A Hegymenet-kör szaklapja

I. évfolyam I. szám — 2008 január

(KÉPEK NÉLKÜLI VÁLTOZAT)

Tartalom:

Üdvözöljük az olvasót

A hajléktalan-ügy (Oravecz Dénes)

Botrány(hősök) (Kovács Janka)

Punk’s not dead? (Oravecz Gergely)

Kormányközi Éghajlatváltozási Panel (Kovács Janka)

Klímaváltozás (Oravecz Dénes)

A Stern-jelentés (Hudra Mónika)

Sztárgyár (Kovács Janka)

K mint képregény (Oravecz Gergely)

A nyelvrégiesítő (Oravecz Barna)

Üdvözöljük az olvasót.

Ez itt a Hegymenet-kör (működik 2007 októbere óta a Szent László Gimnáziumban) első kiadványa: a Raklap — ami egy szaklap. A cím szójáték: jó vagy sem, az mindegy, de annak született. (Egyébként szándékunk szerint nem csak üres szójáték: azt akartuk, hogy a cím nagyon távol legyen minden önmutogatástól, hatásvadászattól, viszont legyen kis bumfordisága, izzadságszaga. Mert az illik ehhez a vállalkozáshoz.)

A Hegymenet-körben már megint írni tanulunk (mint annyi elődjében); de ezúttal szakújságírást. A szakújságírás — pillanatnyi megítélésem szerint — abban különbözik a publicisztikától, hogy (1) igényel némi szakértelmet és utánajárást, (2) igényli a szerző privát indulatainak visszaszorítását is (nem számít zseniális cikknek valami csak attól, hogy nagy érzésekből született), (3) azt viszont kifejezetten nem igényli, hogy egy írás közéleti funkciókat teljesítsen, például megváltsa a világot. Egy jó szakcikk nem állásfoglalás, legfeljebb a bunkóság, a felületesség ellen.

A szakcikkírás látszólag szerény vállalkozás, mindössze munkát igényel és odafigyelést, de ha valaki elkezdi jól csinálni, az érhet annyit, mint egy hangzatos vezércikk arról, hogy mi majd jól megmondjuk, sőt mostantól fogva mindörökké. Főleg ha persze aztán nem is mondjuk meg, mint az szokásos.

A Raklap egyáltalán nem mond meg semmi frankót: egy szava sem lesz például a 21. századot feszítő aktuális problémákról. Se a gimnáziumunk közéletéről. Se drog, se tanulmányi kirándulás. Nem foglalkozunk ezekkel mint publicisztikai témákkal. (Mint szakproblémákkal: bármikor, ha akad rá szerzőnk.)

Összefoglalva. A Raklap szakcikkeket közöl: olyan cikkeket, amelyek a Hegymenet-körben születnek. A kör tagjai igyekeznek hetente összegyűlni, tervezett cikktémáikat megbeszélik egymással, az elkészült írásaikat körbeküldik, közösen megvitatják. Eltűrik, hogy elkészített munkájukból a vita után esetleg öt mondat marad. Egyelőre elég jól tűrik.

Ők is úgy gondolják, nyilván, mint minden diák, aki írásra adja a fejét, hogy kivételes zsenik, de hajlandók ezért a reménységükért dolgozni is.

Öt szerző kilenc munkája jelenik most meg: ezek a vállalható írások pillanatnyilag. Hogy két és fél hónap alatt sok ez vagy kevés: az olvasó majd eldönti.

Ha elolvassa ezt a lapot és fellelkesül, remélhetőleg megkérdezi egy-két olvasónk, hogyan lehet ebben a lapban megjelenni. Nos, erre könnyű válaszolni, mivel már válaszoltunk.

A Raklap a Hegymenet-kör lapja, és csak ilyen közvetítésen keresztül a Szent László Gimnáziumé. Ezért beküldött cikket se diáktól, se tanártól nem közlünk, még akkor se, ha kiváló. Előbb szíveskedjen a szerző belépni a Hegymenet-körbe, részt venni a közös munkában, bíráljon, tegye ki magát a megbírálásnak. Görcsöljön néhány hónapig. Emlékezzen vissza az emblémára és vágja csak hóna alá a mankót. Ráfér az mindenkire.

Szeretettel várunk minden dolgozni vágyót a körben.

A Raklap nem ingyenes újság: annyiba kerül, mint valaha a Parapedál. Nem drága. A bevételt a könyvtárnak ajánljuk fel. Ezekben az ínséges időkben vegyen belőle szaklapokat.

2007. december 30.

A szerkesztőség nevében:

Oravecz Barna

A hajléktalan-ügy

Magyarországon csak becsülni lehet a hajléktalanok számát. Korábbi mérések szerint az országban összesen 30 000 hajléktalan él (ennek fele Budapesten), mások pedig azt állítják hogy CSAK a fővárosban élnek ennyien (eszerint az elmélet szerint pedig kb. 60 000 hajléktalan él egész Magyarország területén). Ezek az adatok a szó legszorosabb értelmében vett találgatások. Alapjuk ugyanis egyáltalán nincs, legalábbis a Menhely Alapítvány 2002-es tanulmánya szerint.

Ha abból indulunk ki, hogy azok a hajléktalanok, akik az utcán vagy hajléktalanszállókban laknak, akkor Budapesten úgy nyolcezer hajléktalanról beszélhetünk. Ha viszont beleszámítjuk azokat az embereket is, akiknek van ugyan otthonuk, de állandó veszélyben van a lakhatásuk, akkor (ugyancsak Budapesten) több tízezer hajléktalan él (az Európai Unió definíciói alapján pedig kétmillió, de azok a hajléktalanság fogalmát sokkal tágabban értelmezik, és egyébként is Magyarország egész területére vonatkoztatják). Ráadásul még mindig vannak „fehér foltok” a városban, ahol nem végeztek méréseket, így azokról a területekről semmilyen adat nincs (a nyolcezer körüli értékbe bele vannak számítva az itt élők is — tehát ez a szám megint csak találgatás, még ha talán reálisabb is, mint a többi).

Hogyan válhatunk hajléktalanná? Egy 1999-es összefoglaló szerint az ilyen-olyan kapcsolati konfliktusok miatt (pl. válás, családdal történő összeveszés után) könnyen az utcára kerülhetünk (kb. az esetek 2/3 részében). A másik gyakori ok a különböző állami intézményekből (pl. nevelőintézet, börtön, kórház, pszichiátriai intézet) való szabadulás, ahonnan általában egyből az utcára vezet az út. (Azok között, akik így lettek hajléktalanok, elég sok a szellemileg leépült, fogyatékos és/vagy idős ember.) Fontos ok még a szegénység és a munkanélküliség, ami inkább az ország szegényebb megyéiben élőkre igaz, valamint a rendszerváltás óta lezajlott lakásprivatizáció, ami azzal járt, hogy megszűntek az állami és önkormányzati (olcsóbb) lakások, albérletek és munkásszállók. Azóta tehát csak a piacon lehet bármiféle lakáshoz jutni. Ráadásul a közüzemi díjak is emelkedtek, amelyek így az alacsony jövedelmű emberek számára megfizethetetlenné váltak.

Ugyanebből a tanulmányból (amennyiben nem történt az elmúlt tíz évben drasztikus változás) azt is megtudhatjuk, hogy a hajléktalanok átlagéletkora 38- 44 év körül mozog, valamint hogy mintegy háromnegyed részük 30 és 60 év közötti (a hatvan évesnél idősebbek száma nem éri el a 10%-ot, az utca embere ugyanis hamarabb hal meg). Érdekes még, hogy mintegy 60- 80%-uk férfi.

Ezek persze csak statisztikák.

Pár hónapja, november 16-án rendezték meg a Szolidaritás Éjszakáját Budapesten, a Nyugati pályaudvar aluljárójában. Ez egyfajta demonstráció volt abból a célból, hogy felhívják a figyelmet a hajléktalanok létezésére, és arra, hogy egyáltalán nem természetes dolog az utcán élni. A szervezők (nagyrészt önkéntesek, különféle menhelyek és alapítványok) ezt úgy akarták elérni, hogy együtt virrasztottak a hajléktalanokkal és más arra járókat is erre buzdítottak. Követeléseik közt szerepelt többek közt egy kiterjedt állami bérlakáshálózat létrehozása, az átmeneti otthonok fejlesztése (számban és minőségben), valamint a Gyermekszegénység Elleni Nemzeti Program végrehajtása. Eddig még nem sok minden történt, amit az is bizonyít, hogy már évek óta rendeznek hasonló tüntetéseket országszerte, ugyanezen a néven, a probléma mégsem oldódott meg.

A Szolidaritás Éjszakájának alkalmából jótékonykodókat is vártak a szervezők. A HÖK (Hallgatói Önkormányzat) például ruha- és konzervgyűjtést rendezett.

Kezdenek megjelenni az efféle rendezvényeken a kultúra képviselői is, egyre több hajléktalan festőt, írót és költőt ismerhetne meg a nagyközönség, ha lenne ezeknek az eseményeknek bármiféle visszhangjuk.

Persze az irodalommal való kísérletezés esetükben nem csak hobbi. Sok utcalap létezik, a legfontosabb talán a Csillagszálló és az 1993-ban alapított Fedél Nélkül. Mind a kettő elsősorban a hajléktalanokról szól, mind a kettőt hajléktalanok terjesztik, csak az a különbség, hogy amíg a Fedél Nélkült a hajléktalanok is írják, addig a Csillagszálló főleg kortárs írók és költők műveit tartalmazza, ezenkívül külön újságosstandja is van egy-két aluljáróban. Ezek után nem meglepő, hogy ez utóbbi utcalap jóval drágább is (200 Ft-ba kerül, ennek fele a terjesztőt illeti).

Mindez önmagában még nem garancia a minőségre; a Fedél Nélkül esetében azonban még kevésbé beszélhetünk színvonalról, elsősorban azért, mert akárki írhat bele, aki az utcán él (igaz, pénzt nem kap érte). A Fedél Nélkül „felelős” kiadója a Menhely Alapítvány, székhelye pedig annak nappali melegedője. A lap ára mindig a fogyasztón múlik, a bevétel a terjesztőt illeti, akinek (a tévhittel ellentétben) terjesztői engedéllyel kell rendelkeznie. A terjesztői szabályzat szerint ráadásul tilos úttesten vagy nem megadott helyen árulni – tehát az, aki a piros lámpánál koldul az újsággal, nem hivatalos terjesztő.

Szóval ez nem is mindenki számára elérhető munka: a hajléktalanok nagy többsége egyáltalán nem dolgozik (nem akar vagy nem tud). Ezek az emberek általában különböző szervezetek és jótékonykodók segítségével tartják fenn magukat, akadnak azonban olyan kis utcai közösségek is, amelyek valamelyik idősebb hajléktalan társuk nyugdíjából élnek. Igaz, a 2003 óta szervezett oltási program 500 Ft-os étkezési utalványt kínál azoknak a hajléktalanoknak, akik hajlandóak beoltatni magukat a fertőző betegségek ellen, de ez a lehetőség évente csak egyszer adott.

Ennek ellenére idén októberben a Közép-magyarországi Regionális Munkaügyi Központ kirendeltségénél 617 hajléktalan ügyfelet tartottak számon. Ez azt jelenti, hogy naponta átlagosan 50-60 ilyen ügyet intéznek. Igaz, az itt munkára jelentkezők nagy része rendelkezik valamilyen szintű iskolai végzettséggel (a hajléktalan emberek körében a munkához jutáson kívül a szakképzettség meg-szerzésére is nagy igény van).

Lenne tehát haladás. Éppen csak megbízható adatok nincsenek.

Oravecz Dénes

Források, hivatkozások:

http://hu.wikipedia.org/wiki/Botr%C3%A1ny

http://hu.wikipedia.org/wiki/S%C3%A1rga_%C3%BAjs%C3%A1g%C3%ADr%C3%A1s

http://hetilap.hetek.hu/index.php?cikk=4950

http://www.mediakutato.hu/cikk/2007_03_osz/06_hiradok/03.html

http://akulturhaz.hu

http://www.hik.hu/tankonyvtar/site/books/b134/ch01s01.html

Punk’s not dead?

Underground kultúrán manapság már nem pontosan azt értjük, mint régen. Lassan ott tartunk ugyanis, hogy a különböző stílusok és művészetek megítélése évente változik, és mára igencsak nehézzé vált betájolni őket. A szubkultúrákkal kapcsolatban már régóta a fő probléma: van-e értelmük, és ha van, mennyiben más ez az értelem, mint régen volt? Cikkünk nem kíván kimerítő választ adni a kérdésre, de megpróbálja nagy vonalakban bemutatni az olvasónak (főként zenei oldaláról) az egyik legvitatottabb, ám részleteiben talán legkevésbé ismert szubkultúrát: ez pedig nem más, mint a punk.

A punk igazi életre hívója és legelső botrány-bandája a Sex Pistols volt. Előttük még nem beszélhettünk egységes punk stílusról és zenéről, csupán kezdemények léteztek, amiket nagyjából senki nem vett komolyan. Ezen változtatott a Pistols 1975-ös berobbanása a köztudatba. A bandának nem volt nehéz dolga: a világot arisztokratikus felsőbbséggel szemlélő Angliában már az anarchia szó puszta kimondása felkorbácsolta a kedélyeket. A csapat menedzsere, Malcolm McLaren jól tudta, mit akar. Fel akarta forgatni a rendet, botrányt akart szítani. Hosszú ideig azonban fogalma sem volt, mivel váltson ki általános felháborodást az emberekből, de aztán egy Amerikában tett látogatása során tudomást szerzett egy klubról, ahol különböző, zenélni nem tudó és borzalmasan öltözködő fiatalokból álló együttesek léptek fel. Az amerikai társadalmat ez az elenyészően kevés tagot számláló jelenség nem tudta kellőképpen felbolygatni, McLaren viszont érezte, hogy hazájában egy ehhez hasonló stílus igenis felhívná magára a figyelmet. És így is lett. Londonba hazatérve összeszedett pár, az utcákon ténfergő, leginkább semmit nem csináló fiatal srácot, és saját SEX nevű ruhaboltja után a formációt Sex Pistolsra keresztelte. A bolt egyébként innentől kezdve jelentősen befolyásolta mind az együttes, mind követőinek öltözködési stílusát.

Bár a csapat elsősorban a botrányra és az idegeken való táncolásra helyezte a hangsúlyt, társadalomkritikája legalább olyan erős volt. Az angliai fiatalok élete ugyanis ekkoriban nem volt éppen fenékig tejfel. Úgy érezték, a világ megfeledkezik róluk, a társadalom átveri őket. Hiába végezték el pl. a főiskolát, utána nem kaptak állást sehol. Az ifjúság zenéjének tartott rock pedig már nem adott semmiféle választ a kérdéseikre — a slágerlisták élén ugyanazok a zenekarok álltak, mint húsz éve, kiöregedve, a világ rohamos változásához képest egyhelyben toporogva.

A fiatalok elidegenedése a társadalomtól tehát egyre nagyobbá vált, a reakcióik pedig egyre dühödtebbé. A korai punk ennek megfelelően főként a pusztításban és rombolásban élte ki magát (nem világmegváltó szándékkal, hanem világundortól vezérelve).

Szóval a Pistols egy jól megcsinált botránybanda volt, melynek tagjai bevallottan nem tudtak zenélni. Az azóta legendássá vált, amúgy heroin-túladagolás következtében meghalt Sid Vicious például a csapatba való belépése előtt soha nem fogott hangszert a kezében, mégis basszusgitáros posztot kapott pusztán azért, mert az együttes egyik leglelkesebb rajongója volt, aki minden egyes koncerten képes volt tömegverekedést előidézni.

A ’76-ban alakult, szintén angol banda, a The Clash kevésbé agresszív hangon szólalt meg. Ők már nem egyszerűen csak botrányt akartak, hanem tényleges változást. Zenei tudásuk is messze meghaladta a Pistols tagjaiét, bár a bonyolult gitártémák rájuk sem voltak jellemzőek. Pontosan azért nem, mert a punk kezdettől fogva tagadta a rock intézményesült rendszerét, sablonossá és közhelyessé vált fogalmazásmódját. Ebből fakad az egyszerűség, tömörség igénye, mert amit három percben nem lehet elmondani, azt szerinte nem is érdemes. A másik, ekkoriban nagy hírnévnek örvendő együttes, a francia The Damned pedig főképp különös megjelenésével vívta ki magának a figyelmet. A bandatagok egytől-egyig hófehérre mázolt, horrorisztikus ábrázattal, talpig fekete bőrcuccokban vonultak fel a színpadra, és hatalmas show-t kerekítettek.

A hetvenes évek végére a világ punk-lázban égett. A Sex Pistols elindított egy lavinát, és nem csak az Egyesült Királyságban. Kaliforniában például ’78-ban megalakult a Dead Kennedys, ami a punk szcénán belül is páratlan volt. Ez volt ugyanis az első csapat, amely konkrét politikai nézeteket fogalmazott meg a számaiban, és nyíltan baloldali eszméket vallott, ennek megfelelően a jobboldalt támadta, legfőképp pedig Ronald Reagan elnököt (kezdetben ilyesmire nem volt példa, mert a punk nem politizálni akart, hanem politika-ellenes óhajtott lenni). Ezen kívül a punk-hullám teret adott néhány korábbi bandának is a kibontakozásra: a ’74-ben, tehát még a Pistols előtt alakult The Ramones ekkor kelt életre igazán és vált „halhatatlanná”.

Aztán a nyolcvanas évek elején beköszöntött a punk egy új korszaka. Különböző zenei behatások érték, melyeknek köszönhetően a stílus több alfajra bomlott. A mondanivaló nem nagyon változott, csak az előadás módja. A The Exploitedet tekinthetjük az első új generációs punk csapatnak. Tőlük származik az azóta legendássá vált szlogen, a „punk’s not dead” (a punk nem halt meg), ami első slágerük és albumuk címe is egyben. És ők alakították ki a mai punkokra jellemző kinézetet: a bakancs, a taréj és a szegecselt bőrcuccok mind tőlük erednek.

A hazai punk történetével érdemes külön foglalkozni. Egyrészt mert földrajzi és történelmi vonatkozásban közelebb áll hozzánk, mint bármely más országé, másrészt mert teljesen más is volt, mint a többi.

Ha a punk valaha is igazán szubkultúra-jelleget bírt ölteni, azt Magyarországon tette, a kommunista diktatúra idejében. Míg a rock stíluskörébe tartozó, hosszú hajat viselő, csövesnadrágot hordó egyének leginkább csak lázadtak a társadalom ellen, addig az itthoni punkok valósággal kívül álltak rajta. Hogy értsük: a zenében (és mindenben) ez volt a három T (Támogatott, Tűrt, Tiltott) időszaka, amikor minden esetben a hatalom döntötte el, melyik együttest karolja fel és melyiket semmisíti meg. Míg a rockbandák nagy százalékban a Tűrt kategóriába tartoztak, addig a punk-zenekarok bármilyen formájú működése gyakorlatilag tilos volt. És ez nem csak azt jelentette, hogy esélyük sem volt lemezeket kiadni (hiszen ekkor még csak egyetlen kiadó, a párt irányítása alatt álló Magyar Hanglemezgyártó Vállalat létezett), hanem hogy koncerteket sem engedélyeztek nekik. Ebből kifolyólag a punkegyüttesek kénytelenek voltak garázsokban és kis klubokban fellépni, ahol a rend őrei általában igen hamar megjelentek. De az is megesett, hogy némi cselhez folyamodva pár banda nyilvános színpadra lépett: az előadás előtt kötelező ellenőrzésre leadandó, eljátszani kívánt dalok szövege helyett valami egészen mást, például az aznapi újság egyik cikkét nyújtották be, megkerülve ezzel a cenzúrarendszert. Eképpen tudtak néhányan profi minőségű demókat felvenni a Magyar Rádióban is. De a zenekarok számainak nagy része koncertfelvételként, még nagyobb része semmilyen formában nem maradt fenn.

1978. január 15-én Anna Frank-emlékestet tartottak Budapesten, az Egyetemi Színpadon. Ez volt az az est, ahol először elszabadult a pokol, és innentől kezdve szokás Magyarországon az új mozgalomról, a punkról beszélni. Az egyik itt fellépő együttes, a Spions ugyanis botrányba fullasztotta az előadást. A zenére csak nyomokban hasonlító, az éneket sikítással felcserélő, hangszeres tudást és fő hangszereket nélkülöző műsor meglehetős ellenérzéseket váltott ki a népes publikumból. A műsor azonnal félbemaradt. Jóllehet a Spionsnak ideológiailag és zeneileg semmi köze nem volt a punkhoz, de ez az egy fellépésük elég volt ahhoz, hogy beinduljanak a dolgok.

Ebben a korai időszakban még minden renszerellenes vagy a megszokottól eltérő zenét játszó bandát punknak tekintettek, így például a Bikinit és a Beatrice-t is. Ezek akkor tényleg lázadó, kemény bandának számítottak, de a punk jelzőt alkalmazni rájuk kissé nevetséges, elsősorban populárisságuk miatt. Bár a Beatrice tényleg kitett magáért, mert volt idő, mikor tizenegy megyéből lettek kitiltva. Mindemellett az is bizonyos, hogy a frontembernek, Nagy Ferónak komoly szerepe volt a honi punk színtér alakulásában. Az 1979-ben alakult, eredetileg szegedi CPg együttest — miután saját városukban megtiltották nekik a koncertezést — ő segítette fellépni Pesten.

A CPg története és munkássága pedig meghatározó. Ők voltak itthon az első igazi botránybanda. Előadásmódjuk dühös volt és elkeseredett, szövegeik egyszerűek, de energikusak, és főképp szókimondóak. A lakosságot tetűnek nevezték, önmagukat anarchistának vallották, és szinte mindegyik számukban a rendszert szidták. A következő idézet tőlük származik: „Rohadt, büdös kommunista banda, miért nincsenek ezek felakasztva?”. De az MHV mindenható igazgatójának is megmondták a magukét: „Erdős Péter, a kurva anyád!”. Ilyesmit abban az időben egyszerűen nem lehetett mondani. Méghozzá olyannyira nem, hogy koncepciós per lefolytatása után három évre bebörtönözték őket. Azelőtt és azóta sem tudunk olyan korszakról, amikor zenekarokat pusztán a dal-szövegeik miatt börtönbe csuktak volna.

A hazai események megismételték a nyugat-európai történéseket. A kezdeti botrányszéria után ’84 tájékán váltás következett. Az új együttesek, bár az indulatosságuk megmaradt, egyre inkább művészi igénnyel léptek fel. Ennek az időszaknak a legkiemelkedőbb bandája kétségtelenül a QSS. Az együttes énekese, Barangó versként tekint dalszövegeire, ami főként abból ered, hogy inkább költő, mint zenész. És persze még vagy egy tucat amatőr punk csapat alakult ezidőtájt (felsorolásukkal betelne az oldal).

A punkokról tehát nem mondhatjuk el, hogy kerülik a feltűnést, vagy hogy igyekeznek mintapolgárként viselkedni. De épp ez a lényeg: ne akarj megfelelni, ne fogadj el előre legyártott kliséket, hanem légy egyéniség — és ha ez valakinek nem tetszik, az pukkadjon meg. A punk nem csupán zene vagy öltözködés, hanem eszme és gondolkodásmód is egyszerre.

Persze a fentiek ismeretében jogos a kérdés, hogy vajon napjainkban mennyire tud eredeti lenni ez a stílus, most, amikor már minden elüzletiesedett, amikor már mindent ki szabad mondani. Sajnos az a helyzet, hogy nem nagyon.

A régi csináld magad!-elv mintha elveszett volna. Nehéz is alkalmazni, mi-kor az anti-divat-boltokban már a lázadás összes kelléke megtalálható, divatbakancsoktól kezdve az előre hypózott nadrágokig. Lassan már az a ciki, ha valaki komolyan veszi az általa képviselt stílust. A rendszerváltás óta (még mindig Magyarországról beszélünk) sorra nyílnak az underground szórakozóhelyek is, ahova immár belépő ellenében, törvényes keretek között mehet az ember. Az első ilyen hely a Fekete Lyuk volt, ami még valamennyire vonzotta a punkokat, de a skinheadekkel való folytonos háború miatt végül bezárták. Mostanra pedig már van Vörös és Kék Lyuk is, melyek közül az előbbi hivatalosan is a punkok helye. És nem azért, mert odaszoktak, hanem mert direkt e célból nyitották meg. Az olyan együttesek pedig, amelyek a punk fénykorában kezdtek zenélni, de még mindig ontják magukból az albumokat, még inkább a fogyasztási cikkek szintjére degradálták ezt az irányzatot. Itthon ezt a feladatot az Aurora látja el, míg külföldön a The Exploited, a GBH, vagy a nemrég újra összeállt Sex Pistols és Dead Kennedys (bár a régi énekes szerencsére nem kíván benne részt venni).

Helytállónak tűnik tehát az az elképzelés, miszerint ha valaminek megengedjük, hogy létezzen, akkor az megszűnik jelentőséggel bírni. Egy kifejezetten rendszer- és divatellenes stílus halála pedig értelemszerűen akkor következik be, ha divattá válik, és ezáltal elfogadottá. A punkkal pont ez történt.

Oravecz Gergely

Források, hivatkozások:

http://209.85.129.104/search?q=cache:cOsvIdtMThMJ:www.haszon.hu/index.php%3Foption%3Dcom_content%26task%3Dview%26id%3D563%26Itemid%3D27+szt%C3%A1r+fogalom&hl=hu&ct=clnk&cd=3&gl=hu

http://209.85.135.104/search?q=cache:JrNBe3qZNRgJ:www.palya.hu/dolgozat/upload/szakdoli.doc+szt%C3%A1rs%C3%A1g+fogalom&hl=hu&ct=clnk&cd=10&gl=hu

http://www.mediakutato.hu/cikk/2005_03_osz/01_kereskedelmi/02.html?q=szt%E1rkultusz#szt%E1rkultusz

http://velvet.hu/

K mint képregény

Hazánkban sokan a képregény szó hallatán valószínűleg holmi színes maskarába öltözött, emberfeletti képességekkel bíró szuperfickóra asszociálnak. Ki ne ismerné Supermant, Batmant vagy Pókembert? Felrémlik nekik esetleg a napilapok hátoldalán oly sokszor szereplő kövér, lusta macska, azaz Garfield alakja. De amíg egy Jean-Claude Van Damme- és egy Polanski-film, avagy egy Stephen King-könyv és egy Bulgakov-regény között a legtöbben képesek különbséget tenni, addig a képregények minden darabját megkülönböztetés nélkül, lekezelően az igénytelen tömegszórakoztatás alkotásaiként tartják számon. Azt csak a tájékozottak tudják, hogy, mint mindegyiknek, ennek a műfajnak is megvannak a maga legendás alkotói és örökbecsű művei, melyek olykor bizony nem sokban maradnak le a magaskultúra remekeitől. Talán csak annyiban, hogy nem olyan ismertek.

Bár a képregényt egyesek visszamenőleg egészen a barlangrajzoktól eredeztetik, pályafutásának kezdete mégis a filmével egyezik meg. Amíg a Lumiére fivérek első mozgóképeikkel kísérleteztek, megjelent a világban a képregény csíraműfaja, az úgynevezett comic strip, a pár kockás, humoros történetet elbeszélő képsor (innen is származik angol elnevezése: comic= vicces). Eleinte tehát a műfaj valóban nem volt több, mint olcsó szórakozás, aminek a napilapok vasárnapi számainak humor-oldala biztosított helyet. Az idő múlásával azonban egyes lapokba már kifejezetten képregény-oldalakat helyeztek, aminek hála művészi fejlődés mehetett végbe: a párkockás stripek primitívségével szemben igényes grafikájú, mélyebb hangvételű művek kerültek az olvasók elé. Ezek egytől egyig kalandos történetek voltak, élükön James Bond-szerű hősökkel, akik falják a nőket, de bármilyen háborús vagy nemzetközi konfliktust megoldanak. Némelyik figura komoly hírnévre tett szert, sőt, egyikük (Steve Canyon) olyannyira legendássá vált, hogy mind a mai napig az amerikai légierő jelképeként funkcionál, ráadásul még egy kanyont is elneveztek róla Coloradóban. A 30-as évek környékén az USA-ban már megjelent néhány cég, amely konkrétan képregények kiadásával foglalkozott, és ez az az időszak is egyben, amikor a manapság egyre nagyobb közönséget meghódító szuperhősök története elkezdődött: 1939-ben ugyanis megszületett Batman, a DC Comics legnépszerűbb figurája. Majd a sort ’62-ben a Marvel kiadó folytatta mindenki kedvenc Pókemberével, aki, szemben a fekete köpenyes lovaggal, egészen más képregény-univerzumban helyezkedik el. Az alapvető és legfontosabb különbség a DC- és Marvel-karakterek között az, hogy amíg Superman és Batman egyfajta halhatatlan félistenként szállnak szembe a gonosszal, addig Pókember vagy az X-Men tagjai, bár hihetetlen erővel rendelkeznek, magánéletükben mégis hétköznapi problémákkal küzdenek (szerelem, suli, lakbér, stb). Emiatt lehetséges, hogy a több mint negyven éve indult történetfolyamok ma is töretlen népszerűségnek örvendenek: az egészet egy soha véget nem érő szappanoperához lehetne hasonlítani, ahol a szereplők állandóak, csak a cselekmény bonyolódik részről részre.

A jelmezes szuperhősök hordája egészen a 90-es évekig rendületlenül uralta a piacot, mígnem egy-két önállósodni vágyó alkotó forradalmian új változást nem eszközölt. Az ’55-ben hatályba lépett Comics Authority Code-dal szembeszegülve (amely megtiltotta az „erőszak”, „bűn” és hasonló kifejezések szerepeltetését a címlapokon) ugyanis merőben bűnügyi témájú képregények születtek. Mind közül a leghíresebb a Frank Miller alkotta és nemrég filmre adaptált Sin City, vagyis Bűnváros. Miller egyébként a mainstream (fősodorbeli) képregények világának egyik köztiszteletben álló úttörője, aki megmutatta, hogy az igencsak piacorientált ágazatban is lehet művészit alkotni.

De ne feledkezzünk meg a comic stripről. Mert ez nem csak a képregény gyökere, de annak egy mindmáig nagy becsben álló, sokak által művelt fajtája. Népszerűségben például Pókember és Garfield mindig is komoly vetélytársak voltak, de ez mégsem elsősorban a képregénypiacon mutatkozik meg: kelendőségüket nagyban befolyásolja egyéb formában való megjelenésük (pl. akcióbábu, plüssjáték, képeslap). Garfield csillaga mellett azonban egy másik is legalább akkora fénnyel ragyog — két olyan figuráé, akik ismertségüket egyedül és kizárólag a napilapoknak köszönhetik. A Calvin and Hobbes-ot (itthon Kázmér és Huba) rajzoló Bill Watterson ugyanis sosem árusította ki teremtményeit. Ezen kívül minden megmozdulásával a műfaj tisztelete mellett tette le a voksot a profitszerzési érdekkel szemben: gyakran keltett botrányt beszédeivel különböző rendezvényeken, és alkotói évei során nemegyszer hosszú szabadságra ment, korábbi képsorai ismétlésére kényszerítve ezzel a megrendelő cégeket.

Mindeközben az európai képregények világában is zajlott az élet. Noha egyértelműen kevesebb műalkotást tartanak számon az öreg kontinensen, azt mégsem mondhatnánk, hogy azok színvonalban nem veszik fel a versenyt amerikai társaikkal. Tudvalevő, hogy Asterix és Obelix is az óvilágból indult hódító útjára, először comic stripként, majd hosszabb történetekben megjelenve, végül természetesen kikötve az ócska hollywoodi megfilmesítésnél. Ha pedig igazán nagy horderejű művet kéne említeni, az a V mint vérbosszú lenne — mely szintén nem mérhető össze álomgyári adaptációjával. Az Alan Moore és David Lloyd által írott/rajzolt történet a közeli jövőben játszódik, ahol egy globális atomháború után, egyedüli túlélőként Nagy-Britannia fasiszta rendőrállamként működik. Csak egy ember, egy bizonyos V szegül szembe a hatalommal, egyszemélyes forradalmat csinálva. A szerzőket egyetlen gondolat vezérelte: mérhetetlenül utálták a nyolcvanas évek Angliáját, a Thatcher-korszakot. Képregényükben arra keresték a választ, hogy vajon mit tenne egy egyszerű állampolgár egy diktatúrában, ha úgy érezné, csak ő képes változtatni a dolgokon. (Általánosan kijelenthető, és talán nem túlzás azt állítani az európai képregényekről, hogy valamivel több bennük az intellektuális töltet, mint újvilági rokonaikban.)

Az amerikai és európai színtéren kívül még egyet érdemes (sőt, fontos) megemlíteni: ez nem más, mint a japán. Az USA-n kívül Japán az egyetlen ország, ahol a képregény legalább annyira a kultúra része, mint a piacé — ha nem jobban. Mindezt bizonyítja a japánok mindentől eltérő képi világa és szemléletmódja, amivel a képregényen belül egy teljesen egyedi irányzatot képviselnek. A mangák aligha nevezhetőek feledhető tucatterméknek — az ősi kultúrából eredő rajztechnika és vizuális ábrázolásmód egy középszerű történetet is az égbe emelhet. Mindazonáltal a nemzetközi piacon komolyan meg kellett küzdenie azért, hogy elfogadottá váljon. A nyugati képregénykultúra ugyanis fejlődése első hetven évében teljesen elhatárolta magát bármiféle szexualitás nyílt ábrázolásától — a japán pedig, a már említett kulturális hagyományaiból eredően ezt nem tette. Ettől függetlenül érvényben volt náluk egy cenzúra-rendszer, amit persze igyekeztek a lehető legkülönfélébben megkerülni. Alapvetően két dolgot volt tilos a rajzokon megjeleníteni: a fanszőrzetet és a nemi szervek találkozását. A problémára egyesek nagyon leleményesen azt a megoldást találták, hogy felnőtt férfiak helyett földöntúli lényeket szerepeltettek rajzaikon, amik hosszú csápjaikat használva közösülnek fiatal nőkkel. Emiatt a manga a nyugati ember szemében sokáig nem volt több, mint értéktelen szenny, és el kellett telnie egy kis időnek ahhoz, hogy a róla kialakult kép megváltozzon.

Magyarországon a képregény legelőször a szocialista időkben jelent meg. Noha már az 1800-as évek végétől ismert műfaj volt, 1957-ben mégis jelentős változások mentek végbe. Kiadták ugyanis a Karl May regényéből készült, Zórád Ernő rajzolta Winnetou-történetet, amely az első olyan képregény volt itthon, ahol a párbeszéd és narrátorszöveg a képkockákon belüli szóbuborékokban helyezkedett el. Korábban a szöveg a képek alatt, képaláírásként foglalt helyet. Zórád Ernő azonban túl azon, hogy formailag és minőségileg tökélyre fejlesztette, aktív alkotói tevékenységével sikeressé és megbecsültté is tette a magyar képregényt. Kezdetben ugyan teljesen lenézte a műfajt, és csak kényszerűségből foglalkozott vele, de idővel megváltozott a véleménye és kijelentette, hogy „a képregény az alkalmazott grafika lehető legnehezebb ágazata”. Művei eleinte a Pajtás című újságban jelentek meg folytatásokban. A 60-as évek elejére a képregény népszerűvé vált: a Népszava, a Lobogó és a Képes Újság sokat, sokfélét közölt ekkoriban. A korszak legkiemelkedőbb rajzolói Zórád Ernő, Sebők Imre és a Rejtő-regények „megképregényesítésével” híressé vált Korcsmáros Pál. A 70-es évek a hazai képregénykészítés aranykora volt. Jól jövedelmező üzletág lett, a maga tehetséges alkotóival, és viszonylag nagy kereslettel. Ebben az időben használták először műfaji megnevezésként a képregény szót.

De miért is kapta nálunk a műfaj ezt a nevet, miközben a világ egyik pontján sem definiálják még csak hasonlóan sem? Nos hát azért, mert honi szinten mindvégig csak egyféle comic létezett: híres magyar regények képregény-adaptációi. És bizony erre vezethető vissza az idősebbek körében mind a mai napig általános, lenéző viselkedés a képregénnyel szemben. Merthogy a rendszerváltás után egyszerre betódult hozzánk egy csapat rikító szuperhős, Garfield, Snoopy, Kázmér és Huba, valamint egy rakás olyan képregény, aminek köze nincs a világirodalomhoz. Az az ember pedig, aki ahhoz szokott, hogy a képek csak a szöveg illusztrációiként szolgálnak, nem tudott mit kezdeni az igazi képregénnyel. Mert ennek a médiumnak a formanyelve, csakúgy, mint a könyvé vagy a filmé, elsajátítást igényel (mind a befogadó, mind az alkotó részéről). A képregény nem bontható le képre és szövegre: ezeket egyszerre használva alakít ki egy új közlési módot (ezen tulajdonsága miatt sokan a kilencedik művészetként emlegetik). Ha pedig nem vagyunk tisztában a műfaj eszközeivel, nem vagyunk gyakorlott olvasói, úgy járunk, mint egy gyerek, aki megfelelő tudás nélkül kézbe veszi az Odüsszeiát: gyönyörködhetünk a megfogalmazásmódban, de a mű igazi mélységei sosem tárulnak fel előttünk.

Kis hazánkban tehát a képregények helyzete korántsem szívderítő. Pozitív dolog azonban, hogy pár éve rendszeresen tartanak képregénybörzéket és -fesztiválokat, ahova azért elég sokan kilátogatnak. A legnagyobb előrelépés pedig kétségkívül a Magyar Képregény Akadémia 2005-ös megalakulása. A tehetséges, fiatal alkotókból álló közösség nem titkolt célja a magyar képregények minél nagyobb körben való megismertetése és megszerettetése, amire Pinkhell című újságjuk biztosít felületet, hiszen hazánk legjobbjai mind publikálnak benne. Az akadémiával egyidőben egy Fekete-fehér névre keresztelt antológia is megindult, nagyjából kéthavi megjelenéssel, összeválogatva a legjobb nyugati és európai darabokat. Ez hat számot ért meg, majd nemrég felváltotta a Papírmozi című képregényújság, ami tulajdonképpen csak nevében más, amúgy tartalmilag megegyezik elődjével. Pár hónapja pedig megnyílt az Eduárd képregényszakbolt, ahol a legrégebbiektől kezdve a legújabbakig sorakoznak fel a comicok.

Mindennek ellenére képregénykészítés, mint szakma, nem létezik Magyarországon. Művelői közül még legismertebb a Pesti Est hasábjain párkockás stripekkel állandóan szereplő Gróf Balázs, vagy a HVG oldalain a két okoskodó kismadár történeteivel megje-lenő Marabu, de akik tényleg komoly sikereket érhetnének el e téren, azok nem rövid képsorokat rajzolnak. Az óriáscégek reklámgrafikai részlege be is nyeli őket.

Hogy mi lesz a képregénnyel tíz év múlva? Nincs értelme találgatni. Egy dolgot viszont tehetünk: ha legközelebb könyvesboltban járunk, és véletlenül a kezünkbe akad egy képsorokkal teli füzet, ne dobjuk ösztönösen félre. Érdemes lehet belenézni, és új szemmel megközelíteni a dolgot — mert ha meg sem próbáljuk, akkor ez a cikk is feleslegesen jött létre.

Oravecz Gergely

Források, hivatkozások:

Varró Attila: Kult-comics. Mozinet-könyvek, 2007

http://hu.wikipedia.org/wiki/K%C3%A9preg%C3%A9ny

www.kepregenyakademia.hu

www.kepregeny.lap.hu

A nyelvrégiesítő

Inventár Parti Nagy Lajoshoz és A testaranyozóhoz

(Szövegszavak és szövegen túli szavak)

A testaranyozó először a Holmi c. folyóirat 2006 szeptemberi számában jelent meg, majd — nem túl jelentős változtatásokkal — A fagyott kutya lába c. kötetben is, rögtön utána, 2006 őszén.

Az alábbiakban töredékesen felépítek — eme egyetlen elbeszélés alapján — négy nyelvtan érettségi tételt. Ezeket az egyes szócikkek végén az ABC első négy betűjével meg is jelölöm: őket összeolvasva a tétel könnyen összeáll. Persze lehet még hozzájuk anyagot gyűjteni, Parti Nagynak ebből az alkotásából is, máshonnan is.

Az egyes tételek témái: (A) intertextualitás; (B) neologizmusok, leggyakrabban hapax legomenonok; (C) idegen nyelvi elemek, esetünkben általában mesterség- és szakszavak; (D) egy korstílus jellegzetességei.

A) sZÖVEGEN TÚLI SZAVAK

anakronizmus • Olyan tárgy, illetve azt jelölő szó, amely a maga korában nem létezhetett. Ilyen lenne Julius Caesar oldalán a pisztoly. Régiesítő szövegekben gyakori, olykor tévedésből, olykor szándékosan. A testaranyozóba is jutott egy-kettő, általában nem zavaróak. (D)

archaizálás • Vagyis: régiesítés; az irodalomban természetesen egy elmúlt nyelvi állapot visszaidézése a nyelv eszközeivel. Parti Nagy Lajos jelen munkájában egyetlen olyan mondat sem fordul elő, ahol ez a transzformálás (átalakítás) végbe ne menne. Ennek eszközei főként az archaizmusok, azaz a régies szavak és kifejezések. Ezeknek hagyományosan három nagy típusát tartjuk számon: a fogalmi archaizmust (az ilyen szó mára az általa jelölt fogalommal együtt kiveszett — ez a legérthetetlenebb, a járatlan olvasó legtöbbször egyáltalán nem tudja, mire gondoljon ); a formai archaizmust (ennek felidéző ereje nagy, hiszen a szóra, kifejezésre még rá lehet ismerni, csak erőfeszítést kell hozzá tenni — a mai nyelvhez képest hangalaki vagy toldalékolásbeli eltérés tapasztalható) és a jelentésbeli archaizmust (ma is létező szó régebbi, a maitól eltérő értelmű használata).

PNL főképpen a formai archaizálás eszközeivel él ((skatula, ötves, tálentom, megfeslött, felkölté a figyelmét, eltevém, hajulékony, senkié másé, bé aranyoztathassák, förtezet (=fertőzet, förtelem), es (=és), vót (=volt), stb.)) Nagyszámúak nála a jelentésbeli archaizmusok is ((picin barmaimmal, holott (=ahol), békó, csülkire (=asszonyok karjára, lábára), ildomos (=okos, észszerű), stb.)) Szinte alig fordulnak azonban elő fogalmi archaizmusok. Az ok világos: ezek a szöveg homályosságát anélkül növelik, hogy korfelidéző szerepet töltenének be. (D)

Van azonban jónéhány olyan kifejezés is az elbeszélésben, amely archaizmusnak tűnik ugyan, de valójában PNL csinálmánya. Ezeknek legnagyobb részét a szövegszavak között elő is hozom neologizmus vagy hapax legomenon megjegyzéssel. Borzasztóan érdekesek. (B)

bravúros szövegindítás • Az archaizáló A testaranyozó abszolút mai nyelven indul, és két mondat között vált át középmagyarba: egy egyszerű elbeszélőcserével. Az archaizálásig tartó részt érdemes két menetben is figyelmesen megvizsgálnunk.

(1.) „Az alábbi esetet rossz álmaim valamelyik szállodájában, cirkuszművészeti symposion során mesélte egy illető. Az otromba kaszárnyahotelben szállóvendég voltam és előadó, továbbá alsó- és felsőnadrágját vesztett bolyongó, ki olykor fél éjszakát is töltött a tágas vagy szűkös, elmeszesedett folyosókon anélkül, hogy szobáját megtalálta volna.” — Így indul a mű. Mit jelent mindjárt az első mondata? Szó esik egy illetőről: rendben, ő lesz a későbbi mesélő. De hol, hogy történt a találkozás? Rossz álmomBAN? (Tehát nem valóságosan?) Vagy álmatlan bolyongásaim során? Rémálom ez vagy rémvalóság? Korántsem mindegy — viszont eldönthetetlen. Az előadott történet szellemképes jellege tudat alatt ez első mondattól kezdve zavarja és stimulálja az olvasót. Poe, Hoffmann szövegei működnek így — és egyes filmek. Rendkívüli a feszültségteremtő hatás.

(2.) Csak az egész elbeszélés alapos megismerése után tudatosulhat az olvasóban, hogy az első elbeszélő lázálomszerű hányódása ELŐRE lejátssza az egész elbeszélést. Szeretne eltűnni. („No, az meglesz.”) Eltéved, reménytelenül tévelyeg a folyosókon. (Mint majd a hangyák a nőkben.) Csapzott, nadrágtalan. (Mint majd a mészáros a nagy útja végén.) Néha kilát — egy nyíláson, a felhők hasa alatt. (Ahogy majd a mészáros az asszonyából előbukkan — azon a bizonyos résen.)

Eltévedés, labirintus, katakombák, gyanús helyek, elbújás — nem mások ezek, mint A testaranyozót átható legerőteljesebb, zsigeri érzések. Az elbeszélés fent említett első egysége az elbeszélés egészével van tehát intertextuális viszonyban — vagy fordítva. Fogalmazzunk úgy: az írás önmagára utal, mintegy önmagával pingpongozik. Vagy: olyan halmaz, amely tartalmazza önmagát. (A)

hapax legomenon • Olyan szó- vagy kifejezésbeli nyelvi elem, amely ismereteink szerint csak egyetlen egyszer fordul elő. A forrást, gyakran a szerzőt is meg tudjuk jelölni ilyenkor. Ilyen nagyon híres régi szó az isa (’bizony’ jelentésben), amelyről mostanáig úgy tudtuk, egyedül a legelső szövegemlékünkben, a Halotti beszédben fordul elő. — Újabb nyelvtörténeti fejlemény, hogy nemrégiben nyelvjárásgyűjtők találtak pár falut a Körösközben, ahol a szót nagyon is használják. Tehát mégsem hapax legomenon. — Hapax legomenont írók, költők gyakran hoznak létre egyéni szóalkotással, szóteremtéssel. (Gondoljunk Petőfi lángsugarú nyarára, vagy a hapax legomenon-milliárdos Ady Endre bármelyik alkalmi szóösszetételére.) A testaranyozóban is több tucat PNL által létrehozott hapax legomenon van (köntörködni, berbitélés, pinceteg, rútolt, duska népek, stb.) Legtöbbjüknek létezik élőnyelvi vagy nyelvtörténeti kiindulása, de a szövegbeli változat teljesen eredeti. (B)

Heltai Gáspár • PNL-nek 2006-ban megjelent egy ismertetése Heltai Száz fabula c. nagyon híres művéről. A testaranyozóhoz egyértelműen nyelvi forrásnak használta a művet. Legalább 20 olyan szó akad, amely megvan mindkét műben; a fontosabbakra rá is mutatok a szövegszavaknál. (D)

humanista-manierista-barokk nyelvi katyvasz • A mű 16.-17. századbeli nyelvezete maga is intertextuális jellegű: a magyar hitvitázó irodalomhoz, de még inkább a vallomásos-emlékiratszerű közléshez köti A testaranyozó világát. Ennél pontosabb megfeleléseket nem lehet, nem is szükséges megadni. A 2. mesélő történetének idejére vonatkozóan annyi adat van, hogy Arcimboldo a 16. század 2. felében működött. Annál korábban tehát a történet nem játszódhat; később azonban igen, határesetként akár még a 18. században is. (Egységes köz- és tudományos nyelv még akkor sem volt, boszorkányperek, máglyán-elégetések viszont még az 1770-es évek elején is történtek Magyarországon, a legutolsó ilyen áldozat Szeged város főbírája volt, tehát egy férfi.)

PNL különféle tájnyelvi elemekből alakítja ki a maga nyelvét az elbeszélésben: hozzávetőlegesen dolgozik, de csodálatosan. Felismerhetőek a Heltai Gáspártól, Bornemisza Pétertől eltanult, a magyar humanistákra jellemző szenvedélyes-éles-drámai mondatszerkezetek (pl: „Bésurrantak, hamar megegyeztünk...”); máshol ünnepélyesen barokkosak a mondatok, persze közbeékelt, váratlan durvaságokkal; Pázmány tudta ezt nagyon („Magamat, oh, vanitatum vanitas...”). Megint máshol túlbonyolított, a mondatot-gondolatot lezárni alig tudó, maníros (manierista) a fogalmazás („Ha azt hinné kegyelmed...”). Keveréknyelv ez tehát, amely egy profán és egy vallásos világot idéz fel egyszerre, de leginkább annak „sikamos” átmeneteit.(D)

idegen szavak • A testaranyozó című elbeszélésről nem tudható igazából, hogy mikor játszódik: de a benne szót kérő (akár valóságos, akár álombeli) történetmondó egyértelműen késő-középkori figura, valahonnan a 16.-17. századból. Mesterember: elsőrangú ötvös, jártas az alkímiában, az orvosi szakmában, a vegyészetben, végül a cirkuszművészetben, s mindeközben (hogy életét óvja) kénytelen tekintettel lenni vallási-teológiai (erősen inkvizíciós jellegű!) szempontokra is. A kor ezeket a tudásokat nem tudta még magyar nyelven közvetíteni: az időszak szakszavai görög, latin, német és egyéb eredetűek. A testaranyozó ezért nemcsak archaizáló, de kevert nyelven is íródott.

Mindezt erősíti, mintegy négyzetre emeli egy másik vonatkozás is. A mesélő Brassóban, az akkori Erdély délkeleti legszélén él és műveli elképesztő bravúrjait. Az kevert vidék. Székely, román, szász, és mindenféle más nyelvek forognak, a beszélő pedig hangsúlyozottan ebben a közegben működik: kuncsaftjai nyelvi, társadalmi tekintetben egyaránt sokfélék.

Az elbeszélés idegen szavai tehát a kort, a földrajzi környezetet és a szak-nyelvűséget egyaránt felidézik. (C)

intertextualitás • Szövegközöttiség: egy szövegnek egy másik szövegre, tudat-tartalomra, egy kultúrközösségben részben vagy általánosan ismert kulturális értékekre, sokszor csak közhelyekre való „ráutaló magatartása”. Egy utalással felidézünk egy általánosabb tudást, s ezzel beemeljük azt a saját mondanivalónkba. Nem mindegy pl., hogy véres kardot hozunk vagy olajágat, de mindkét felkiáltásunk vagy gesztusunk intertextuális: az első a zabolátlan nomád népek, pl. a honfoglalás körüli magyarság mentalitását idézi fel, a másik meg épp a békét, a megnyugvást, egy bibliai képen keresztül.

A testaranyozó tele van intertextuális jellegű utalásokkal. Ezek közül némelyik erősen meghatározza a mű üzenetét is, mások inkább csak egy-egy részletben érvényesülnek. Tizenkét fontosabbat számoltam össze, nyilván több is van. Legtöbbjükről a szövegszavaknál esik szó. (A)

inventár • szójegyzék, fogalomjegyzék

képregény”változat” • 2007 nyarán én és Gergő fiam játékból létrehoztuk A test-aranyozó képregény-változatát. Grafikusan sok előny rejlett a dologban: jól rajzolható figurák, titkok, árnyak, nagyjelenetek, kevés ruha, néha egy kis morbid- és perverzitás. Elvárásait követve írtam meg a szövegkönyvet. Szerette volna a kép- és rajzregény felépítését keverni: ezt meg lehetett csinálni, jól is jöttek ki a különböző egységek. Kicsit örömaktualizáltunk is: mi az elbeszélésbeni hallgatót (az első mesélőt) valóban elvisszük a hangyacirkuszba, azaz a Heptameron-tábor szereplői közé, mivel a képregényt meglepetésnek, nekik szántuk. Júliusban és augusztusban erősen dolgoztunk: a táborra el is készültünk mindennel. Ötven példányban készült el a munkánk, el is fogyott az utolsó darabig, a legutolsó példányt Parti Nagy Lajos kapta, ez így stílusos. (A képregény összes kockája megtalálható a neten.)

korstílus • Nyelvet újítani nagyüzemben, kicserélni benne minden fontosabb alkatrészt, pincétől a padlásig: nevetséges vállalkozás. Ha nem nevetséges, akkor viszont félelmetes. Akik pl. 1813-ban a Mondolat című röpiratot közzétették, inkább az utóbbinak tartották — és megkísérelték hitelteleníteni. Borzadjatok, irtózzatok, tiltakozzatok, magyarok — és persze nevessetek is, ha bírtok! Íme, ezt főzte nektek Zafyr Czenczi, azaz Kazinczy és köre!

Nyelvet régiesíteni, persze kevésbé nagyüzemben, mindössze egy elbeszélés erejéig: az vajon félelmetes vagy nevetséges? Látszólag egyik sem, ellenben úgy tűnik, teljesen lehetséges. Parti Nagy az elbeszélésében a 16.-17. század nyelvét idézi vissza: a magyar nyelvnek az az időszaka létezett, és elég sok magyar nyelvű írásos anyag maradt onnan ránk: azon a nyelven tehát, gondolhatnánk naivan, kellő felkészülés után meg lehet szólalni. És, ha talán kissé döcögve is (hiszen azért mégse anya-, inkább ük-ükanya-nyelvünk), de lehet rajta beszélni.

Na, vajon hát lehet-e?

Történtek már nagy számban efféle próbálkozások: egy Kodolányi János nevű író például olyan történelmi regényeket írt, amelyek nagyjából az ómagyar kori Halotti beszéd nyelvi állapotát próbálták utánozni. Ilyen művei feltűnést keltettek persze, máig számon tartjuk a Julianus barátot és az Emese álmát, de inkább mint különc (magyarkodó) érdekességeket. Általában az a tapasztalat, hogy az archaizálásnak létezik egy elégséges minimuma: azt kell elérni, hogy a szöveg felidézze az ábrázolni vágyott kort, de még olvasható maradjon. Kodolányi átlépett ezen, olvashatatlan most és mindörökké.

Hát Parti Nagy? Ne szépítsük: természetesen ő is. A testaranyozó sosem lesz tömegolvasmány. De nem is szánta annak. Ínyenceknek írta. Főképp a nyelvbolondoknak. Nekik emészthető is. Sőt: rendkívüli élvezetet jelent a neten meg az etimológiai szótárban böngészve rájönni, mi az a puppenever vagy Raistonia metallidurans. (Nyolcszáz oldalon át természetesen számukra sem lenne az.) (D)

kritikai visszhang • A fagyott kutya lábáról többen írtak már, így az Új KönyvPiac című információs havilap idei júniusi számában Bombitz Attila. Ő a kötet igen erős írásai közé sorolja A testaranyozót, amelyet önálló kisregénynek tekint (3 másik írással együtt); ezek szerinte „variációk sorát alkotják a szép reménytelenségre”. PNL-től úgy általában egészen odavan, nem úgy, mint A fagyott kutya lába másik, és eddig legtekintélyesebb kritikusa, Radnóti Sándor, aki úgy véli, PNL — rendkívüli tehetsége ellenére — a jelentős művet még nem hozta létre, és jelenleg épp kritikus ponton áll: vagy elsüllyed a manírjaiban, az egyre üresebb nyelvi virtuozitásban, vagy lényeges dolgokba fog végre. Az ÉS-ben megjelent tanulmány A testaranyozónak sem kegyelmez, nem tartja kiemelkedőnek; viszont megállapítja, hogy az elbeszélés furcsa érzéseket kelt a befogadóban, olyan ez a szöveg, mintha kivonat lenne önmagából. (Ez sokkal lényegesebb észrevétel, mint akár maga a kritikus gondolná: az egész szöveg egyetlen óriási intertextuális kirakó: toposzokba, angyali és ördögi dolgokba, nyelvmúltba, sőt az egész PNL-szöveguniverzumba mutat.)

neologizmusok • Vagyis új szavak. A nyelv rászorul új jelentések használatára: gyakran már meglevő szavakat ruház fel új jelentésekkel, de igen sűrűn hoz létre újakat is, főleg szóképzéssel vagy összetétellel, de sok más módon is. Az új jelentések és új szavak stílushatása legtöbbször sokkal erőteljesebb a régebben meglévőknél. Új szavakat mesterségesen is létre lehet hozni, ez tömegesen történt a nyelvújítás időszakában, sokezer közülük el is terjedt. Manapság főleg a diáknyelv, a szleng, az argó termel ki új szavakat; valamint esetenként egy-egy szakma, mint manapság a számítástechnika. E szavak közül több vagy kevesebb néha tartós maradásra rendezkedik be; előre megjósolhatatlan, melyik és miért.

Előfordulnak egyéni szóújítások is. Parti Nagy például vérbeli újító: elképesztő szóalakokat, szóvicceket és szószörnyeket képes létrehozni. Ezek zöme természetesen nem terjed el a beszélt nyelvben, szerepe nem is ez. (Az ilyen kifejezéseket, mint: szódalovaglás, fikabubuskám, dalbatű, fellaza memórián, öröklet, aranykalászvegasz, hídavattás, ciciügyetlen, lombkosz, kifogyatollal, az átlagos beszélő nem is érti (a nem átlagos se mindig), nem hogy beemelni tudná a mindennapi beszédébe.) Az efféle kifejezések a konkrét vers- vagy prózaszövegben játszhatnak szerepet — vagy sehol sem, ha ott megbuknak. Ezek tehát általában egyszerhasználatos nyelvi elemek. Hapax legomenonok, nyelvi intimbetétek. Használat, majd kuka.

„A szauna, bigmac, az alapdolog, mit hittél? Mint az anyatej vagy a dzsekpot. Gatyeszom luketmízed, mi? Amcsi zászlóból van varrva, faszán térd alá lóg, naná, hova lógjon, jesss. Boxerom a haverom, elég jó, nem? Rímel, fakjú. Én költöttem, mire számítottál? Fölhívtam, bemondtam. Yeeee, baromira full vagy, bigmac, mondták, de nem nyertem. Danubiusba. Karton redbullt nem.” Várható, hogy egy ilyen Parti Nagy-szöveg (Nyelvtanulmányfej) tele lesz szócsinálmányokkal, hapax legomenonokkal — hiszen egy mai bunkó verőlegény beszédét imitálja. Ehhez képest alig van benne ilyesmi, inkább csak rosszul használt idegen szavak, roncsolt nyelvi alakzatok, törmelékek, azok ellenben tömegével: úgy látszik, annak a világnak a felidézéséhez ennyi is elégnek bizonyult. Ellenben A testaranyozó tele van olyan neologizmusokkal, amelyekről senki sem gondolná, hogy azok — PNL a négyszáz éve elmúlt középmagyar nyelvnek ajándékozott több tucat ilyen (archaizmusnak tűnő) neologizmust. Esélyük sincs, hogy a mai nyelvben meggyökerezzenek. Mindössze arra van esélyük, hogy mi most megcsodáljuk őket. (B)

a nyelv • „főleg egy mancsolható, szétszedendő, gyúrandó anyag. Anyag. Nekem ez az írói világom, a témám, azt mondhatnám, hogy ez a hazám. Igen, ez elég pontos. És nincs benne semmi patetikus, mert ez a hazámnak tekintett nyelv éppannyira hasadt, szemetes, ócskácska, mint a valódi haza.” (Parti Nagy a nyelvről)

nyelvet művelni • „Én művelem ezt a nyelvet, nem nyelvművelem, hanem dolgozom vele, játszom vele, gyűröm, rontom, építem, s nem igazán értem, hogy némely purifikátorok miért óvják és védik úgy, mint valami múzeumi tárgyat. Mintha a bálnát akarnánk védeni mi, apró tengeri rákok. Én a nyelvet is, a magyarságot is inkább féltem önmaga pöffeteg, jó vagy rossz szándékú karikatúráitól, mint vélt vagy valódi ellenségeitől.” (PNL egy interjúban)

PNL • ejtsd: pé-en-el, olvasd: Parti Nagy Lajos.

toposz • Görög szó. Eredetileg: hely; átvitt értelemben: művek során át visszatérő szöveghely, valamiféle tartalmi elem, amely tipikus élethelyzetekre, stb. utal. Valójában alig használható (mert parttalan) fogalom, ugyanis szinte minden tekinthető toposznak. Például a bukdácsoló hajó a bajban lévő államot vagy az egyéni sors kiszolgáltatottságát egyaránt felidézheti, szöveghelytől függően. (És akkor máris kezdenünk kellene aggódni vagy könnyezni.) A kert a révbe érés toposza a Candide óta, de tulajdonképpen már Epikurosznál is. Toposz a szőke nő is (butaság), sőt a rendőr is a villanykörtével, amit nem bír egyedül becsavarni. Az elterjedtebb toposzok mindig intertextuális hatásúak, felidézőek; ez a két fogalom tulajdonképpen ugyanazt jelenti. (A)

B) fontosabb SZÖVEGSZAVAK

„adtak szájrúl szájra...” • A kézről kézre ad, ill. a szájról szájra terjed kifejezések kontaminációja, vegyülése. Hapax legomenon (a továbbiakban HL). (B)

ageb • Régi magyar szitokszó: agg eb; vén kutya. Összetétel. Ebag is létezett, mindkét alak megvan Heltainál. Az összetétel mindkét tagja ősi; az eb régen nem választékos szóhangulatú volt, mint ma, hanem durva. ((Ebadta, ebugatta, eb ura fakó: mind szitokszó.) (D)

alít • Régi ismeretlen eredetű szó: ’vél, gondol, remél, gyanít’. Hasonlít az állít-hoz, ezért háttérbe szorult, és mára kiavult. (D)

ara • Bizonytalan eredetű szó: ’menyasszonyt’ csak a nyelvújítás óta jelent, előtte ’nő öccsét’ jelentette (ez nem vicc!); más helyeken ’meny’et, az legalább nőnemű. PNL-nél tehát a szó használata anakronizmus, de az nem baj: a mai ember még érti, és épp hogy nagyon régies hangulattal bír a számára. (D)

Arcimboldo • 16. századi festő. Mindenki ismeri a képeit, gyümölcskosarakból, növényekből rak ki, épít fel (általában torz, groteszk) emberi arcokat. Máig híres erről. Ami hagyományosat festett, azt meg nem ismeri senki. (C)

„magamat... valamely bábaembernek... tekintém” • Intertextualitás. Toposz. Szókratészt idézi fel a kifejezés, aki kihúzza a partnerekből az igazságot. A bekezdésben szintén arról van szó, hogy a főhős a valódi lényüket segíti világra a hozzá forduló mindenféle asszonyoknak. (A)

bakacsin • Olasz (közvetetten török) eredetű szó, anyagnév. ’Nagyon finom szövet’. Több nyelvben megvan ebben a jelentésben, hozzánk is így került. Nálunk kapcsolódott hozzá egyedül a ’gyászszín’, a ’feketeség’ jelentésmozzanata. Mára elavult, de még értjük. PNL nem főnévként, hanem melléknévként használja: ilyen típusú szavaknál ez igen gyakori. (C) (D)

barom, barmaimmal, baromság • Az evethangyáiról mondja ezeket PNL. Érdekes, nem? A szó története még ennél is érdekesebb. A szó ótörök eredetű, bar- azt jelentette: ’van, létezik’. (Hasonlóképpen épült fel a magyar vagyon szó is!) A szót mi ’létezik’ jelentésben vettük át, nálunk kezdett ’jószágot’ jelenteni: hiszen mifelénk akkoriban az volt a vagyon. A testaranyozó számára az evethangyák mérhetetlenül sokat érnek, tehát, bármilyen picik, jogos a megnevezésük. (D)

bársing • Vagy bárzsing, ismeretlen eredetű szó, a 18. század előttről nincs rá adat, PNL tehát anakronisztikusan használja. Különböző nyelvjárásokban különböző belső szerv volt a jelentése, de összességében: nyelőcső + gyomor + bél; végigjárható. PNL mindezt nyilván tudva ki is használja ezt a nyelvi lehetőséget. (D)

berbitélés • Hangutánzó szó: ’mormogás, dadogás, fecsegés’ a jelentése. (És van párzik jelentése is, a közben kiadott hangok miatt.) A szövegösszefüggésben azonban inkább ’birizgálás’ról van szó, így HL. (B)

„csak tán nem valamely bévülső aranyozásra gondol”? • Az elrejtés, értékeknek a sötétbe (itt: a test belsejébe) rejtése A testaranyozóban nem teljesen egyedi. Intertextuális. Nem ilyen trükkös módon, de mégis hasonlóképpen rejtegetik a Candide-ban is a kalózok elől a hölgyek az ékszereiket testük egy bizonyos nyílásában: no de azok meg jól benyúlnak oda, „ahova nekünk, hölgyeknek, egészen mást szoktak bedugdosni”, meséli az öregasszony. (Most egy tizedik osztályos kötelező olvasmányból idéztem!) (A)

bitang • Német eredetű szó. A 15. századtól megvan nálunk. Eredeti jelentése préda, zsákmány volt. Nálunk ebből alakult ki több lépcsőben a csavargó, majd a hitvány alak jelentés. Mi így adtuk tovább, pl. a szászoknak, románoknak. (D)

bolt • Olaszból. Eredetileg boltív, bolthajtás. Majd kamra, pince, raktár. Végül üzlet, sőt műhely. (Mivel a középkori üzletek is boltívesek voltak.) (D)

buja • Szláv eredetű szó. Igen régen megvan. A magyarban ’dúsan tenyésző’t is, ’szexuálisan felfűtött’et is jelentett, illetve máig is jelent. (D)

csihad, csihaszt • Nyelvjárási szó, csak a 19. századból van rá adat. Lehet, hogy az elbeszélés idejében még nem is létezett. Akkor anakronisztikus. — Hangutánzó eredetű szó, a csí!-vel és társaival lehet rokonságban. ’Elcsitul, elcsöndesedik’. (D)

„csinálám is az aranyat” • Az aranycsinálás nagyon régi alkímiai toposz. A főhős ilyen jellegű képessége egy rejtegetni való, veszedelmes tudáshoz kötődik. A testaranyozó cselekménye nem véletlenül játszódik „a legbakacsinabb” éjszakában. (A)

csirág • Kevésbé fontos szó az elbeszélésben, de érdekes, nyilván az írót is feldobta: egy nyelvújítás előtti nyelvújító hozta létre a spárga nevű növény megnevezésére. Soha nem használták, de a nyelvújítási szótárakba bekerült.

Szóvegyülés: a csíra+ág, vagy a csíra+virág elemekből. Melléknév vagy jelző sosem lehetett. PNL szabálytalanul használja.) (D)

„mint ha a Dante versibűl menekült vón” • A bolyongás egyik változata. Toposz. A mészáros szörnyű helyeken járt, labirintusban, a test belsejében: a pokolban. (A)

duska népek • Van rá nyelvi adat: duskát inni, azt jelentette: köszöntés után egy hajtásra meginni az italt. Heltainál is megvan ez a jelentés. (Egyébként szláv eredetű.) PNL-nél nyilván mégsem ez a jelentés él: a szót ő maga hozta létre a dús-ból. (Olasz: doge) Tehát itt HL. (B) (C)

„Et formica suam habet iram” • (a hangya is haragra gerjedhet) Latin mondás. PNL le is fordítja az elbeszélése zárlatában. A közmondást közvetlenül Heltaitól veszi egyébként; ő több fabula „értelmében” is idézi, a 11.-ben így: „Kicsin a hangya: de meg tud azért búsulni.” (A) (C)

féreg • Ősi szó: ’féreg, kukac, rovar’. Ebből lett idővel a ’hitvány ember’ jelentés. De olykor ’vadállatot’ is jelent, használják így. (Az elbeszélésben egyébként egészen különös féregről, egy baktériumról van szó; lásd az r betűnél. — De feltétlenül, mert elég elképesztő az információ!) (D)

förtezet • ’Fertőzet, förtelem’. A fereg-forog ősi hangutánzó tövekre megy vissza. PNL hangrendileg érdekesen keveri ki a szót; erre az alakra nincs adat, de attól még létezhetett. De az is lehet, hogy HL. (B) (D)

furmányos • Német eredetű szó: ott ’fuvaros’ (Fuhrmann). Nálunk mesterségnévként jelent meg, de az a jelentés, amit PNL használ, csak a 20. században. (Anakronizmus! De ki érzi? Senki!) (C) (D)

„fürtön fürt heherésztek” • A furtonfurt-ból (folytonosan) hozta létre PNL, hogy egyúttal kifejezhesse azt is: ’mindig sokan együtt, fürtökben’. Szójáték tehát. HL. (B)

gangos • Semmi köze a ganghoz, se a módossághoz, mint gondolnánk: régi nyelvjárási szavunk. Eredete ismeretlen. ’Méltóságteljes járású, hetyke, büszke’. Lovakra, emberre egyaránt mondják. Híresek a szépjárású, gangos járású spanyol lovak. Nyereg nélkül is lehet rajtuk ülni. (D)

gyak, legyak • ősi szó. Jelentése: ’szúr, döf’; illetve (férfi nővel) ’közösül’. Szemléleti alapjuk közös. Az elbeszélésben mindkét jelentés előfordul. Az elbeszélés idején mindkét jelentés elterjedt és eleven volt. Ma már csak egy-két nyelvjárásban él.

hapax legomenonok (maradék) • PNL-nek lehet még tulajdonítani vagy teljes egészében, vagy a szövegbeli jelentésében a következő kifejezéseket: förtelmes BUJÁLKODÁSHOZI likjaikat; PÖKK kanálnyél; GUTA ember; firtond; sikam; megsikamlósít; bujagörcs; viháncéria; pöndörög; evet(hangya); csóré; PÖRSE hónaljuk; pelótya (B)

hymen • Görög. Szűzhártya. Orvosi szó: illetve itt, bármilyen vicces, az ötvösmesterségé is. (C)

ildomos • Ótörök eredetű szó. ’Gyors, ügyes’ volt a jelentése. Nálunk a középkorban az ’okos, ésszerű’ jelentés alakult ki belőle. PNL mind a négy jelentést használja, nem használja viszont a mostanit, amit a nyelvújítók újítottak fel. (Ők új jelentést adtak neki: azt, hogy ’illő’, mert alakilag hasonlít az illedelmeshez.)

izgadalom • PNL, HL (B)

kaszárnyahotel • hapax legomenon PNL (B)

köntörködni •PNL írásán kívül egyedül Tersánszkynál talált rá adatot a Google, egyik fontos forrásom. Ez tehát HL, ha nem is PNL-é. De lehet, hogy egymástól függetlenül mindketten feltalálták.

Volt egy régi szavunk: köntöröl, ami a köntörfalazban is benne búvik. Nem mondom végig, bonyolult, bár gyönyörű: abból csinálta PNL. (B) (D)

hörcsökös •Régi szó, Pázmánynál megvan: ’durcás, felfortyanó’. (D)

„hysteriát KÖVESZT...” •Vagy HL, vagy még a feltételezhetőnél is jobban utánanézett a szavainak PNL. A magyarban többféle köveszt is van (ezeknek a kőhöz semmi közük: egy önállóan már nem létező finnugor tőre mennek vissza). A szó (mely ma már inkább csak nyelvjárásokban él) általában ’puhít, főz, párol, abál, hájától megfoszt’ jelentésben él. Van azonban adat egy már nyelvjárásban sem élő jelentésre: ’tésztát keleszt’ . Vagy ismeri ezt PNL, vagy pedig az ehhez közeli jelentést maga hozta létre. Akkor HP. (B)

„családi pinájába eleven kukukk ne maradjak” • Ez a hihetetlen részlet a milák katonaemberrel a maga drasztikusságában egyrészt egy toposzra utal (illetéktelenül tudni valamit valaki másról), másrészt egy bonyolult ornitológiai tudás játékos nyelvi kiforgatása (kakukk — kukukk; a kakukk-tojás: idegen gén megjelenése egy fészekben; a novellában még ennél is durvább a jelentés.) A szövegrészlet tehát zseniális hapax legomenon is. (A) (B)

„labyrint” • Már az első bekezdésben „a tágas vagy szűkös, elmeszesedett folyosókon” (valamiféle testben, erekben, zsigerekben) bolyong az 1. számú mesélő. Az elbeszélés végén a mészáros is rákényszerül az életveszélyes kalandra: az átkelésre a labirintuson. Intertextualitás. És minotauruszveszély van odabent. (A) (C)

lantorna • Hártya; marhabendő megszárított hártyája.

liferál • ’szállít, kihelyez’. Szakszó. Német. (C)

muszáj • Német: ’muss sein’, ’meg kell lennie’. A középkorban még nem volt meg a magyarban a szó, ezért itt anakronizmus. Sebaj. (C)

perváta • latin jövevényszó a privata camera (elkülönített szoba) kifejezésből: árnyékszék, klozet. (C)

„legPERVÁTABB gondolatján” • Egyfelől a perverzből (19. századi latin-német jövevényszó, tehát anakronizmus), másfelől a pervátából hozza létre az író. És ettől a szó nem csak gyanús lesz, de még meg is büdösödik, ahogy kell. (B) (C)

puppenever • Denevér. Heltainál is megtalálható szó, PNL a róla szóló írásában hosszan lelkendezik rajta. Fel azonban nem tárja. Máshonnan viszont meg lehet tudni, hogy a púpdenevér összetett szó van mögötte. Ezt írták és ejtették aztán összevissza. Tény, hogy nemcsak pupdenever és puptenever formában maradt ránk, hanem (épp Heltainál) puppenever formában is, ami nagyon furcsa hangtanilag. (Dilettáns módon az is felmerült már bennem, nem lehet-e, hogy a nyomdában egyszerűen megfordult a betű. (d fejen állva p, nem?) Én el tudom képzelni. Mindenesetre jó kis szó, PNL átmentette nekünk.) (D)

rabatás • ’Robotos, munkás’. Szláv jövevényszó. (C)

Ralstonia metallidurans • Remek ál-latin halandzsaszónak véltem, de azért rákerestem. Tegye meg mindenki: döbbenet. Ez egy létező baktérium, amelyet 2006-ban (!) fedeztek fel aranyrögökön. Úgy tűnik, kivonja és maga köré telepíti az oldott, mikroszkopikus méretű aranyszemcséket. Ausztrál kutatók írták le: úgy fogalmaznak, „képes arra, hogy aranyat csináljon.”

Ezt a fejleményt 2006 egyik fontos felfedezésének tartják. 2006. júl. 14-én a HVG is írt a dologról röviden. A 2006 szeptemberében megjelent elbeszélésében már magától értetődően benne van a neve ennek a „különös féregnek”. Gyorsan dolgozik Parti Nagy, és hihetetlen, mennyire naprakész! (C)

rútolt • A rútból hozta létre. Neologizmus. (A neten rengeteg előfordulása van ma a szónak, de az számítástechnikai szakkifejezés, ehhez a jelentéshez semmi köze.) (B)

samuk • porfesték, aranypor. Ötvösmesterség. Szakszó. (C)

skófium • Nagyon vékony aranydrót. Ötvösszó. (C)

spectacula • Latin. ’Nyilvános látványosság’. Itt cirkuszi szó. (C)

szárnyék • Eredetileg tájnyelvi szó: mesterséges építmény, szélfogó állatnak, embernek. PNL-nél egészen mást jelent, nem is eldönthető, hogy mit: ha helyet, akkor valami suvadatfélét, ha magát a hangyát, ami valószínűbb, akkor a szárny szóból hozta létre. Mindenképp szócsinálás: és gyönyörű! (B)

„a szkÜllÁk e karib díszei között” • A némileg öncélúnak és üresnek tűnő, ám annál virtuózabb szójáték az Odüsszeiát idézi és hosszas bolygásokat, hányattatásokat, veszedelmeket vetít előre, amelyek a műben be is következnek. Vagyis a bolyongás-toposz jelenik meg a műben e ponton: rögtön a kezdet kezdetén. (A)

testaranyozó • A testre (embertestre?) mindenféléket fel lehet hordani, nyilván aranyfestéket is. Ennél bonyolultabb dologra a címet elolvasva kevesen gondolnak. És akik igen, azok általában olvastak már Parti Nagy-szöveget. (B)

tetem • ősi szó. Eredetileg ’csontot’ jelentett, később ’holttestet’ is. Élő testre, úgy tűnik, nemigen használták. PNL-nél kétszer fordul elő a szó, először holttestet jelent. Másodjára élő (de eszméletlen!) nő testéről van szó. Tehát PNL ügyes: nincs benne lélek = tetem. (D)

„őneki se látása, se VAKULÁSA...” • A ’látástól vakulásig’ szólástöredékből hozta létre. HL (B)

zsibéroz • PNL gyártotta szó. Három előzménye is van: 1) zsib-, ismeretlen eredetű előtag a zsibvásár, zsibárus, stb szavakból. (Eredetileg tolvajt, gazembert jelentett). 2) zsibbad, hangfestő szó. 3) zsibong, hangutánzó szó. (’Nagy tömegű apró állat, sok ember hangja’. Az, hogy közben összevissza mozognak, járulékos jelentés a szóban.)

Ez a három hasonló alakú, de egészen más eredetű és jelentésű szó már régóta hat egymásra. PNL most létrehozott belőlük egy neki pont kellő valamit.

Oravecz Barna