet elé kerültem, és sarkig kitártam a templomajtót, aztán Mihály atya intésére egy oldalsó kamra ajtaját is kinyitottam.
Mihály atya belemerítette Dobrin atyát a kőkádba, a rátapadt nedves göncökkel, sárdarabokkal együtt; a kamrába bepréselődő atyák énekelni kezdték: tűzzel keresztel titeket! Mihály atya, aki a legkerekebb képű volt mindannyiuk között, még kétszer merítette be az élettelen testet a csodaként fakadt vérbe. A kicsiny kamra forró levegőjében rózsaszínű verejték ragyogott az arcokon: halvány árnyalatú kerete a középen virító vérvörös testnek.
Aztán visszakísértük a leanderrel szembe a Dobrin atyát cipelő Mihály testvért, aki földre fektette az élettelen testet; megvártuk, hogy Buruján atya a leanderről tépett leveles ágakkal betakarja.
Mindenki dolga után nézett, én is visszatértem a másoláshoz. Egyetlen perikópa maradt hátra. Újra kinyitottam tehát a Konstantin mester nyomdájában készült szakadozott Pentakosztariont. A címlap két jelenetet állított egymás mellé, az egyiken a Keresztrefeszített mellkasából kiömlő vért egy lebegő angyal gyűjti kehelybe; a másikon az angyal a kehely tartalmát Bizánc pogányoktól körülzárt városára hinti. Azt vizsgáltam, hogy a városra vagy inkább a pogányokra, hogy e megtisztótó esővel térítse őket a kegyelem állapotába.
Egyedül voltam a kicsiny udvaron. A csorba falak fölött messzire elláttam. Az alant elterülő táj kéklő tengernek tűnt, én pedig mintha nagy, imbolygó hajón utaznék, vagy úgy lebegnék, mint az angyal Bizánc fölött. Megkapaszkodtam a támlátlan szék peremében, miközben segélykérőn körbepillantottam. A szembetűző naptól hunyorogva, senkit nem láttam, mégis úgy éreztem, hogy a sekrestye alacsony eresze alól valaki mereven bámul engem. Bámul, mégpedig azzal a sóvárgó tekintettel, amellyel arra akarunk rávenni valakit, hogy együtt sírjon velünk.
Az ideigtartót az örökössel felcserélni: ez volna a halál?
Szerettem volna megsiratni Dobrin atyát. Föltápászkodtam, megkerültem a templomot, s ahogy közeledtem a tetemhez, eszembe jutott öreg dajkám tanácsa: ha tehetem, nézzek bele a halottak szemébe. Raktározd el jól, amit látsz, intett dajkám. Amikor Gata testvérünk hosszú haláltusa végén eltávozott körünkből, öreg dajkám mégsem engedte, hogy szemhéját fölemelve, belepillantsak a szem kihunyt tükrébe. Ne!, kiáltott rám. Fölnéztem, olyan erősen remegtek ajkai, hogy szakálltalan orcáin is hullámzott sápadt bőre; szemében könny és rémület. Gata testvér nagyon nehezen adta ki lelkét, sírt és átkozódott, karmolt és harapott, azt követelte ordítva ápolóitól, hogy haljanak meg vele együtt. Most megnézem, mi vár rám, gondoltam. De rémületes pillanat: Dobrin atya sarkaira erszkedve térdelt, épp akkor fejezte be a gödröt, amelybe lassú mozdulatokkal belelépett. A vér teljesen elpárolgott bőréről, csak a hajlatokban piroslott még.
Részlet a Jelenkor Könyvkiadónál megjelenés elõtt álló könyvbõl