Az 1945-ös szovjet megszállással a magyar államiság évezredes építménye összeomlott Magyarországon, nem tudni, mennyi időre. Az államiság megszüntetése példátlan kegyetlenkedéssel zajlott le: az Ázsiából ránk zúduló vörös horda útját megbecstelenített asszonyok, meggyilkolt férfiak, nők, gyermekek, aggastyánok szegélyezték. Azonban ez csak a kezdet volt, a megszállt területen létrejött „Magyarországon” a „Béke” beköszöntével megkezdődött a leszámolás Magyarország szellemi, politikai vezetőivel. A Nyugat elárulta Európát, amely hiába védte az utolsó emberig több évezredes hagyományait, a szovjet-bolsevik túlerővel szemben egyetlen egy maradhatott meg számára: a becsülete. Mors triumphalis. Az Európa iránti hűség, és hogy tudták, mi ellen harcolnak, tette képessé a magyar és német katonát arra, hogy az utolsó töltényig harcoljon.
Az úgynevezett rendszerváltás óta a helyzet lényegében változatlan: a magyar államiságot nem állították helyre, az irányítás ugyanannak a szabadkőműves vezetésű hazaáruló bolsevik-kommunista csőcseléknek, ezek leszármazottainak, vagy a szintén szabadkőműves liberálisoknak a kezében van. Az a hatalom, amely ellen Európa utolsó háborúját vívta, ma az egész világot uralja. Illúzióink nincsenek, a háborút elvesztettük, és a mai erőviszonyok mellett csak egy dolgot őrizhetünk meg biztosan: a becsületünket. Ezt is csak azért, mert a kommunisták és a liberális demokraták nem tudnak mit kezdeni vele, és nem értik: emberek hogy tudják feláldozni életüket a hitükért. 
Ez nyilvánult meg 1999. február 13-án, a Györkös István vezette Magyar Nemzeti Arcvonal által, az idén harmadik alakalommal rendezett megemlékezés, a Becsület Napja kapcsán is. A megemlékezés célja az volt, hogy az 1944. karácsonyán körbezárt Budapest védőinek 1945. február 11-én óriási áldozatokkal, de sikeresen végrehajtott kitörésének hősi halottaira és hőseire emlékezzünk. Nem csak megemlékezni gyűltünk azonban össze, hanem, hogy erőt merítsünk a hősök példájából. Mintegy 1500 fős (több százan a hóhelyzet és a német rendőrség akciója miatt nem tudtak eljönni) részvétellel megtartott megemlékezésen a Vér és Becsület Mozgalom 1.), a dr. László András vezette Kard-Kereszt-Korona Szövetség tagjai, valamint szimpatizánsok vettek részt. A gyülekezés dél tájban, a Clark Ádám téren volt. A résztvevők négyes sorokba rendeződtek, és egy kis várakozás után – mialatt a „Belügyminisztérium” alkalmazottai ellenőrizték a jelképeket – negyed három után pár perccel útnak indult a több száz méter hosszú alakzat. A félórás menetelés csöndben, katonás rendben, dobpergés kíséretében zajlott le. A menet végül három óra tájban érkezett meg a budai Várba, a Kapisztrán térre. Itt is katonai alakzatba rendeződve sorakoztak fel, a rendezés kiváló volt. A felállított emelvényen először a mozgalom vezére, Györkös István tartott beszédet. Beszédében rövid áttekintést adott Budapest hős védőinek (Magyar Királyi Honvédség, a Magyar Királyi Csendőrség, a Waffen SS, a Wehrmacht, hungarista alakulatok, és különböző önkéntes riadózászlóaljak) kitöréséről, amivel 800 főnyi civil lakost mentettek meg. Akciójukat Zrínyi Miklóséhoz hasonlította, és méltatta az elesettek emberi tartását: bár megadhatták volna magukat, ők esküjükhöz híven a hősi halált választották. Ezen a napon 20-30000 harcosunk esett el. Kijelentette: mivel a védősereg harcosai legyőzték a feltétlen élni akarás ösztönét, és magas erkölcsiségükkel tudatosan vállalták az önfeláldozást, legyőzték a halált. Tudták, hogy az erkölcsben nincs alku. A vezérszónok után a külföldi résztvevők szónokai rövid beszédekben tisztelegtek a hősöknek. Ezek után a „Vagyunk!” rítusával folytatódott a szertartás, amely a fasizmusban és a román Vasgárdában is ismert „Presente!” rítusával rokon. Ennek lényege: a bolsevizmus elleni heroikus küzdelem áldozatainak mágikus hívása volt. A megemlékezés ünnepélyes koszorúzással ért véget, ahol az MNA mellett többek között dr. László András is elhelyezte az emlékezés virágait. A megemlékezés után a rendezőség felhívta a résztvevők figyelmét, hogy csendben, rendbontás nélkül vonuljanak el a Viking Klubban megrendezésre kerülő koncertre. Ekkor, az oszolj után vonult be a térre egy német csoport, fegyelmezett rendben, zászlódíszben. A megemlékezésen résztvevők utat engedtek nekik, így ők is el tudták helyezni koszorúikat. Ezzel a rendezvény véget ért. A rendezvényen tehát a mai „magyar állam” hatályos „törvényei” alapján sem találhattak semmi kifogásolhatót, amit az egykori „belügyminiszter”, Kuncze Gábor is elismert, és a nagyszámú „belügyi” alkalmazott magatartása is igazolt. A későbbi eseményeket csak egy izgága rendőri elszólás vetítette előre: „Szét lesztek verve!”. A bajtársak végül is elhagyták a helyszínt, és egy részük a Viking Klub felé vette az irányt.
Ezen a napon két másik fővárosi helyszínen is megemlékezést tartottak, de nem Európa, és a Magyar Apostoli Királyság hős védelmezőire, hanem azok belső és külső ellenségeire emlékeztek. A Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége a XIII. kerületi Vizafogónál elhelyezett emlékműnél a német katonai jelenlét és a Szálasi Ferenc Nemzetvezető Nyilaskeresztes Pártjának uralma idején kivégzettekre emlékezett. Ezen a rendezvényen képviseltette magát az úgynevezett Országgyűlés, Miniszterelnöki Hivatal, Minisztériumok, Köztársasági Elnök, és több társadalmi szerv. A szovjet hősi emlékműnél tartott esemény ennél jóval aljasabb volt: provokáció. Azonban ezt a mai magyarságot sajnos hiába köpik arcon, nem kéri ki magának. Ennek résztvevői a következő szervezetek képviselői voltak: Baloldali Ifjúsági Társulás, Oroszországi Föderatív Szövetség, Az MSZP Képviselőcsoportja, Budapesti Elnöksége, XIII. Kerületi Szervezete, valamint a már említett MEASZ. A világ rendje felborult: Európa gyilkosára, a vörös csőcselékre, annak csatlósaira, megemlékezni teljesen normális, egészséges, nincs rajta semmi kivetnivaló. Fajtánk beteg, elkorcsosult, nemzetünk becsületének sárba tiprását – hogy Budapesten ilyen megtörténhet – szó nélkül tűrik, valószínűleg lelkük sem háborog. Esetleg még pár idősebb ember, akik átélték ezeket az eseményeket, háborogtak a történteken, de a fiatalság hallgatott. Ezek az emberek, és ez mind a két rendezvényre vonatkozik, nem képesek megérteni, hogy a Tengelynek egyetlen lehetősége volt: harc a végsőkig. Ezek után nem meglepő, hogy az MSZP egyik képviselője, bizonyos Tóbiás József kijelentette: véleménye szerint történelmi tény, hogy Budapest 1945. február 13-án felszabadult. 
A Viking Klubban 18 órától 19.30-ig folyamatosan érkeztek a bajtársak. Amikor a helyiség megtelt, az ajtókat bezárták és elkezdődött a koncert, amelyen egy-egy angol, német, szerb és cseh, valamint öt hazai zenekar lépett fel. Este 9 körül kopogtattak, mire Kovács Balázs rendező résnyire kinyitotta az ajtót, és bejelentette az érdeklődő karhatalmistáknak, hogy ez egy zártkörű rendezvény. Ekkor berúgták az ajtót, és „razzia” felkiáltással behatoltak, majd az említett rendezőt a falhoz szorították, és válogatott trágárságokat zúdítottak a nyakába. Ezek után gumibotjaikkal helyet csináltak maguknak, és a színpadig törtek előre, ahol egy igen gyenge hangerejű mikrofonba beszélve egy apró termetű rendőr közölte, hogy igazoltatás céljából ki kell menniük a hideg éjszakába. Ezt Illés Miklós rendező érthetően is elismételte, mire a szórakozni összegyűlt, felhevült fiatalok el is indultak kifelé. Ezzel párhuzamosan azonban a kint lévő rendőrök az előtérben állókat befelé kezdték el terelni, ami az alig másfél méter széles ajtóban igen nagy kavarodást okozott. A lassú haladást a karhatalom emberei alig három percig tolerálták, majd gumibottal, tomfával gyorsabb haladásra ösztökélték a tömeget. Ennek az lett az eredménye, hogy a befelé haladókat majdnem letaposták a kifelé tartók. Akik ezek után kijutottak, azokat felsorakoztatták a rendezők. Néhány német fiatal azonban megelégelte a karhatalom „szakszerű és törvényes” eljárását, és néhány sörösüveg segítségével védekezni kezdett. Mivel megbízható szemtanúk állítása szerint szkinhednek öltözött karhatalmisták is voltak a társaságban, nem bizonyos, hogy a sörös üvegek dobálását a német fiatalok kezdték, azonban ezt nem lehet kizárni. A karhatalom elszámította magát ebben az összecsapásban, mivel itt nem védtelen nyugdíjasokból 2.), hanem jó felépítésű, kisportolt testalkatú eszméikhez hű fiatalokból álló ellenfélre akadt. Ezt tovább fokozta, hogy a német bajtársak igen jártasak voltak a karhatalommal vívott közelharcban. Így aztán a kivezényelt kormánycsapatok (ORFK Akció Osztály, Készenléti Rendőrség, és a XIII. kerületi kapitányság tapasztalatlan, csalinak és a médiáknak szánt emberei) hátraarcot csináltak, és a kollégáikat cserbenhagyva kimenekültek a helyiségből. Az ütközet körülbelül negyedóráig tartott. A rendezők ezután lecsendesítették a bajtársakat, ám időközben több, mint háromszáz karhatalmista érkezett a helyszínre, és megkezdték a felismert „garázdák” kiemelését és megkezdődött a hajtóvadászat, amit további ütlegelések közepette hajtottak végre. Most már biztos fölényük tudatában több tucat szirénázó gépjárművel indultak a fiatalok nyomába. A Keleti Pályaudvarnál, és a Szegedi úton is lecsaptak, a Reiter Ferenc utca és a Róbert Károly körút sarkán pedig baseball ütőkkel felszerelt „polgárőrök” verték a visszavonulókat. Az elfogottakat megbilincselésük után is tovább ütlegelték. Illés Miklós elmondása szerint ezt még a kórházban is tovább fojtatták. Voltak olyan „szlovákiai” magyarok, akik a megemlékezésre érkeztek Budapestre, de sajnos elkéstek, és a koncerten sem voltak jelen. Mivel azonban a közelben iszogattak, jobbnak látták, ha elhagyják a várost. A Keleti Pályaudvarnál elkapták őket, az egyiküket később bíróság elé állították és elítélték. A karhatalmisták egyébként minden fényképezőgépet elvettek vagy összetörtek, és a filmeket kitépték, ami önmagáért beszél. Éjféltájban végül helyreállt a „rend”, és karhatalmi ellenőrzés mellett három óráig folytatódhatott a koncert.
Az eljárás során 36 bajtárs esett fogságba, akik közül 24-et kiutasítottak az országból. Nyolcat közülük (kettő magyar, három német, két osztrák, egy cseh) csoportosan elkövetett hivatalos személy elleni erőszak vádjával, gyorsított eljárással még a tárgyalás napján el akarták ítélni. Ez végül a karhatalmisták egymásnak ellentmondó vallomásai miatt nem sikerült, az ítélethozatalt február 25-ére halasztották. A védelem tanújai közül egyet sem akartak meghallgatni, a kirendelt védők pedig nem akartak szót emelni védenceik érdekében. A koncepciós pert végül a tárgyalóterem közönsége akadályozta meg. Zúgolódásuk hatására a bíró végül néhány védőtanút meghallgatott, és a védőügyvédek is felszólaltak. Az egyik ügyvéd beszéde olyan jól sikerült, hogy lelkesen megtapsolták. Alkay Zsoltot, az egyik főszervezőt még ekkor sem engedték szólni, jóllehet ő végig ott volt a helyszínen. A televíziós média páratlanul inkorrekt tájékoztatásának középpontjában nem is maga a per volt, hanem egy, a nézők soraiban történt incidens. Az történt ugyanis, hogy egy idős asszony felháborodván, hogy székét lábbal meglökték, hátraszólt az egyik szkinhed nézőnek: „Nektek is ott lenne a helyetek.” Erre azt a nem túl diplomatikus választ kapta, hogy: „Auschwitz”. Ezeket a képsorokat a televízióban, manipulatív módon sokszor visszajátszva mutatták be, noha nyilvánvaló, hogy a per szempontjából ez az esemény teljesen lényegtelen volt. A média célja egyértelmű: az átlagemberbe gyermekkorától beletáplált gyűlöletet tovább erősíteni, így a jobboldali körök terjeszkedését lehetetlenné tenni. Egy dologgal azonban nem számolnak: a jobboldal gondolkozásra kész és képes embereket vár hadrendjébe, akik az ilyen ócska tömegmanipulációnak nem adnak hitelt. A „tájékoztatásban” élen járó RTL Klub televízió műsorában elhangzott még, hogy a roma etnikumú kisebbség nagyon aggódik a szélsőjobboldali csoportosulások miatt, valamint, úgy mellesleg, Illés Béla és Kovács Balázs, MNA tagok is beszélhettek.
Az ügy akkor vett némi fordulatot, mikor a Független Rendőrszakszervezet főtitkára, Fábián Ágota átfogó vizsgálatot kezdeményezett, mivel a leszámolásban részt vett karhatalmisták közül többen fölkérték, és kétségbe vonták a sérüléseket okozó „intézkedés” szakszerűségét. A főtitkár asszony véleménye szerint a parancsnok volt a hibás, aki a parancsot kiadta, hiszen a „rendőrök” rutinfeladatnak tartották az „eljárást”, míg a sörösüvegek dobálása kezdetét nem vette. A karhatalom ilyen „rutinfeladatai” kizárólag szélsőjobboldali szervezetek, személyek ellen irányulnak, hiszen elismert tény, hogy ilyen típusú razziákat szélsőbaloldali szervezetek ellen nem folytatnak. Indokaik elég gyenge lábakon állnak: az eddigi három megemlékezésen, és az utánuk rendszeresen megrendezett koncerteken (Viking Klub, Olympiához címzett kocsma) semmiféle incidens nem volt. Felmerül a kérdés: botrányon kívül mit kerestek a karhatalmisták, hiszen kábítószert, „önkényuralmi jelképet”, illegális bevándorlót, körözött bűnözőt nem találtak eddig sem, és furcsa módon most sem. Erős gyanú merül fel tehát az irányban, hogy a leszámolást bizonyos titkos szervezetek tervelték ki. Erre utal a beépített emberek részvétele, a tapasztalatlan, csalinak szánt karhatalom szereplése, az egész razzia provokatív, durva stílusa, az „intézkedés” indokainak igen szegényes volta, valamint az akcióról készült fényképfelvételek megsemmisítése.
 A magyar politikai és társadalmi élet szinte minden irányzata és rétege megnyilatkozott az esemény kapcsán. A mai „hivatalos jobboldal” hozzáállása igen tanulságos volt. Szabó Albert, a Magyar Népjóléti Szövetség vezetője rádiónyilatkozatban határolta el magát a február 13-i eseményektől, a Magyar Igazság és Élet Pártja pedig hetilapjában, a Magyar Fórumban nyilatkozott becsmérlő hangon (tisztelet a kivételnek) a történtekről. Az ilyen sajnálatos véleményeknek, rádiónyilatkozatoknak azonban van egy jó oldala is: kiderül valójában melyik oldalon is állnak az említett szervezetek. Szabó Albert ócska provokációira most tette fel a „koronát”, hiszen nyilvánvaló, hogy nyilatkozatával nemcsak a február 13-i eseményektől, hanem az egész jobboldaltól elhatárolta magát. Aki ugyanis Budapest, és egész Európa hős védőinek emlékét és örökségét nem hajlandó felvállalni, az nem nevezhető továbbiakban jobboldalinak. Az a hangnem, amit a Magyar Fórum egyes cikkírói megengedtek maguknak, igencsak meglepő. Egy magát nemzeti radikálisnak valló párt nem tudja felvállalni Budapest védőinek örökségét, noha ez éppen egy olyan lehetőség lenne, aminek kapcsán a jobboldal különböző erői közös frontot nyithatnának. Ez pedig nagy jelentőségű lenne a baloldallal folytatott harcunk szempontjából. 
A baloldal legjelentősebb megnyilatkozásait az eddig teljes jelentéktelenségbe burkolózó Szanyi Tibor, MSZP-s „országgyűlési” képviselő produkálta: ellentüntetést rendezett „Séta a gyűlölet ellen” címmel. Természetesen ezt nem egyedül szervezte . Segítségére voltak az Ifjú Szocialisták, a Baloldali Ifjúsági Társulás és néhány MSZP-s képviselő. Ebben részt vett egyébként a magyarországi szabadkőművesség legsötétebb alakja is: Konrád György. Este pedig Szanyi már a televízióban ócsárolhatta a hősöket, és a rájuk emlékezőket. Ne firtassuk most, hogy egy tisztelgő megemlékezés kapcsán hogy lehet ellentüntetést szervezni. Inkább tekintsünk a felvonuló tömegre 3.): fáklyák és izraeli lobogók, és mellettük boxerrel felfegyverzett cigányok. Ők képviselik a magyar nép véleményét?
A szabadkőműves-liberális-kommunista sajtó persze kitett magáért, és a televízió-csatornákkal karöltve teljesen lehetetlenné tették a közvélemény korrekt tájékoztatását. A tömegember ellenséges reagálása tehát ebben az esetben sem ösztönös és spontán vagy belátáson alapuló, hanem, mint minden esetben, tudatosan manipulált és a félreinformáltságból következik. Akik részt vettek a rendezvényen, illetve a Viking Klubban rendezett koncerten, és szemtanúi voltak a karhatalom attrakciójának, tisztában vannak a tényekkel. Ezzel szemben nézzük, hogyan tájékoztatott erről egy „pártatlan, ideológiailag semleges” sajtó:
A Népszava a MEASZ-t tartja mértékadónak az eseményekkel kapcsolatban: „A Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége (MEASZ) vezetése felháborodását fejezte ki amiatt, hogy a várban ismételten nemzetközi újfasiszta demonstrációra kerülhetett sor. Ez mélységesen sérti a háború és a fasizmus áldozatainak emlékét, félelmet ébreszt, s alkalmas gyűlöletkeltésre. A tüntetés résztvevői által elkövetett atrocitások is ezt igazolják. Megdöbbenéssel tapasztaltuk, hogy az illetékesek engedélyeztek ilyen gyűlést (...)”. Nagy N. Péter a Népszabadságban úgy tesz, mintha saját törvényüket sem ismerné: „A rendőrség gyűlöletkeltés hallatán, illetve önkényuralmi jelképek láttán felléphet. Nem lépett fel.” A fent leírt tények alapján látható, hogy mennyire zavart keltő és rosszindulatú ez a kijelentés.
Magyar Hírlap: „Az ügyben indított nyomozás adatai szerint a neonáci csoportokhoz kötődő fiatalok szombat este meghatározó szerepet játszottak több száz külföldi bőrfejű és a magyar rendőrök közötti konfliktus kirobbanásában (...) Lapunk titkosszolgálati forrásból úgy értesült: a rendőrség fellépése gyaníthatóan arra szolgált, hogy a megmozdulás külföldi szervezőit valamilyen indokkal kiutasíthassák az országból. A hatóság gyakorlatilag indok nélkül érkezett a Viking klubba, ahol gyanítható volt, hogy az ittas fiatalok igazoltatása verekedéssel végződik”. A titkosszolgálat tehát tudott a várható fejleményekről, így megdőlt az a hipotézis, miszerint gyanútlanul igazoltató rendőrökre támadtak a szkinhedek. Előre kitervelt akcióról volt szó.
Blikk: „Akár öt évet is ülhet rács mögött az a nyolc német bőrfejű, akik a szombati rendezvény után nekitámadtak a rendőröknek Angyalföldön.” Jellemző a baloldali sajtó színvonalára, hogy a nyolc letartóztatott fiatal nemzetiségi hovatartozását egyik sem tudta pontosan megérdeklődni, így ehhez hasonló badarságok egész sora jelent meg.
HVG: „A hatósági fellépés azonban a felvételek alapján korántsem tűnt átgondoltnak (...) Az összetűzések kirobbantásához hozzájárultak a hatóságok közötti kommunikációs zavarok, valamint rendőri félreértések is. Így fordulhatott elő, hogy az előre bejelentett szombat napközbeni megemlékezést biztosító rohamrendőrök délután szem elől tévesztették (!) a tömeget, és úgy tűnik, senki sem tájékoztatta (!) azokat, akik este a Viking Klubban razziáztak.” Ezeket az állításokat a titkosszolgálati források ismeretében senki sem veheti komolyan.
Szólnunk kell még a sajtóorgánumok hangadóiról is, akik véleményükkel lehetetlenné teszik az átlag szemlélődő szabad ítéletalkotását. Így működik a szabad vélemény joga szabadkőműves módra.
Hetek (A hit gyülekezete lapja): „Nem igaz, hogy a hatóságoknak törvényi tilalom hiányában el kell tűrniük a neonácik politikai közszereplését. A magyar törvénytár része a párizsi békeszerződés, amely egyértelműen megtilt minden náci szervezkedést és propagandát, a kormányzatnak pedig kötelességévé teszi az ellenük való fellépést”.
Magyar Hírlap: „A világ újnáciai közben megtanulták a kis kelet-közép-európai országocska nevét. Tudják, hogy egy mosoly itt mindig kijár az idegennek, hogy sem a zsernyákoktól, sem az ellentüntetőktől nem kell tartani (...)”
A ’legbrutálisabb’ cikket azonban a Népszava napilap adta közre „Brutális kérdés” címmel Déri János tollából. A tudatos, nyílt, a valóságos eszményekre semmilyen tekintettel nem lévő manipuláció iskolapéldája ez az írás. Idézzünk fel néhány ’gondolatot’ belőle: „(...) az importált bőrfejűekkel együtt is csak néhány százan verődtek össze. (...) Nincs törvényes akadálya annak, hogy a budai Várban harsogjon a Sieg Heil, s diszkrét horogkereszteket viselő ifjak boldog mosollyal vonulgassanak. (...) S nem véletlenül tettem idézőjelbe az emlékeznek kifejezést. Hiszen ezek az alkalmak – s az elmúlt években jó néhányról volt szerencsém tudósítani – nem emlékezések, hanem cinikus provokációk. Szervezőik pontosan tudják, hogy ma Magyarországon a hatóságoknak nincs elég önbizalmuk – s talán törvényi felhatalmazásuk sem – ahhoz, hogy vissza merjenek utasítani egy olyan kérést, amelyben az olvasható: mi csak emlékezünk az elhunyt magyarokra és németekre. Istenem, lehet, hogy a rossz oldalon álltak, de hát, ha úgy tetszik, ők is a történelem áldozatai, ők nem tehetnek róla, hova hívták be őket katonának.” No comment.
Természetesen a helyzet ennyire nem tragikus. Léteznek ezen kívül korrekt tájékoztatást adó kiadványok is. A jobboldali vagy jobboldali szimpatizáns újságok korrekt, és néhol lelkes cikkeket adtak közre. Ilyenek voltak például: Pannon Front, Hunnia, Magyar Demokrata, és a Nemzeti Újság.
Ez tehát a mai magyarországi helyzet. Kevesen vagyunk, kevés az anyagi erőforrásunk, de eszméinkhez a végsőkig hűek maradunk. Győzelem vagy vereség, másodlagos. A lényeg – Jány Gusztáv vezérezredes úr szavaival – „amely minden magyar embernek jelszava kell, hogy legyen, akár a béke munkája mellett áll, akár fegyvert kell neki ragadnia: Istennel, Legfelsőbb Hadúrunkért, és a hazáért mindhalálig”.