Voltaire

A MONDAIN

1736

Sirassa, aki akarja a szép,

régi időket, Saturnust, s Rheát,

az aranykort, Astreus századát,

s az ősszülők elveszett Édenét;

De én áldom a bölcs természetet,

hogy élnem épp e korban engedett

— piszkolja bár a sok gáncsoskodó —

profán kor: nékem kedvemre való.

Kell a luxus, sőt, még az elpuhult

gyönyörök is, a sok kifinomult

művészet, ízlés, ornamentika

— így érez minden ép emberfia.

Az én bűnös szívem bizony örül,

ha bőséget láthat körös-körül,

ki mesterségek és művészetek

anyja, és bő öléből ered a

sok új szükséglet és új élvezet.

Tengernek kincse, földnek aranya,

a vízben élők és a léglakók:

mind a világi gyönyörért valók.

Köszöntsük hát e jó vaskorszakot!

A fölösleges: szükséges dolog.

— Két félteke: s most gömböt alkotott.

Látsz a vizen flottányi fürge rajt,

mit kedvező csere reménye hajt

Texas és London révjéből ide,

újféle indus holmikkal tele,

míg frank bor igáz muzulmánokat,

megrészegítve a szultánokat.

A természet gyerekkorába még

sok jó ősünk tudatlanságban élt:

nem ismerték az enyém s a tied

szót: közösen bírták semmijüket.

Mezítelenek voltak, s — tiszta sor —

hogy semmit sehány részre oszthatol.

Igényük nem volt, bár valószínűbb:

nem Martialo nevelte ínyük,

s Évát, mikor mocorgott magzata,

nem üdítette bor, sem osztriga;

arany, selyem még nem fényeskedett.

S ezért kell csodálni az ősöket?

Nem volt gazdagság s nem volt gazdaság.

Ez az erény? Ez merő butaság.

Az ég alatt csak idióta hál,

ha jó kényelmes ágya vetve vár.

Derék Ádám, te gourmand, jó atyám,

a Paradicsomban, mondd, mit tevél,

iparkodtál az emberi nemért?

Bókokkal bűvölted Éva anyám?

Valljátok meg: nyesetlen körműek

voltatok, feketék és retkesek,

soha nem látott fésűt a hajad,

cserzette bőrötök a szél, a nap;

a legszebb szerelem műgond híján

szégyentelen ürítkezés csupán.

S ha gerjedelmük kurtán felhagyott,

ebédjük elkölték a fák alatt

(makk, köles vízzel), majd aludtanak

a puszta földön, mint az állatok:

íme a természeti állapot.

Barátaim, most nézzünk szét talán

annyit gyalázott napjaink során.

(…)

Csillog a sok szépen metszett tükör,

mindent hússzorosan villantva föl.

A szalonból a tág ablakon át

szemed a kert mirtuszaira lát,

s amíg csendesen a szökőkút csereg,

hallasz hirtelen gyors kerekeket:

két fürge ló vontatta kocsija

cizellált ajtaján az úr kilép

— nem is kocsi, gördülő palota,

merő kristályüveg és aranyék,

hátradől hanyagon, súlya alatt

a hintórugók lágyan ringanak,

ahogy begördül a kapu elé.

Parfümös fürdő várja már, mitől

ruganyos lesz és jószagú a bőr,

és száguld máris új gyönyör után,

táncosnő várja, vagy egy kurtizán;

mikor a szerelemtől már elalélt,

sietni kell az Operába még…

(…)

És minden nap új gyönyört tartogat,

újabb ízeket, újabb vágyakat!

— Monsieur Télemakhosz, Önön a sor —

daloljon Ithaka bájairól!

Méltassa Salent sivár falait,

és erény-sanyarta polgárait,

kik a jólét eszközei helyett

nagy bővében vannak a semminek.

Uram, én csodálom a stílusát

(bár fordulatai néhol suták),

de tiszta szívvel beleegyezem,

hogy Salent piacán verjenek el,

ha üdvöm valaha ott keresem.

S az Édenkert se nagyon érdekel,

az almáról és kígyóról híres,

mit kevélyen és elszántan keres

ádáz furfanggal Calmet és Huet,

hogy megleljék e kertnek hűlt helyét

— haszontalan és hiú buzgalom:

ahol vagyok: ott a paradicsom.

(Petri György fordítása)

(A francia felvilágosodás morálfilozófiája. Gondolat Könyvkiadó, 1975, 181-185. o.)